Első rész

A trónraemelés

M i a trónraemelés? – A trónraemelés fontossága – A trónraemelés a gyakorlatban

M i a trónraemelés?

Így határozhatjuk meg:

A trónraemelés hivatalos és társadalmi elismerése Jézus Szíve uralmának a keresztény családban. 

Határozott, nyíltan megvallott állandó elismerése az által, hogy ez isteni Szív képét ünnepélyesen elhelyezzük a lakás legelőkelőbb helyén, és neki felajánljuk magunkat. Ő maga akarja ezt így, az irgalmasság Istene: hogy minden áldás kútforrása lévén, bőven onthassa azt mindazokra a helyekre, ahol Szívének képét kiteszik és azt szerető tisztelettel veszik körül.

Azt mondja továbbá: — Uralkodni fogok ellenségeim és azok ellenére, akik szeretnék uralmamat megakadályozni.

A trónraemelés tehát nem egyéb, mint hiánytalan valóraváltása ama kérések összességének, amelyeket a Szent Szív Paray-le-Monialban elmondott és azoknak a nagyszerű ígéreteknek, amelyekkel kéréseit kísérte. Azt mondtam: összességének, mert a családok megszentelése az a magasztos cél, amelyre ez apostoli törekvés irányul; szociális sejt, amelyen a Szeretet Királyának trónja felépüljön.

Hogy átalakuljon, újra megváltódjék a világ, kell, hogy állandósuljon Karácsony szelleme és mindig közöttünk lakjék Emmanuel, az Evangélium Jézusa. 

Ha azt akarjuk, hogy eljöjjön hozzánk Jézus szociális uralma, a társadalom alapépítményénél kell elkezdenünk a munkát és a keresztény családot kell megreformálnunk.

A családokban mutatkozik meg: mennyit ér egy nép? Azok a nemzet legigazibb értékmérői. Amilyen a család, olyan a nép.

Egy nagy konvertitával beszélgettem egyszer: — Atyám, ön sohasem fogja túlértékelni tudni annak a kereszteshadjáratnak a jelentőségét, amelyet folytat. Nekünk, túloldaliaknak ugyanis az a legfőbb célunk, hogy kiöljük a családokból a keresztény szellemet. Szívesen meghagyjuk a katolikusoknak a templomaikat, székesegyházaikat: nekünk csak az fontos, hogy a családokat a kezünkbe kerítsük: rajtuk keresztül játszva formáljuk át a társadalmat. Ha egyszer kezünkben a család, hiába az Egyháznak minden erőfeszítése! Ó, milyen igazak Jézus szavai: — A világ fiai okosabbak a világosság fiainál! Századunknak nagy baja, hogy elvesztette kapcsolatát a természetfölötti világgal. Van-e gyógyszere ennek a betegségnek?

Igen van: vissza kell térnünk Názáretbe. Názáretben, a Szent Család ölén kezdte meg az Ige a világ megváltását. A mai társadalomnak is oda kell visszatérnie, ha nem akarja, hogy a megváltás gyümölcsei kárbavesszenek rajta.

A háború folyamán templomokat romboltak szét a megszállott országokban. Katolikus lelkünk fellázadt még a gondolatára is e szörnyűségnek! Pedig a keresztény család szétdúlása ezerszerte nagyobb baj mindezeknél!

A család a templomok temploma. Nem a kőből épült templomok, nem a fényes katedrálisok fogják a világot megmenteni, de ezek: a keresztény családok; Názáret.

Könnyű megérteni: miért? A család az élet forrása, a gyermek első iskolája. Ha pedig a nemzet életének forrása megmérgeződik, meghal a nemzet. Mi azért dolgozunk, hogy Jézus Szívének hitét, szeretetét beleoltsuk a családok életébe. S ha Jézus Krisztust oltottuk a gyökerébe, Jézus Krisztus lesz maga a fa is.

