Tolerancia és a nemi devianciák

Az ENSZ Közgyűlése az UNESCO kezdeményezésére az 1995-ös évet a tolerancia nemzetközi évének nyilvánította.[1] Ebből az eseményből kiindulva az ENSZ Közgyűlése hivatalosan is felszólította a szervezet összes tagállamát, hogy minden év november 16-án ünnepeljék meg a tolerancia nemzetközi napját.

A nemzetközi trendekhez a magyar sajtó is hamar felzárkózott. A kilencvenes évek kedvelt liberális témája lett – mutat rá Löffler – a mindenféle kisebbségnek kijáró tolerancia. A „többséget” célzó üzenet hatására szinte már szégyenletes volt nem liberális kisebbségben lenni. Mindez arra késztette a „többségieket”, hogy ha normális embernek akarják érezni magukat, minél előbb fedezzenek fel magukban valamilyen „kisebbségi” vonást. Azoknak, akik nem tudtak kisebbségivé válni, egyet tehettek csupán: nem normális „többségiként” feltétlenül tolerálniuk kell a normalitást megtestesítő kisebbségeket.

A toleranciára való hivatkozás kezdeti időszakában az LMBT szexuális orientációt követő embereket még csak tolerálniuk kellett a többségieknek. Ez azt jelentette, hogy őket nem lehet megalázó bánásmódban részesíteni, nem lehet diszkriminálni (például iskolában, munkahelyeken), sem pedig jogilag büntetni. A tolerancia ekkor még emlékeztet annak eredeti jelentésére. Kezdetben a „másságot” toleráló heteroszexuális többség értékrendje az uralkodó, és e kereteken belül kell megtalálni a többség és a „szexuális kisebbségek” békés egymás mellett élésének lehetőségét.

Stratégiai céljukhoz annyival jutottak közelebb, hogy a normaszegést implicite a norma részévé tették. A szexuális másság tolerálásának közkeletű indoka lett az, hogy a szexuális orientáció magánügy, és senkinek sincs köze ahhoz, hogy mi történik a négy fal között. Tehát a toleranciát nem az értékrend igazságtartalmára vonatkoztatták, hanem egyszerűen arról volt szó, hogy a domináns „többségnek” kell toleránsnak lenni a recesszív „kisebbséggel” szemben, bármiféle értékítélet nélkül.

A tolerancia ezzel a „többségieket” térdre kényszerítő, átalakító, az igazságot feltétlenül a „kisebbségiek” igazával azonosító eszközzé, ideológiai fegyverré kovácsolódott.

A házasságkötési és az örökbefogadási jog követelése

Miután érzékelték az eredményességüket, továbbléptek, explicit normaváltoztatást kezdeményeztek. Az egynemű párok részére jogot kezdtek követelni a házasságkötésre és gyermekek örökbefogadására. Ez a két fejlemény már nem fér bele az igazságtól elszakítottan értelmezett, pusztán a „többségtől” a „kisebbségek” felé, mintegy mennyiségi alapon elvárt tolerancia fogalmába sem, mert törvényesítésük, egyenértékűvé nyilvánításuk eleve feltételezi a „többség” és „kisebbség” közötti határok elmosását. Az egyneműek „házasságáért” és a gyermekek örökbefogadási lehetőségéért folytatott harc jól látható célja a (heteroszexuális) „többség” gondolkodásmódjának és értékrendjének a radikális átformálása.

A házasság és az örökbefogadás lehetőségének a törvényesítése eszköz a (heteroszexuális) többség értékrendjének a megváltoztatásához, új norma deklarálásához. A többségtől már nem toleranciát várnak el az LMBT részére, hanem a szexuális másság totális elfogadását. A deviáns nemi orientációt nem szabad semmiképpen sem megkülönböztetni, hanem szimpla emberi szexuális szokásként kell tekinteni minden értékítélet nélkül. Ebben a szemléletben nincsen morális tartalma a „heteroszexuális” és a „homoszexuális” fogalmaknak, sem a „szexuális orientációnak”, sem a „másságnak”. A deklarált új norma győzelme: tilos bármiféle erkölcsi értékítéletet megfogalmazni a homoszexuális magatartásról. A toleranciával való ilyetén visszaélés a differenciálás elvi lehetőségét támadja, még azt is lehetetlenné teszi, hogy a toleranciáról egyáltalán beszélni lehessen.

