Tanúságtétel. – Már sok jó pár éve történt, de mintha tegnap éltem volna át, olyan élénken él bennem. Meghívtak egy lelkigyakorlatos előadásra. Nagyon nagy közönség várt, s ennek tudatában hosszan készültem az előadásra. Nemcsak vázlatot készítettem, de azt ki is dolgoztam egy-egy frappáns, csattanós, hangulatos beszéd fogalmazványába öntve. Szinte kívülről megtanultam, mint egy memoritert. Otthon szobámban többször elő is adtam próbaként, s úgy éreztem, remekül fog hatni a hallgatóság szívében. – Azután elérkezett az előadás nagy napja.

Szinte már előre éreztem az otthoni hatástanulmány előzetes próbái után, hogy a hallgatóság szívét ellenállhatatlanul megragadom. Vakságomban nem is vettem észre, mennyire önmagamat keresem, beleültetve magamat az Isteni Örömhír feliratú trójai falóba. –Hát a bevezetés négy-öt mondata még a betanult terv szerint ment. De utána – mintha összeomlott volna bennem minden. Mint amikor valaki saját műhelyében fest egy szép porcelán vázát, s azt be akarja mutatni a nagyérdeműnek, de az kiesik a kezéből, s a helyszínen azonnal darabokra törik.. .

Így jártam:belül csupa ijedtség, rögtönzés, kapkodás, s egy erőlködés ahhoz a gondolatfűzéshez, mellyel le akartam bilincselni a hallgatóságot. E helyett csak szilánkokat adtam abból, amiből készültem, amivel szikrázni, sziporkázni akartam. A görcsös önmutogatási erőlködésem mintha kibicsaklott volna:Minden lendületet összetört bennem. Miközben beszéltem, mintegy menet közben, észrevettem hatalmas bűnömet, s szívem mélyén irgalomért könyörögtem Istenhez. Hánykolódásom közepette alig tudtam „partot érni”, azaz alig tudtam befejezni beszédemet, s magamban csak annyit mondtam Jézusnak:Ez teljesen jogos, Uram!

Az elbizakodottság kátyújából alig tudtam igazi önmagamra találni. – Totál leégés – gondoltam és egész szívemmel átadtam magamat ennek, az önmagam előtti belső megalázottságomnak. Ez – valószínűleg – a kegyelmes Istentől „lehívott” számomra egy szikrányi, nélkülözhetetlen alázatot, s ezzel az előbbi, dagadt önteltségemet átöltöztette egy közvetlen, egyszerű megjelenésbe. (Ezt nálunk, hazánkban így mondják: Leszálltam a lóról.)

De csodálatomra újra zavartan vettem észre, hogy az előadás végén egymás után jönnek hozzám, s köszönik meg a gondolatokat, s a beszédet. Első pillanatban még azt hittem, hogy
finoman gúnyolódni akarnak; de tekintetükből nem egy üres formai udvariasság sugárzott…, így apránként felismertem: Istenem csak bennem vitte végbe ezt a pszichés macerátumot, hogy leckét adjon nekem – külön órában – alázatból.

A magam részéről mind a mai napig pocséknak tartom akkori előadásomat ( ez volt az adás oldala) –míg a vétel oldala, a hallgatóság: épült és örvendezett. Isten megkímélte őket. A tövis, mint figyelmeztetés csak nekem volt szánva. Hálával tartozom Neki, mert elviselhető volt, amit adott, tanulságos és végül is – édes. 

Akció-program.

Drága testvér, ha úgy érzed, hogy nagy a”mellényed”, akkor már az elején cseréld le egy kisebbre.

Az Életige letölthető itt.

Létrehozva 2018. szeptember 22.