Mi a trónraemelés? Jézus Krisztus, aki eljön, hogy elfoglalja helyét a családban, amint valamikor, apostoli útjai estéjén is betért betániai barátaihoz, hogy vendégszeretetüket kérje. És pedig a főhely illette meg, mert hiszen király ő és — ismételjük: — uralkodnia kell minden családban, hogy nemsokára az egész társadalmon uralkodhassék. De nemcsak mint király jön hozzánk az isteni Vendég: mint jóbarát kopogtat szívünk ajtaján és elvárja, hogy bizalmas meghittséggel családunk körében, asztalunknál, a tűzhelyünk mellett készítsünk számára helyet. Hiszen Szívével, szeretetével akar uralkodni rajtunk.

A trónraemelés tehát az Emmanuel: az Evangélium körünkben lakozó Jézusa.

Sajnos: nagyon kevéssé ismerjük Jézust és éppen azért nem is szerethetjük őt eléggé! Félünk tőle, tiszte­ letteljes távolban tartjuk magunkat tőle. Azt mondjuk neki: „maradj te csak a tabernakulumodban, mi meg majd éljük a magunk életét itt, az otthonainkban! . . . És főképp: nehogy nagyon közel jöjj hozzánk, nehogy szólni találj hozzánk, mert — mint a zsidók mondták hajdan — meghalunk a félelemtől!

És a Sinai Jehováját látjuk az Üdvözítő Jézusban, aki pedig olyan szelíd, olyan jó s olyan bizalmas meghitt­ séggel hajol le hozzánk! Emmanuel ő, a „Velünk az Is­ ten,” akinek gyönyörűsége, ha az emberek fiai közt la- kozhatik, aki földi életében attól sem idegenkedett, hogy bűnösök, publikánusok asztalához leüljön; aki még me- nyegzőre is elment, hogy megértesse velünk: mennyire kívánja velünk élni családi életünket, annak minden örö­ mével, minden gondjával együtt.

Sokan a méltatlanságukkal hozakodnak elő . . . De hát méltó volt-e Jézus jelenlétére Zakeus, akit a puszta kíváncsiság hajtott az Úr útjába? Nem; bizonyos, hogy nem volt méltó, de hitt Jézus leereszkedő jóságában… és ő el is látogatott hozzá, a házába.

És a szamariai nő, farizeus Simon, a kananai asszony és a többiek mind! A többiek, akik annyira hasonlítanak hozzánk erkölcsi nyomorúságukban, vájjon azok mind szentek voltak-e már akkor, amikor Jézushoz közeled­tek? Nem: egyetlen egy sem volt méltó kiválasztatásra azok közül, akik Jézus bizalmas közelségében éltek; de egy dologban előnyösen különböztek tőlünk: abban, hogy megrendíthetetlen hittel hittek Jézus irgalmas szereteté-ben, amely az ő közelségébe vonzotta őket. Nagy érdemük volt, hogy hittek és egyszerű, bízó szívvel fogadták el a meghívást, amelyet Jézus ingyenes ajándékképpen felkínált nekik. Boldogok azok a szerencsétlenek, akiknek a szánandó lelki rútsága magához vonzotta az isteni Szépség teljét: az Üdvözítő irgalmas Szívét! Így tért be az üdvösség Zakeus házába és a többi kemény, sötét szívbe! Mert Jézussal béke, megváltás, üdvösség tért be mindenüvé.

Másokat a tisztelet tart távol Jézustól, ö kéri a szeretetünket, koldul érte, esengve tárja felénk a karját… s mi távol maradunk tőle… csupa tiszteletből.

Völgyeket, hegyeket rakunk közénk és Isten közé… merő tiszteletből. Ó, milyen farizeusi álszenteskedés! Istennek, aki irántunk való szeretetből levetette magáról királyi köntösét, dicsőségének koronáját, aki felénk nyújtja a kezét, a szívét: ennek a csupa-szeretet Istennek alacsony tompaságunkban ilyesmit vágunk az arcába: „Ne felejtsd el, hogy Isten vagy. Király vagy; maradj hát meg a trónodon, ne jöjj közel hozzánk!” Elfelejtettük, vagy talán soha meg sem tanultuk, hogy az igazi keresztény tiszteletnek mindig szeretet a lényege, nem pedig holmi kicsinyes szertartásosság. A tisztelet, amellyel neki tartozunk, soha sem jelenthet távolságot; hiszen hozzá való kapcsolatunkból kiküszöbölt ö minden távolságtartást, a jászolban csakúgy, mint az Eucharisztiában.

