Sarah bíboros az imádságról és a szemlélődésről
A szerzetesek életüket teljes egészében az imádságnak szentelik. De hogyan batározná meg pontosan, mi is az imádság?
Ha az embernek nincs kútja, nincs honnan vizet merítenie. Ugyanígy imádság nélkül az ember kiszárad, mert hiányzik belőle a mélység, a bensőségesség, a forrás, amely életét megöntözné.
Az imádság egy határtalan oázis felé nyílik meg. Alapvetően nem az Istennel való beszélgetésből áll. Természetesen két barátnak beszélgetnie kell, hogy megismerjék egymást.
Ebből a szempontból Mózes jó példa, aki szemtől szemben beszélt Istennel. Az Ószövetség azt mondja, hogy amikor ezekből az Istennel folytatott bensőséges beszélgetésekből kilépett, arca ragyogott. Valóban nem lehet Istennel találkozni anélkül, hogy az ragyogása ne legyen rajtunk. Az imádság által hagyjuk Istent, hogy arcunkra az ő arcának vonásait vésse.
Az imádság valójában abban áll, hogy csendben maradunk, hogy Istent hallgassuk, aki hozzánk szól, hogy a Szentlelket hallgassuk, aki bennünk szól.
Azt hiszem, fontos kimondani, hogy nem tudunk és nem vagyunk képesek egyedül imádkozni, a Lélek az, aki imádkozik bennünk és értünk.
Szent Pál is erről szól nekünk: „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk.” Aztán folytatja: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki vizsgálja a szíveket, tudja, hogy mit kíván a Lélek” (Róm8, 16-26).
Természetesen semmi kétség a felől, hogy az embereknek szólniuk kell Istenhez, ám az igazi imádság Istent szabadon hagyja, hogy eljöjjön hozzánk az ő akarata szerint. Tudnunk kell csendben várni. Ki kell tartani a csendben, az elhagyatottságban és a bizalomban. Imádkozni annyi, mint hosszan csendben maradni. Oly gyakran vagyunk süketek és saját szavunk miatt szétszórtak.
Sajnos nem nyilvánvaló, hogy tudjuk-e hallgatni a Szentlelket, aki bennünk imádkozik. De minél inkább kitartunk a csöndben, annál nagyobb az esély, hogy meghalljuk Isten halk moraját. Emlékezzünk, hogy Illés próféta sokáig maradt elrejtőzve egy barlangban, mielőtt hallotta volna az Ég szelíd morajlását.
Igen, újra mondom, az imádság elsősorban hosszan tartó csendben maradás.
Gyakran kell a Szűzanyához menni, aki a csöndesség szüze, és kérni, esdje ki nekünk a szeretet csöndjének, a belső szüzességnek, vagyis a szív tisztaságának a kegyelmét és készséget az odafigyelésre, amely figyelem kisöpör belőlünk mindent, hogy egyedül Isten jelenléte maradjon. A Szentlélek bennünk van, de mi néha tele vagyunk egy egész zenekarral, amely elfojtja az ő hangját.
Az imádság hosszú pusztai tartózkodás, pedig mi inkább áhítozunk a világ könnyed örömeire, mint Isten hallgatására. Bár annyi gondolat eltávolít minket Istentől, a Szentlélek jelen marad. A legnagyobb szenteknek is kétségeik voltak imaéletüket illetően,annyira kegyetlen volt néha a lelki szárazság. A Gyermek Jézusról elnevezett Lisieaux-i Szent Teréz saját magától kérdezte, hogy ő egyáltalán hisz-e azokban a szavakban, amelyeket mindennapi imádságaiban mond.
Azt hiszem, hogy az imádság, bizonyos mértékig megköveteli a szavak hiányát, mert Isten valójában a szeretet csöndjének beszédét hallgatja. A szentek szemlélődése kizárólag az Istennel való szemtől membeni állapotból táplálkozik a ráhagyatkozásban.
Nincs lelki termékenység szűzi csend nélkül, amely nem keveredik túl sok szóval és helső zajjal. Tudni kell mezítelenül állni Isten elé, letéve terheinket leplezetlenül. Az imádság makulátlan szívtisztességet követel. A szüzesség a kizárólagosság lényege, ahol Isten őriz minket.
