Az alábbiakban egy újabb izgalmas részletet közlünk a “Katolikus Egyház, merre tartasz?” című új magyar interjúkötetből, amelyet Fülep Dániel teológus és szövegfordítóként Sallai Gábor készítettek el a kazahsztáni Asztana segédpüspökével, Athanasius Schneiderrel.

A magánkiadásban megjelent könyvet a készítői a teljes terjedelmében elérhetővé tették a Magyar Elektronikus Könyvtár gyűjteményében, magyar nyelven és eredeti angol nyelven egyaránt. Az elolvasását mindenkinek jó szívvel ajánljuk!

Fülep: Gyakran hallani még főpapoktól is, hogy a cölibátus törvénye nem más, mint holmi örökösödési problémákat megelőző, középkori eredetű jogtechnikai eszköz. Az igazság azonban az, hogy a papi nőtlenséget már a Kr.u. 300 körüli elvirai zsinat is előírja [1], a legfőbb hivatkozási pont pedig Pál apostol tanítása [2], az apostolok pünkösd utáni életformája, Krisztus felszólítása [3] és az Úr Jézus egészen Atyjának szentelt élete. A papi cölibátus értelme és célja mindenekelőtt Krisztus teljes egzisztenciális követésében rejlik. Lényegénél fogva természetfeletti, ezért fogadják mindig is értetlenül, és ezért támadják az Egyház ellenségei.

Schneider püspök úr: Így van. A legrégebbi dokumentumot, amely figyelmezteti a papságot a papi önmegtartóztatás hagyományos törvényének megtartására, a Spanyolországban rendezett elvirai zsinat tette közzé a 4. század elején. A hagyományos előírás szerint a püspökök, papok és diakónusok egy háztartásban élhettek a feleségükkel, de teljes nemi önmegtartóztatást kellett fogadniuk. Ez volt régen a cölibátus értelme, és lényegét tekintve ez ma is. Az önmegtartóztatás minden korban ugyanazt jelenti.

Jeruzsálemi Szent Cirill például egyik 380-as katekézisében kijelentette, hogy a jó pap nem élhet házaséletet a feleségével. Akkoriban a legtöbb papnak volt még felesége. A 4. századi egyházatya kijelenti, hogy a jó pap nem élhet házaséletet a feleségével. Sőt, még erősebben fogalmaz: a jó pap nem él házaséletet a feleségével. Hangsúlyozza, hogy „jó papra” gondol.

Szent Ágoston korában az Egyház zsinatot tartott Karthágóban 390-ben, ahol figyelmeztették a papokat arra, hogy meg kell tartaniuk az állandó nemi önmegtartóztatás kötelezettségét, mely apostoli hagyomány. A 4. századi Egyház jobban tudta, mi számít apostoli hagyománynak, mint azt mi manapság tudhatjuk.

A római katolikus egyház mindig is megtartotta ezt az apostoli hagyományt. Csak a görög egyház szakított a teljes önmegtartóztatás apostoli törvényével a 7. század végén, és megengedte, hogy a diakónusok és a papok házaséletet éljenek, a püspökök esetében azonban nem. Itt ellentmondást látunk. Miért nem élhettek a püspökök házaséletet?

Mikor a keleti egyházak később egyesültek Rómával, Róma kivételt tett, illetve bizonyos értelemben engedélyt (indultumot) adott nekik, hogy megkönnyítse a megtérésüket, mivel a fő kérdés a Szentlélekre és a pápai primátusra vonatkozó tanítás volt. A keleti egyházak elfogadták a legfontosabb dogmatikai kérdéseket, a Szentszék pedig, hogy előmozdítsa az egységet, azt mondta, hogy érvényben maradhat a 7. században bevezetett törvényetek, és a papok és a diakónusok továbbra is élhetnek házaséletet feleségükkel.

A görög egyház 7. században bevezetett törvényében azonban további ellentmondásra bukkanunk. Az első ellentmondás az volt, hogy a püspök nem élhet házaséletet a feleségével. A második ellentmondás az, hogy a pap és a diakónus nem nősülhet újra, ha a felesége meghal. Miért nem? Ez is érthetetlen. Ez is ellentmondás. Ha a törvény nem lát semmi kivetnivalót abban, hogy a pap házaséletet éljen a feleségével, akkor miért nem nősülhet újra, ha megözvegyül?

Ez is teljesen logikátlan. Az egyetlen logikus magyarázat az, hogy a gyakorlatuk szemben áll az apostoli hagyománnyal. A diakónussá vagy pappá szentelt cölebsz férfi nem nősülhet, az ortodox egyházban ma is ez a szabály. Jól mutatja ez, mennyire ellentmondásos a cölibátus egész kérdése az ortodox egyházban.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. november 3.