De bárha a távolságokat eltörölte is, bizonyos, hogy a keresztényektől sokkal tökéletesebb behódolást kíván, mint amilyennel a zsidók — távolból és nagy reszketések közt — Jehovát illették. De vájjon mit szólnának ezek a reszketek, ha — mint annyi más bűnös — a „barátaim’ , fiacskáim” néven hallanák nevezni magukat? Talán szörnyet is halnának, nem ugyan a szeretettől, de a rémülettől. — Igen, vannak megkeresztelt egyének, akiket — legyen szabad ezt a kifejezést használnom — lélekben zsidóvá tesz a rettegés: „ne beszéljen hozzánk Isten, nehogy meghaljunk a félelemtől!”

Én pedig ezt mondom: „hallgassanak el Mózes és a többi próféták. Ne szóljanak hozzám az emberek. Én csak Jézust kivánom hallani, Jézust, akinek dalosa vagyok, Jézust, az én szerelmemet.

Nálad, egyedül nálad vannak, Jézus, az örök élet, a szeretet igéi… Engedd, hogy igyam a szavaidat, a tieidet, Jézus, az élő Istennek Fia, Szűz Mária Fia, hogy a Te szíved nyelvén szólva, sok, nagyon sok lelket vezethessek vissza hozzád! Sokat, mindazokat, akiket a hamis tisztelet tart távol Tetőled!

Igen, sokkal jobban félek egy janzenistától, mint száz másvallásútól, vagy akár egy hitetlentől

Ismertem egy urat, aki jó katolikusnak, nagyon „jő katolikusnak” mondta magát, aki — a trónraemelésről lévén szó, — így kiáltott fel:

— Nem, atyám, ezt már nem teszem… hogy a szalonomban állítsam fel a képét! Nem, ilyen tiszteletlenségre nem vagyok kapható!

Ó, janzenizmus! Szörnyű janzenizmus! Mintha bizony az, aki jól érezte magát a kánai mennyegzőn, nem volna helyén a mi szalonjainkban is!

Valóban: nem szeretik a Szeretetet! Nem szeretik eléggé! Nem szeretik… Nem beszélünk eleget Jézus szeretetéről, pedig élet az, erő, tűzláng, nem pedig — ezerszer nem — beteges érzelgősség! Minden hősiességnek a titka ez, nem pedig érzelmes lágyság!

Ha gyakrabban olvasnék, mélyebben átelmélkednénk az evangéliumot, rá kellene jönnünk, hogy Jézus vágyva- vágyik a velünk való bizalmas életközösségre.

Vajjon féltek-e tőle Judea és Galilea apró gyermekei, akik utána futottak, karjaiba vetették magukat és akkor sem tágítottak mellőle, mikor az apostolok el akarták űzni őket tőle? S ha elűzték, ő visszahívta, megsímogatta, magához ölelte őket…

Igen, ismétlem: ha félünk Jézustól, az csak azért van, mert nem ismerjük, mert soha nem néztünk eléggé közelről az arcába …

Távolról meg hogyan tudnánk megismerni? De hogyan tudjunk közel jutni hozzá, ha lelki életünknek nem szüntelenül növekvő bensőséges bizalom az alapja? Hogyan szerethetnők mérhetetlen szeretettel, isteni szenvedélyességgel, ha szükségszerűen csak a hal vány árnyképét ismerjük, mert hiszen a nagy távolság, amely bennünket tőle elválaszt, ha talán nem is torzítva de múlhatatlanul elmosódva engedi látnunk isteni szépségét!

Figyeljük meg a következő történés-sorozatot. Jézus betániai látogatásainak sorozatát. Ha szívünkkel gondoljuk át a részleteket, bizonyosak lehetünk róla, hogy lényegében úgy történt minden, amint itt felvázoljuk. A keretet én adom, maga a festmény azonban evangéliumi hitelességű.

