Mit kell tenni az eretnekkel és a köztudottan hitehagyóval az Egyházban?

A ma divatos jelszava a „párbeszéd”. Az egyházi vezetők úgy hivatkoznak a párbeszédre, mint egy keleti misztikus mantrára, mint minden probléma megoldására. Vannak abortuszpárti politikusok, akik azt állítják, hogy jó katolikusok? Párbeszédre van szükségünk. Vannak az azonos neműek közötti kapcsolatokat támogató papok? Párbeszédre van szükségünk. Katolikusok milliói hagyják el tömegesen az egyházat? Párbeszédre van szükségünk. Nem számít, hogy mi a kérdés, a párbeszéd majd tökéletes harmóniába fogja hozni a világot.

De nem mindig a párbeszéd a válasz. Valójában az Egyház a párbeszéd ellentétét – az elhatárolódást [disszociáció. A szerk.] – választotta, mint megfelelő eszközt bizonyos kérdések kezelésére. Vegyük az eretnekek és a köztudottan hitehagyók problémáját az Egyházon belül. Mit kell tennünk, ha valaki katolikusnak vallja magát (még ha pap vagy püspök is) és alapvetően hadilábon áll a hittel? Párbeszédet kell-e folytatni vele, vagy elhatárolódni tőle?

Vágj le egy részt, hogy a test megmeneküljön

Ez egyáltalán nem jelent problémát a modern korban. Az első keresztények is szembesültek vele. Válaszuk világos volt: az eretneket vagy a köztudottan hitehagyót ki kell vetni az egyházból. Tudták, hogy az Egyház Krisztus teste, és ha a test egy része beteg, jobb levágni a részt, mint hagyni, hogy megfertőzze az egész testet. Ez mondja a józan ész.

Ha a sok időt töltesz kábítószerrel élő emberekkel, akkor valószínűleg te is használni fogod a drogokat. Ha a közeli barátaid mind kommunisták, jó eséllyel odajutsz, hogy Marxtól veszed az idézeteket és a vörös szín lesz a kedvenced.

Ha megengedjük, hogy egyesek az eretnekséget nyilvánosan népszerűsítsék vagy erkölcstelenséget kövessenek el, és jó hírnevük megmaradjon az Egyházban, akkor ezek a gonoszok megfertőzik Krisztus egész testét.

Szent János apostol kifejezetten figyelmeztetett az eretnekek Egyházba való beengedésének veszélyeire. Azt írta: „Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben”. (2Jn 10-11).

Amikor Szent János beszél valakiről, aki „nem ezzel a tanítással megy hozzátok”, olyan emberre utal, aki eretnekséget tanít. Az ő parancsa, hogy elhatárolódjunk az eretnektől, sőt, ha valaki mégis elfogadja, akkor „részes a gonosz tetteiben”. Más szóval, ő ugyanannyira bűnös az eretnekségben, mint az eretnek.

Szent Pál még szigorúbb szavakat használt az erkölcstelenségről, annak az egyházon belüli elfogadásának veszélyeiről. A korinthusi keresztényekhez írta:

„Levelemben már megírtam nektek: Ne barátkozzatok romlott emberekkel. ¹⁰Nem általában e világ kicsapongóira, fösvényeire, rablóira vagy bálványimádóira gondolok, mert akkor ki kellene szöknötök a világból. ¹¹Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt.¹²Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? ¹³A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” (1Kor 5,9-13)

Néhány fontos szempont, amit meg kell jegyezned ebből az erőteljes (és politikailag inkorrekt ) szakaszból.

Először is, Szent Pál kifejezetten az erkölcstelenséget elkövető keresztényekről szól. Az egyházról ki kell űzni őket. Továbbá, ami még sokkolóbb a modern fülnek, Szent Pál azt mondja, hogy meg kell ítélnünk azokat, akik bűnbe kerülnek az Egyházban. Ennyit a ma toleranciájának szupertanáról.

Evangelizáció és elhatárolódás

De mi van Jézus parancsával, hogy evangelizáljuk a világot? Nem a keresztények feladata, hogy megcélozzák a bűnösöket, a tévedésben élőket és Krisztushoz vigyék őket? Hogyan tehetik ezt meg, ha sosem társulnak velük? Itt van a legfontosabb különbség: az Egyházon kívülieket evangelizálnunk kell, függetlenül attól, hogy Krisztustól milyen messze vannak; de arra is van hívásunk, hogy ellenálljunk, sőt kiutasítsuk azokat az Egyházból, akik tartósan magukévá teszik az eretnekséget, erkölcstelenségben élnek. Szent Pál, a nagy keresztény evangelizátor Föld végéig elmenne, hogy megtalálja az elveszett juhokat, de nem volt türelme ahhoz, hogy hírhedt eretneknek vagy bűnösnek megengedje, hogy megfertőzze az Egyházat belülről.

