Ha Isten agapé, vajon szeret bennünket erosszal? A szeretet azon fogalmak egyike, amelyekről mindenki azt gondolja, tudja, mi az, de ha elkezdünk róla beszélgetni, hamar kiderül, hogy egészen eltérő dolgokat értünk alatta.

A szeretet zavaros fogalomként létezik köztünk. Nem csak azért, mert amikor szóba kerül, az egyik ember szerelemre gondol, a másik vágyakozásra, a harmadik pedig önfeláldozásra (bár már ez is sejteti a fogalom mélyén lévő ambivalenciákat), hanem azért is, mert a szeretetfogalomban két egymással ellentétes irányú mozgást tartunk össze: a felemelkedést és az alászállást, a vonzást és az önátadást.

Az előbbit hagyományosan az erosz szó jelöli, a másikat az agapé, noha etimológiailag ez a jelölés sem teljesen problémamentes. Az erosz és agapé motívumok különbségéről és egységéről írtam évekkel ezelőtt egy cikksorozatot, de most (olvasóim számára némiképp meglepő módon) egy pápai enciklikát szeretnék segítségül hívni, mielőtt a címben feltett kérdésre válaszolok.

Deus caritas est c. 2006-os enciklikájában (amit a mariológiai befejezést leszámítva kiválóteológiai traktátusnak tartok) a néhai XVI. Benedek pápa hangsúlyozza, hogy az erosz és az agapé motívum minden egészséges szeretetben együtt van jelen. „E kettőt gyakran úgy is szembeállítják egymással, mint ’fölemelkedő’ és ’lehajló’ szeretetet; más ehhez hasonló felosztások is vannak, mint például a birtokló és ajándékozó szeretet (amor concupiscentiae – amor benevolentiae) megkülönböztetése, melyhez olykor még a hasznot kereső szeretetet is hozzá szokták fűzni. A filozófiai és teológiai vitákban e megkülönböztetéseket gyakran túlzó ellentétekké fokozták: a sajátosan keresztény szeretetet lehajlónak, ajándékozónak, azaz agapénak mondták; a nemkeresztény, főleg a görög kultúrát ezzel szemben a fölemelkedő, a vágyakozó szeretet, az erosz határozza meg.”

A szembeállítás Benedek szerint azonban nem lehet valódi ellentét: „Ha ezt az ellentétet következetesen végigvinnénk, az emberi lét alapvető életelemei közül kizárnánk azt, ami a kereszténységnek sajátja, és egy egészen különleges világba utalnánk, amit ámulatra méltónak lehet tartani, de az emberi lét egészétől teljesen idegen volna. Valójában az erosz és az agapé – a fölemelő és lehajló szeretet – soha nem szakítható el teljesen egymástól. E két különböző dimenzió minél inkább egyesül az egyetlen szeretet valóságában, annál inkább megvalósul a szeretet igazi lényege. Amennyiben az erosz mindenekelőtt vágyódó, fölemelő – a boldogság nagy ígéretével elbűvölő –, annyiban a másikhoz való közeledésben egyre kevésbé törődik önmagával, egyre inkább a másik boldogságát akarja, egyre inkább gondoskodni akar róla, ajándékozni akarja önmagát, és érte akar élni. Belép az agapé motívuma, máskülönben az eroszelvéti és elveszíti a maga lényegét. Megfordítva, az is lehetetlen az ember számára, hogy csupán az ajándékozó, lehajló szeretetben éljen. Képtelen mindig csak adni; kapnia is kell. Aki ajándékozni akarja a szeretetet, annak magának is kapnia kell ajándékba a szeretetet. Bizony az ember – miként az Úr mondja nekünk – forrássá válhat, amelyből élő víz folyói fakadnak (vö. Jn 7,37–38). De hogy ilyen forrássá válhasson, mindig újra innia kell az első ősforrásból – Jézus Krisztusból, kinek megnyitott szívéből magának Istennek a szeretete árad (vö. Jn 19,38).”

Mikor a 2000-es évek elején az erosz és agapé viszonyát kutattam, a Benedek enciklikájában leírt kétféle áramlást neveztem Isten öröme ritmusának, noha fogalmam sem volt a készülő pápai enciklikáról, és hogy egy olyan kimagasló intellektus, mint Ratzinger, épp ugyanazon a kérdésen töpreng, és ugyanazokat a válaszokat találja, mint én a magam szűkösebb intellektuális eszköztárával. Ezt írtam: „A boldog Isten szeretete erosz-agapé és agapé-erosz: Isten öröméből fakad és Isten örömébe torkollik.” Igaza van Benedek pápának: ahhoz hogy a szeretet ki tudjon rajtunk keresztül áradni, innunk kell az élő víz forrásából. Ahhoz, hogy le tudjunk hajolni, fel is kell tudnunk emelkedni. Ahhoz, hogy vonzani tudjunk, nekünk is kell vonzódnunk. Csak Isten öröme képes ezt együtt mozgásban tartani. Az agapé erosz, az erosz agapé kell, hogy legyen.

Benedek így folytatja: „Az egyházatyák a fölemelkedés és lehajlás, az istenkereső erosz és a sokféleképpen továbbajándékozó agapé elválaszthatatlan összetartozásának jelképét Jákob létrájának elbeszélésében látták. E bibliai szöveg elmondja, hogy Jákob pátriárka párnaként kőre hajtva a fejét, álmában látott egy létrát, mely az égig ért, és angyalok jártak rajta föl és alá (vö. Ter 28,12; Jn 1,51). Különösen kifejező ennek az álomképnek az a magyarázata, amit Nagy Szent Gergely Regula pastoralis c. művében ad. Az igazi pásztornak – mondja nekünk – a kontemplációban kell gyökereznie. Csak így lehetséges számára, hogy mások szükségleteit úgy magába fogadja, hogy azok egészen az övéi legyenek: ‘Per pietatis viscera in se infirmitatem ceterorum transferat’. Gergely pápa Szent Pálra hivatkozik, aki elragadtatott Isten legnagyobb titkaihoz, s éppen így lehajolván mindenkinek mindene lett (vö. 2Kor 12,2–4; 1Kor 9,22). Hozzáfűzi még Mózes példáját, aki újra meg újra belép a szent sátorba és beszélget Istennel, hogy kijőve Istentől, népének javára lehessen. ’Odabent (a sátorban) a szemlélés magasba ragadta, odakinn (a sátoron kívül) a szenvedők terhe szorongatta – intus in contemplationem rapitur, foris infirmantium negotiis urgetur.’”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. június 16.