Mikor első ízben kérte Jézus a betániaiak vendégszeretetét, csak ketten voltak otthon: Lázár és Márta. Magdolna már elhagyta a családi tűzhelyet és idegen utakon járt. ök ketten fogadták tehát a Mestert. Megtisztelőnek tartották ugyan látogatását, de azért bizonyosfokú tartózkodással s inkább némi kíváncsisággal fogadták be otthonukba. Híres ember volt, csodatevő, mindenki csak őróla beszélt. Vájjon ki is lehet tulajdonképen? . . . Rabbi?… Mindenesetre megtisztelő rájuk nézve, hogy épen őhozzájuk kíván betérni… Érdekelte is őket ez a különös — nagyon különös — ember, de ez volt minden. Tiszteletteljes távolban tartották magukat tőle, illendő módon hallgatták a szavait s mindenesetre meg is vendégelték. Bizonyos azonban, hogy erős vonzóerő áradt személyéből, mert mikor távozott. Lázár és Márta már egy szerény kérést is megkockáztattak:

— Mester, ha ismét erre visz az utad, térj be hozzánk megint!

És Jézus elfogadta a meghívást. Ezúttal újszerű érzelmekkel készültek a fogadására. Örömmel várták jövetelét s a küszöbön állva üdvözölték. Mikor pedig bent volt a házban, már közelebb ültek hozzá, a beszélgetés fesztelenül folyt s bizalmas családi ügyek is megbeszélésre kerültek . , . Olyan jó volt a Mester, olyan egyszerű, olyan közvetlen . . . Meleg szeretetre gyúltak iránta a szívek és mikor távozásra került a sor, a háziak már esedezve kérték;

— Mester, jöjj vissza megint! Tekintsd otthonodnak szerény hajlékunkat!

És a harmadik fogadtatás . . . milyen más volt ez már, mint az előbbiek! Figyeljük csak meg jól: ez már maga a trónraemelés:

A lelkekben boldog, örömteljes várakozás . . . ünneplőbe öltözött a ház . . . ragyogó tisztaság, virágok mindenütt! — Lázár és Márta számlálják a perceket . . . ó, bár jönne már a Mester! Végre is nem győzték tovább várni, eléje siettek, bevezették a házba, a legjobb helyre ültették és egészen, egészen közel telepedtek le melléje . . . Ma már nincs köztük távolság, csak szeretet van és családiasság. A beszélgetés bizalmas tárgyak körül forog, a szívek rejtekei egymásután nyílnak meg, olyannyira, hogy adott pillanatban . . . látva: milyen jó, milyen részvevő szívű, milyen segíteni kész az Ür . . . Lázár a lába elé borul … és elfojtott zokogással a hangjában megvallja családjuk szomorú titkát:

— Mester! . . . látod: csak ketten vagyunk … pedig hárman voltimk . . . Mária, a nővérünk, akit ma Magdolnának hívnak . . . nincs többé velünk … A családunk szégyene ő . . . Uram, tedd, hogy visszajöjjön! . . .

A Mester szeméből is kibuggyan a könny és mikor este elbúcsúzik „barátaitól,” a remény balzsamát csöppenti szívükbe:

— Ne búsuljatok: Magdolna visszajön! A többit tudjuk: a bűnös nő Jézus lábai előtt Simon házában . . . csodálatos megtérése.

Mikor negyedszer is betért a Mester a betániai hajlékba, már ismét együtt voltak mindhárman.

Otthon volt Mária Magdolna, akit az erkölcsi halálból támasztott fel az Úr és ettől kezdve úgy beszél róla az Evangélium, mint aki soha többé el nem hagyta Jézus nyomdokait. A megújhodott családi otthonban pedig az egymásratalált három testvér szíve elválaszthatatlanul egybeforrt Jézus Szívével: Betániának mindenkorra ö a lelke, ő a központja.

Jézus mindent tud: tudja jól, milyen fájdalom árnyékolja be a két betániai testvér életét; de nem szólt semmit, várt, hogy azok bizalommal avassák be szomorú titkukba. Mindaddig nem tett csodát, amíg mint meghitt jó barátot be nem fogadták a családi otthonba és bízó szeretettel meg nem nyitották előtte szívüket.