Ezt a gyakorlati hozzáállást a korai Egyházban látjuk. A II. század közepén egy Marcion nevű népszerű prédikátor eretnekséget tanított. Egy napon Szent Polikárp – az apostol Szent János tanítványa – találkozott Marcionnal. – „Tudja, hogy ki vagyok?” – kérdezte Marcion. Polikárp válaszolt: „Igen, nagyon jól tudom, te vagy a sátán elsőszülöttje!” Nem volt tolerancia az eretnekség miatt Polikárp részéről, amit maga Szent János lábainál tanult.

Hasonlítsuk össze ezt a hozzáállást a maival. James Martin jezsuita pap, aki népszerűségre tett szert a LMBT életstílus támogatása miatt, már évek óta prédikál eretnekséget és  erkölcstelenségre ösztönöz, de sokan az Egyházon belül is támogatják őt. Sokan azok közül, akik az Egyház homoszexualitásról szóló tanításához tartják magukat, vonakodnak kritikusan tekinteni rá. Nézzük a neves Princeton egyetemi professzort és ortodox katolikust, Robert George-t, akinek fájdalmat okoz a Martin atyával való barátsága. Barátságát úgy védi, mint egy fontos „párbeszédet”. Miközben George személyes ortodoxiája nem kérdéses és a „párbeszéd” iránti lelkesedése összhangban van a felsőoktatás jelenlegi etikájával, Fr. Martin nyilvános támogatása úgy tűnik, hogy ellentétes mind Szent Pál, mind Szent János útmutatásaival.

Az elhatárolódás veszélyei

A mai egyházban a „farizeusság” bűnét azonnal rásütik azokra, akik ezt az általam is hirdetett megközelítést alkalmazzák.

A modern elme számára nincs nagyobb bűn, mint az intolerancia az „alternatív életstílusok” vagy az unortodox hiedelmek iránt.

Igaz, hogy vannak olyan veszélyek, melyeket kerülni kell, amikor elhatárolódunk egy eretnektől vagy köztudottan hitehagyótól. Az ember könnyen álszentté válhat, és szinte mindenkit „tisztátalan”-nak és méltatlannak tart a szövetségre.

Amit én védelmezek (és amiről azt hiszem, hogy mind Szent János és Szent Pál is védelmezett), kifejezetten vonatkozik a notórius és nyilvánosan működő eretnekekre és bűnösökre. Alkalmazható Martin atyára, de nem feltétlenül a te katolikus barátodra, Jimre, aki kevésbé ismeri a katolicizmust, mint egy átlagos CNN műsor nézője. Alkalmazható Nancy Pelosira [ amerikai politikus, nyíltan gúnyolja az egyház tanítását a fogamzásgátlásról, a válásról, a szexuális erkölcsökről. A szerk.], de nem Nancy nénidre, akinek soha nem tanították az átváltoztatásról.

Egy másik veszély az „erőd-mentalitás”. Ezt a kifejezést az utóbbi években túlzott mértékben használták a Trent utáni Egyház kritizálására, de jogos az aggodalom. Minden katolikusnak kifelé kell tekintenie, keresni az evangelizálás lehetőségét. Igen, vannak esetek, amikor meg kell védeni egy erődöt, de a háború megnyerésének egyetlen hosszú távú módja, ha kimegyünk harcolni a csatatérre. Az erődbe való visszavonulás különösen veszélyt jelenthet a hagyományt őrzök számára, akik az ötven éve tartó, Egyházon belüli támadások miatt néha minden (nem konzervatív) katolikusban az ellenséget látják, és falakat állítanak az elfogadott közösségen kívüliek elé.

Ezek a potenciális veszélyek nem késztethetnek arra, hogy tétovázzunk ellenállni a gonosszal szemben, amikor ma belülről támadja egyházunkat. Szent János és Szent Pál felháborodott volna a gonosz tolerálása miatt, amit ma az Egyházon belül megtalálunk.

Követnünk kell példájukat, el kell utasítanunk a közöttünk járó gonoszt, és el kell utasítanunk a gonosztevőket is.

Angol nyelvű eredeti forrás

Létrehozva 2018. szeptember 24.