Isten az ő kimondhatatlan fényével borította be Mózes szegénységét. Minden nehézségtől megszabadította a szívét. Mózes kifosztottá lett, hogy valóban meghallgassa az Istentől jövő reménységet. Az igazi imádság megfoszt személyes kacatjainktól.
Amikor II. János Pál imádkozott, elmerült Istenben, és elragadta őt egy láthatatlan jelenlét, olyan volt, mint a szikla, amely teljesen közömbös a környezete iránt. Karol Wojtyła mindig térden állt Isten előtt, mozdulatlanul, megkövülve, mintha halott lett volna, csendben elmerülve az ő Atyja hatalma előtt.
Péter apostol e szent utódjára gondolva gyakran eszembe jut Keresztes Szent János mondása A Kármel-hegy útja című művében: „Hogy élvezhessem az Istennel való egységet, mindennek, ami a lelkemben van, nagynak vagy kicsinek, kevésnek vagy soknak, meg kell halnia.”
Isten csak annak a szívnek közli magát teljesen, amely hasonlít egy szép reményekkel teli nyári reggel tiszta világosságához.
Nem ismeretlen számomra, hogy a test állandóan kifelé húz minket az imádságból. Az embernek van képzelete is, amely oly ügyesen visz távol minket Istentől hatalmas utakat megtéve.
Régóta azt gondolom, hogy az imádság csak az éjszakában tud testet ölteni. A sötétben csak Istentől vagyunk megvilágítva. Mint Jákob és a szerzetesek példája mutatja, fontos imádkozni tanulni az éjszaka sűrűjében, amikor minden lény aludni tér.
Az éjszakai imádság belemerít minket Jézus Krisztus halálának sötétségébe, amelyről megemlékezünk a húsvéti liturgia folyamán. Thomas Merton a Jónás jelében írja: “az éjszaka egy szökőkút, amelyből megmosva és megvilágosodva jövünk ki, soha többé el nem választva, hanem egyesülve a föltámadt Krisztusban.”
Az imádság által az ember újjáteremtetik Isten mérhetetlen egységében. Az imádság egy kis előzetes részesedés az örökkévalóságból. Az imádság által Krisztushoz hasonlítunk, aki szeretett egész éjszaka visszavonulni és imádkozni: „Azokban a napokban fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte (Lk 6,12).
Most egy más szintre belyezkedve, hogyan határozná meg a szemlélődést?
Arisztotelész csodálatosan beszélt róla a Nikomakhoszi etikában.
A szemlélődő aktivitás az ember legmagasabb rendű tevékenysége a földön. Ám a szemlélődés pontosan az ellentéte a gyakorlati tevékenységnek.
A szemlélődés meghatározásánál fogva az emberi élet legfontosabb momentuma. A szemlélődő ember bölcsessége csodálatos gyönyörűségekkel jár mind a tisztaság, mind a szilárdság tekintetében. A bölcs még magára hagyatva is képes átadni magát a szemlélődésnek. Minél nagyobb a bölcsessége, annál fontosabb helyet foglal el a szemlélődés az életben. Arisztotelész megjegyzi, a bölcsnek az a feladata, hogy másokat is magával vonjon a szemlélődésre. A pusztai atyák és minden szemlélődő, aki elhatározta, hogy életét Istennek adja, hirdeti, hogy a szemlélődés minden bölcsesség forrása. Igaz, az isteni valóságok, amelyekről Arisztotelész beszél, nagyon távol vannak a mi Istenünktől és Krisztustól. A filozófia egyszerűen csak arra hív, hogy emeljük föl szellemünket és szívünket.
Igazából az emberben benne van egyfajta vágyakozás Isten társaságára. Mélységes vágy és akarat van bennünk szemtől szemben lenni az isteni világgal. Keresztény szinten a szemlélődés személyesen (szív a szívvel) Istennel lenni a csendben és a magányban. Ez lehetetlen a világ háborgásában, de még kevésbé a belső zaj szétszórtságában. A legnehezebben legyőzhető zűrzavarok mindig saját belső viharaink lesznek.