Nem gyönyörű képe-e ez a Jézussal való bensőséges barátság szellemének?

És ez a trónraemelés szelleme is! Napról-napra feltűnő, váratlan csodák felelnek a családok bizalmára, akiknek volt rá bátorságuk, hogy elmondják: „Mane nobiscum!” Igen, maradj velünk. Uram! Bezárjuk mögötted az ajtót, hogy ne távozhass tőlünk, hogy velünk maradj mindörökre!

A trónraemelés fontossága

Legsürgősebb feladatunk tehát, hogy újra felépítsük Názáretet, a Szent Családot, és Betániát, Jézus barátainak házát.

Főképp Betániáról szeretnék beszélni, mert Názáret évezredek távolságán keresztül is utánozhatatlan, egyedülállő fenségben ragyog felénk, Betánia ellenben éppen olyan családi otthon, mint bármelyikünké, következésképp mindnyájunk által utánozható. Názáret: teljes híja az erkölcsi nyomornak; nincs ott beteg lélek, halál .. . Ellenben ki tarthatná számon a Betániákat, amelyeknek megvannak a maguk Lázárjai, Magdolnái … a tékozló fiai és a halottai! Jézus kész itt is csodákat művelni, ha befogadják, mint családtagot: halottakat fog ő itt is feltámasztani, lelkeket átformálni.

Sajnos azonban: hányan hagyják Jézust az ajtó előtt állni, mintha kéregető koldus volna! Ha befogadják is, bizalmatlanul, tartózkodással kezelik, akár egy idegen jövevényt. Nem a meghitt, bizalmas barátot látják benne, legfeljebb az egynapos szállóvendéget. Barátságuknak, gyengédségüknek csak a morzsáit nyújtják neki, neki, aki pedig az esztelenséggel határos szeretettel szeretett és szeret most is minket, embereket.

Ó, miért tartjuk őt távol családi tűzhelyeinktől, mikor sehol másutt úgy ki nem mutathatjuk iránta való szeretetünket, mint éppen itt! . . . Mikor olyan nagy szükségünk van rá a családi szentélyünkben!

Igen: nagy szükségünk van Istenre. Nincs a napnak egyetlen órája, amelyben rá nem volnánk utalva az ő szerető segítségére. Mert nem a templomban töltjük az életünk javarészét: nem ott dolgozunk, küzdünk; nem ott szenvedünk, nem ott halunk meg. Ha szükségünk van egy Istenre, akit a templomban imádjunk, szükségünk van olyanra is, akinek otthon szolgáljunk.

A pogányoknak megvoltak a maguk házi isteneik; az első keresztények otthonaikban őrizték a szent Eucharisztiát. És ami a Szent Kenyér volt az első századok keresztényeinek életében, az legyen a mienkben a családi otthonainkban trónraemelt Jézus. Nem, mintha azonosítani akarnám Jézus Szívének képét a konszekrált Szentostyával, de állítom, hogy a helyesen átértett és átélt trónraemelés Isten jelenlétének és a Jézusért, Jézussal leélt keresztény életnek kiváltságos kegyelmeit fogja a családi otthonok számára meghozni.

Hiba, hogy nem domborítjuk ki, nem éljük eléggé azt a kapcsolatot, amely a Jézus Szíve éfi az Eucharisztia kultusza, továbbá a két tabernakulum, a családi otthon és az Eucharisztia tabernakuluma közt fennáll. Minden törekvésünk arra irányuljon tehát, hogy a komolyan átélt trónraemelés útján eucharisztikus szellemet vigyünk a családokba. Hogy legyen két tabernakulum, de mindkettőben ugyanaz az egy Jézus: a Király és a Jóbarát. Ó, majd ha Királya lesz Jézus a családi szentélyeknek, majd ha otthonosan érzi magát benne: akkor fogja megmutatni: mit tud ő?