A toleranciával való visszaélés nemi orientációval kapcsolatos harci eszköze a „homofóbia” közismert fogalma által való megbélyegzés, amit bárki megkaphat, aki kritikát fogalmaz meg vagy egyet nem értését nyilvánítja ki az LMBT „egyenlő jogaival” kapcsolatosan. Ideológiai terrorjuk a heteroszexuális gondolkodásmód erőszakos átformálása érdekében a tolerancia fogalmát még az igazságtól elválasztott – többségi elvű – értelmezésében is elsöpri.

E gyakorlatban azok, akik tegnap még toleránsnak számítottak, máról holnapra megkaphatják a homofóbia bélyegét. Ma már nem elég elutasítani a melegek diszkriminálását és megalázását, hanem az értékrendben való teljes azonosulást és egyetértést kötelező megvalósítani. Aki nem ért egyet a melegházassággal, és ennek a véleményének nyilvánosan hangot merészel adni, azt tüstént homofóbnak nevezik.

Hiába ragaszkodik bárki az isteni törvény létéhez, a metafizikai és erkölcsi kategóriákhoz, az ő véleményének a „mássága” már „más”: kirekesztik, arra hivatkozva, hogy „kirekesztő”. A régi norma még „másságként” sem jelenhet meg. Ebben érhető tetten a liberális kánon hamissága, hiszen a „másság tisztelete és védelme” csak az értékeket megkérdőjelező, azokkal szembemenő, deviáns magatartásoknak jár ki.

Miként a tolerancia, ha elszakítjuk az igazságtól, értelmetlenné válik, úgy a „homofóbia” is definiálatlan marad. Bárkit homofóbbá nyilváníthatnak, ez a jelenség kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogyan a kommunisták a szegényparasztokat kuláknak, a szociáldemokratákat fasisztának bélyegezték. Szemléletes példa a homoszexuális kapcsolatát nyíltan vállaló olasz divattervező-páros, Domenico Dolce és Stefano Gabbana esete. A „bevállalás” korábban hősként ünnepelt példái azon nyomban megkapták a homofóbia bélyegét, amint kifejtették, hogy nem értenek egyet a melegházassággal.

A megbélyegzés az ideológiai terror eszköze

Az LMBT pozitív diszkriminációját elutasítók, akik toleranciát követelnek, gyakran az intolerancia gyakorlói az isteni és természeti törvényekre hivatkozókkal szemben. A jogvédők és az „elnyomott szexuális kisebbségek” képviselői rendszerint szó nélkül hagyják a házasság és a család tradicionális értékeinek védelmezőit ért megbélyegzést, sőt gyakran maguk is élnek az agresszivitás eszközeivel. A liberális jogi küzdelmek már régóta operálnak a fóbiával végződő fogalmakkal, aminek az a célja, hogy a nem liberális módon gondolkodók, akiket homofóbnak, xenofóbnak, iszlamofóbnak stb. nyilvánítanak, érezzék magukat abnormálisnak, és a társadalom pedig rekessze ki őket.

A fóbiázás gyakran vezet látványos önellentmondásokhoz. Szembetűnő, hogy például ugyanazok a „jogvédők”, akik homofóbiát kiáltanak, pozitív diszkriminációt és a társadalmi normák átalakítását követelik a „kisebbségek” számára, pusztán azon az alapon, mert kisebbségek, és kritikátlanul elítélik például az „iszlamofóbiát” is, miközben nem veszik észre, hogy a »Kalifátusban nincs pride«.