Krisztussal a szemlélődés hasonlít két szerelmes örömére, akik csendben nézik egymást. Gyakran gondolok arra a parasztemberre, aki mindennap bement faluja, Ars templomába. Hosszú perceken át mozdulatlan maradt a tabernákulum előtt. Egy nap a szent plébános megkérdezte tőle: „Mit csinál itt, kedves barátom?” Ő pedig így felelt: „Én nézem őt, ő meg engem néz.”
Ez az egyszerű parasztember nem mondott semmit, mert nem volt szüksége Krisztusnak szavakba önteni, hogy Krisztus szereti őt. Viszont arra sem volt szüksége, hogy Isten Fia kifejezze szeretetét, mert tudta, hogy ő szeretve van Általa. A szeretetben nem szükséges a beszéd. Minél mélyebben merül csendbe az élet, a slek annál jobban van egyedül Istennel. Minél szűziesebb a lélek, annál inkább visszahúzódik a zajos világból.
Mégsem kell azt hinnünk, hogy Isten szemlélése csak egy kolostor, egy templom vagy a puszta magányának csendjében lehetséges. II. János Pál arra buzdította a keresztényeket, hogy „szemlélődők legyenek a cselekvésben”. Aquinói Szent Tamás János evangéliumáról szóló kommentárjában van egy sokat mondó részlet: „Rabbi – ami annyit jelent, mester -, hol lakol?” – kérdezik a tanítványok. Jézus így felel: „Jöjietek és nézzétek meg.”
Ezeknek a szavaknak Szent Tamás misztikus értelmet ad, amelyek azt jelentik valójában, hogy csak a személyes találkozás és tapasztalat ismertethet meg minket Krisztussal. Istennek a tapasztalati ismerete bennünk a szemlélődés lényege, Krisztus szent embersége mindig az út, amelyen Istenhez jutunk; amikor hagyjuk Istent szólni a csendben, vagy amikor a szentség előtt vagy egy feszület előtt vagyunk, vagy egy beteg mellett, aki magának Krisztusnak a jelenléte. Minden léleknek megvan a maga útja. II. János Pál mondta, hogy néha elég érettnek érezte magát, hogy dolgokat kérjen Istentől, máskor viszont nem.
Szent Tamás szerint gyakorlatilag nincs ellentét a szemlélődés és a cselekvés között.
Egy szerzetes például lehet, hogy lelki vihart élhet át a cellájában vagy a templomban, a mezőn dolgozva viszont megtalálhatja Istent. Az áldozat, az engedelmesség, az aszkézis alkalmasak őt az Atyához vezetni. Egy intenzív szellemi vagy fizikai munka megtisztítja a szellemet olyan törekvésektől, amelyek lehetetlenné teszik az Istennel való tudatos egységet. Az „Ora et labora” összefoglalja a két utat a szemlélődéshez, amely nemcsak a szerzeteseknek, hanem Krisztus minden tanítványának fel van ajánlva.
A szemlélődés az isteni világ felé visz minket visszatérés nélküli mozgásban. Az ember, aki szemlélődik és találkozik Teremtőjével, nem marad soha ugyanaz: eleshet százszor is, vétkezhet százszor is, százszor visszatér Istenhez, lelkének egy része már végleg egyesült az Éggel.
Sajnálatos, ha az imádság hosszú ösztönös fecsegéssé alakul, amely eltávolít minket az igazi szemlélődéstől. A sokbeszédű imádság nem teszi lehetővé, hogy Istent hallgassuk. A modern élet egyik veszélyéről van szó, ahol néha zavaró a csend. Állandóan a világ zaját kell hallgatnunk: ma a beteges szóbőség a kötelező szabály, a csend viszont kudarcnak tűnik.
A szemlélődés Isten és az ember találkozásának értékes pillanata. A harc állandó, de gyönyörű a győzelem ezen az áron.
Forrás: Robert Sarah – Nicolas Diat: Isten vagy a semmi (könyvrészlet). Megvásárolható a Szent István Társulatnál vagy az egyházi könyvesboltokban.
Létrehozva 2023. december 12.