Ha van valami, ami néha zavarba hoz a szószéken, amikor arról a csodálatos lelki fellendülésről kezdek beszélni, amelynek napról-napra tanúja vagyok; az csak azért van, mert nem tudom: melyik példát hozzam fel a csodás történések elibém táruló nagy sokaságából? Mert az én ékesszólásom mindössze abban áll, hogy a megtörtént tényeket beszélem el.

Láttam hegyeket elmozdulni a helyükről; láttam megrögzött fanatikus hitetleneket az igazság fényétől földre sújtva, mint új Szent Pálokat a damaszkusi úton, olyannyira, hogy ezt mondhattam a pápának:

— Szentséges Atyám, elvesztettem a hitemet a csodákban. Mert hogy higgyen valaki, ahhoz nem szabad látnia; én pedig napról-napra csodákat látok.

Legtöbbnyire egy anya, egy feleség, egy leány — akárhányszor egy cselédleány készíti elő a családokban a trónraemelés útját, aki azután, további apostolkodásával leesdi Isten kegyelmét egy-egy eltévedt lélekre. Megtörtént pl., hogy egy hírhedt szabadkőműves hozta el hozzám a páholyelnöki diplomáját, és egyedül te tudod, Jézusom, rajta kívül még hányat sújtott földre irgalmad fényessége.

Másik példa: egy hitetlen családapa esete. Felesége sokat sírt: imádkozott és imádkoztatott két kicsi leánykájával férje megtéréséért. Egy alkalommal eljött a beszédemre és megfogta szívét a trónraemelés gondolata — csak éppen azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá a keresztülviteléhez.

Szerencsés gondolata támadt: születésnapja közelgett s ezt a napot minden évben ünnepélyes keretek közt szokta megülni a család. Ezúttal — miután imával és áldozatokkal kellőképp előkészítette a talajt —- már előre azt kérte férjétől születésnapi ajándékul: engedje meg neki, hogy Jézus Szíve képét ünnepélyesen felállíthassa a szalonban. A férj — s ez már magában véve felért egy kisebb csodával — beleegyezett felesége kérésébe, azzal a kikötéssel, hogy neki magának nem kell jelen lennie a szertartáson.

Megtörtént a trónraemelés, bensőséges kis családi ünnepség keretében. Ügy a ház úrnője, mint a kicsikék buzgón imádkoztak a családfő megtéréséért. Mikor befejeződött a szertartás, ő is bejött közibénk a szalonba és mindenekelőtt a képet vette szemügyre, de rögtön le is sütötte a szemét. Nem bírta ki a Vendég tekintetét. Restelve gyengeségét, új kísérletet tett — az eredmény azonban most is csak ugyanaz maradt. Látható bosszankodással hagyta el a szalont, de mintha titkos erő vonzaná, megint csak visszatért. Az Üdvözítő tekintete azonban most sem hagyta békén. Ingerülten fordult a fe­ leségéhez:

— Kit hoztál be a házamba? Valaki van itt, mondom, hogy van itt valaki…

Az anya felindulástól reszketve hívta be leánykáit és felszólította őket, hogy atyjuk előtt is mondják el azt az imádságot, amelyet az imént elmondtak érte.

Könnyek jelentek meg a szektárius szemében. Most már ő is térdreborult.

Ez csak találomra kivett egy eset a sok ezer közül. Csodálatos dolgok ezek, noha végeredményben nem egyebek, mint szószerinti beteljesülései azoknak az Ígéreteknek, amelyeket azok javára tett az Üdvözítő, akik Szivének képét otthonukban kifüggesztik és tiszteletben tartják, vagy akik Szívének tiszteletét terjesztik:

— Meglágyítom a legkeményebb szíveket is. — Békét adok családjuknak. — Megáldom minden vállalkozásukat. — Megadom nekik mindazokat a kegyelmeket, amelyekre szükségük van.

Fogadjátok hát be Jézust, a Királyt és a Jóbarátot családi otthonaitokba!

„Te mondod: király vagyok.” Jézus szavai ezek, amelyekkel Pilátus szavaira felelt. És azt akarja, hogy királyi voltát nemzetek, családok is elismerjék.

