„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5)

Épp szedtük le az asztalt vacsora után a hátsó teraszon, mikor kisfiam tekintete a kezében lévő dinnyeszeletről átsiklott a lazacszínű csíkra az alkonyati ég alján.

„Nagyon szép lesz ma a naplemente” – közölte legkisebb gyermekem. 
„Ühüm” – dünnyögtem, mialatt a koszos tányérokat, gyűrött szalvétákat, üres tejespoharakat és ragacsos evőeszközöket szedegettem össze az asztalról.
„Elkapjuk, anya?” – kérdezte könyörögve Joshua. – „Lehet?”

Az egész napom azzal telt, hogy elkaptam a gyerekeket az udvaron, az elkószált kutyát a szomszéd kertben, kerestem a hiányzó kulcsot, a széthajigált cipőt – és időben elkaptam már-már elvesztett türelmemet. Semmi mást nem szerettem volna már elkapni, csak egy kis békességet és nyugalmat.

A testem fáradt volt, a lelkem, mint egy kifacsart citrom. De egy pillanatra a kezemben lévő koszos edényről felpillantottam a ragyogó alkonyati égre, és eszembe jutott, mire tanított Isten nem is olyan rég: a bámulatra méltó Isten úgy teremtett minket, hogy tudjunk ámulva gyönyörködni. Mikor megnyugvásra vágyunk, talán csak az elámulás hiánya fáj.

Beraktam hát az edényeket a mosogatóba, s odafordultam várakozó kisfiamhoz: „Igyekezzünk. Hamar lemegy a nap.”

Bepattantunk az autóba, és elvezettem a sűrű fasor végéhez, ahol kitárul előttünk az ég. Egy rövidke pillanatra nem a fáradt édesanya vagyok, akit egy halom mosatlan edény vár haza, hanem csodaváró lelkülettel emelem fel tekintetemet a mindennapi tennivalókról az isteni felé.

Mélyet lélegzem, és hagyom, hogy a menny csendje szétáradjon kiszikkadt szívemben. Kicsi fiam boldogan sóhajt, és apró kezével megfogja az enyémet. „De jó, anya, hogy elkaptuk a naplementét!” – suttogja. – „Mert ezt így kell.”

Lassan sötétbe borul az ég, de én végre biztosan tudom, hogy a bámulat a fáradtság ellenszere. Mint a víz a szomjazó testet, úgy éleszti fel a lankadt lelket az elámulás, a gyönyörködés.

Persze, nem én vagyok az első, aki rájött erre. Dávid király is tudta. Egy nemzet sorsa nyomta a vállát azon túl, hogy gondoskodott a családjáról, súlyos döntéseket hozott, érzékeny konfliktusokat kezelt, ám mégis újra-meg újra fel tudta emelni szemét a napi feladatokról, hogy ámuljon Isten dolgain.

Ujjongott, látva Isten keze munkáját saját életében (139. zsoltár), bámulta Isten alkotásait a környező világban (8. zsoltár), áldotta Isten útmutató szavait (119. zsoltár), magasztalta tetteit (145. zsoltár).

Így írt Dávid a 8. zsoltár 4-5. versében: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?”

Nem tudjuk, miért volt a szabadban Dávid azon a réges-régi éjszakán, de tudjuk, mi történt a csillagok alatt: a bámulat nemcsak felüdítette, de át is alakította a lelkét. Mialatt alkotásait csodálta, Isten lelkének nagyságával találkozott. És ez történik velünk is.

A bámulat azért tartja fent lelkünket, mert térdre kényszerít. Eszünkbe juttatja, mily nagy Isten, és milyen kicsik vagyunk mi. Nem nekünk kell a világ súlyát vállunkon hordanunk, mert Ő már a tenyerén tartja a világot.

Létrehozva 2018. június 17.