A „melegjogi mozgalmak” intoleráns csoportjai hasonló cipőben járnak, jegyzi meg Löffler, mint annak idején Lenin fiai voltak. A kommunisták között mindig volt egy keménymag, egy Politbüro, akik úgy gondolták magukról, hogy ők az eszme leghivatottabb képviselői. E „legjobbak” az aktuális igazakból szervezték meg az újabb és újabb Internacionálét, amivel szervezeti keretet adtak az elhajlók elleni küzdelemnek is.

A homogén egységként elképzelt, a nyilvánosság előtt csak „LMBT-közösség” néven emlegetett gyülekezet tagjai nem feltétlenül ismerik el egymást egyenjogúnak vagy egyenértékűnek. Jól példázza ezt az Egyesült Államokban megfigyelhető helyzet. Vannak melegek, akik nem közösködnek transzszexuálisokkal és a transzvesztitákkal, míg a fekete és a latin melegek sem mentesek a kölcsönös faji ellentétektől. Dolce és Gabbana divattervezők esete pedig azt bizonyítja, hogy a mindenféle kiközösítés és megbélyegzés ellen fellépő melegjogi mozgalmaktól egyáltalán nem áll távol a kiközösítés és megbélyegzés, ha az „LMBT-közösségen” belül másképpen gondolkodókkal találják szembe magukat.

A megbélyegzés eszközével operáló ideológiai terror veszélye az is, mondja Löffler, hogy nem látni a határát az újabb és újabb „szexuális jogoknak” és a többség értékrendjével szemben támasztott újabb követelményeknek. Ha a nemiségre és a házasságra vonatkozó isteni, erkölcsi és természeti törvények negligálásával intézményesíteni lehet a melegházasságot és az azonos neműek örökbefogadási jogát, van-e valós elvi akadálya például a pedofília elfogadtatásának, vagy miért is ne követelhessék a zoofilek, hogy házasságot köthessenek a kedvenc állataikkal?

Mi az akadálya a többnejűségnek vagy a többférjűségnek? A női kvóták mellett miért nincsenek LMBT-kvóták is? Miért is ne lehetne engedni a gender-mainstreaming akaratának, amely a nemek közötti egyenlőséget hirdetve élesen szétválasztja a nemiség biológiai és társadalmi karakterét, hogy a tradíció írmagját is kiirtsa a személyi szabadság oltárán? Ha magától értetődő a „szivárványcsalád”, miért is ne lenne cél az „apa” és az „anya” fogalmának eltörlése? Hogy-hogy még nem érvényesül az iskolai szexuális felvilágosítás során is az „egyenlőség” elve? Ha a nemiség morális korlátai érvénytelenek, miért is ne mutassák be minden iskolásnak a szexuális élet magától értetődő elemeként az LMBT mindenféle elképzelhető nemi aktusait? Sőt, nem diszkriminatív-e az LMBT betűszó használata, ha egy sor „szexuális kisebbség” hiányzik belőle? Ezek a kérdések semmivel sem abszurdabbak, mint azok a melegjogi aktivisták által menedzselt, új keletű törvények, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt szintén elképzelhetetlennek tűntek. Aki ma komolyan mer beszélni ezekről, vagy az ezekhez hasonló kérdésekről, azonnal megkaphatja a homofóbia vádját.

Ebben az ideológiai terrorban a közéleti szereplők könnyen nyomás alá helyezhetők, lejárathatók, akár lemondásra is kényszeríthetők. A fóbiával való megbélyegzés bevett eszköz a karrier megtörésére, az ellenkező véleményen lévő egzisztenciájának a megtámadására. Napjainkban ezerszer meg kell gondolnia bárkinek is, hogy nyilvánosan megszólaljon ezekben a kérdésekben, nehogy homofóbnak nyilvánítsák, nyilvánosan meghurcolják, és költséges pereket akasszanak a nyakába.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. június 17.