Tőlünk is ezt kívánja és pedig teljes joggal, mert hiszen Istenünk és Üdvözítőnk Ő.

De kívánja azért is, hogy ezzel is engesztelést, vigasztalást nyújtsunk sok bántalmat elszenvedett Szívének.

A véres tövisekkel megkoronázott, agyonkínzott Mester esengve nyújtja felétek a kezét s kér: nyissátok meg előtte családi tűzhelyeiteket, mint menedékhelyet, amelynek légkörében enyhülést találjon a gyűlölet tomboló viharában megkínzott Szív. A parlamentekből már kikergették; kiűzték a hivatalokból, az iskolákból, sőt esetenkint még magukból a templomokból is, hogy hazátlanul, otthontalanul vándoroljon utcán, országutakon, az ellenségeskedés, a bántalmak záporában. Bekopogtat a házatok ajtaján:

— Nyissátok ki; én vagyok: Jézus, a Szeretet Királya . . .

— Szegény Jézus! — így kiáltott fel egy szent. — A tömeg eszeveszett gyűlölködéssel tolong a nyomában és vad rikoltozással kiabálja: „Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék rajtunk!”

Nyissunk tehát ajtót előtte és mondjuk neki. Szívét engesztelve:

— Lépj be, Uram. Mert mi igenis azt akarjuk, hogy te uralkodjál rajtunk.

Azért is kéri ezt tőletek, mert jót akar tenni veletek. Senki sem szeret ugyanis annyira benneteket, mint éppen ő.

Van-e köztelek valaki, akinek súlyos a keresztje? Majdnem kegyetlen, vagy legalább is felesleges kérdés és ez soknak közületek talán égető sebet vérez meg a szívében. Vajjon ki gyógyítja be ezeket a sebeket? Hisztek talán még az emberek vigasztalásában?… Vagy megvígasztalhatja-e valaki azt a gyászba borult édes­anyát, hitvest, fiatal leányt, akik támaszukat, legdrágábbjukat vesztették el háborúban? A testi sebek orvoslására az irgalom szeretetintézményeit léptették életbe. De van-e olyan Vöröskereszt, amely a szétmarcangolt lelkek gyógyítására vállalkozik?

Van. Ügy hívják: „Jézus Szívének uralma a családokban” .

Bekopogtat valaki az ajtón: — Vannak-e nálatok vérző szívek? Ha igen; nyissatok ajtót: én Jézus vagyok.

Engedjétek belépni az irgalmasság Cireneusát, a Nagy Vigasztalót.

Igen, nyissatok ajtót a Nagy Orvos, a hű Jóbarát előtt: Ő az egyetlen, aki soha nem változik, soha senkit el nem felejt… Megenyhít titeket is, amint megenyhítette a betáníai otthon szomorkodó szíveit. Hacsak kinyitják előtte az ajtót, ő nem várat’ magára.

Milyen haszontalan erőpocsékolás e Jóbarát nélkül küzdeni, szenvedni! Metszőbb a fájdalom, esendőbb az erő, ha nélküle, tőle távol sírunk! „Ha ő itt lett volna” ebben vagy abban az esetben, nem lettek volna olyan keserűek á könnyeink. De azért még most sem késő: az ő szeretete kitartóan tud várni.

El sem akarjuk hinni, hogy igazán bizalmas barátságára hív bennünket az Ür. Csak messziről merjük ráemelni tekintetünket és megtörténik, hogy akárcsak az apostolok, mi is kísértetnek véljük így, a távolból. A tavon is csak bizalmasa, János ismerte fel; ő kiáltotta bele a háborgó szélvészbe; „Az Úr az!”

Közelről kell ismernünk Jézust, hogy olyannak lássuk, amilyen. így ismerik, így látják egymást a család tagjai, a jóbarátok és mert ismerik: szeretik egymást. Tegyünk így mi is drága Mesterünkkel!

Meg akar vigasztalni bennünket: igaz. De mégsem ez a főcélja: üdvözíteni akar bennünket.

Ha királyunknak fogadtuk, lélekben és igazságban: el fog árasztani bennünket kegyelmeivel.

Létrehozva 2018. november 15.