Bár kezdek kigyógyulni abból, hogy mindig az emberek kedvét keressem, még mindig nehéz szembemennem azzal, amit mások akarnak.

Legyen szó akár egy ismeretlen ételről , akár valami súlyosabb dologról, ha úgy sejtem, hogy véleményem különbözik másokétól, inkább nem adok hangot neki.

Máig ellenségem a másoktól való félelem, és különösen attól rettegek, hogy csalódást okozok valakinek. Állandó szükségem van Isten segítségére. Ha döntésem az emberfélelmen alapul, ha mások véleménye, elfogadása, egyetértése alapján döntök, sosem győzhetek. A másoktól való félelem gyakori csapda, és még hosszú utat kell megtennem, míg végleg megtanulom, hogy nem kell mindig mások kedvében járnom.

Mi lenne, ha olyan bátor lennék, olyan biztosan állnék a meggyőződésemben, hogy akár egy államfővel is nyíltan szembe mernék szegülni?
A két bába, Sifra és Pua, Mózes II. könyvében pontosan ezt tette az ókori Egyiptomban. Nem teljesítették a fáraó parancsát, hogy öljenek meg minden héber fiúgyermeket, akinek születésénél segédkeznek. „A bábák azonban félték az Istent. Nem engedelmeskedtek az egyiptomi király parancsának és életben hagyták a fiúkat” – olvassuk a 2Móz 1,17-ben. Életre váltották mai alapigénket: „Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.”

Honnan volt lélekerejük megtenni, amit mi legtöbben nem tudtunk volna?

Istent félték, és nem a fáraót. Ezt a félelmet nem a veszélytől, rossztól, fájdalomtól való rettegés táplálta, hanem szeretet, remény és tisztelet Isten iránt. Így ír erről Jeremiás: „Akkor majd az én népem lesznek, én meg az ő Istenük leszek. Más szívet adok nekik és más viselkedést, hogy minden időben féljenek engem, és így jó dolguk legyen, nekik és gyermekeiknek is. Örök szövetséget kötök velük és nem szűnök meg jót tenni velük. Szívükbe adom félelmemet, hogy többé ne forduljanak el tőlem” (Jer 32,38-40).

Amikor Istent féljük – amikor szeretettel, reménnyel és tisztelettel fordulunk Isten felé -, készek vagyunk engedelmeskedni Neki. Amikor ki tudom mondani, hogy jobban szeretem Őt, mint az emberek jó véleményét, elfogadását és egyetértését, akkor az Ő szeretetének ereje fog támogatni döntéseimben.

Ha kihívás elé kerülök, feltöltődöm magabiztossággal, hogy még akkor is úgy döntsek, ami méltó Hozzá, ha ez lenne a legnehezebb döntés. Ha Isten az életünk Ura, szívünket egyesíti a magáéval, hogy követni tudjuk az úton. Nem mintha többé sosem kínozna a kétség, hogy Istent tiszteljük-e meg vagy az embereknek kedvezzünk, de az Ő szeretete mindig ott lesz támaszul, és tudni fogjuk, hogy ami Neki tetszik, az végső soron nekünk is javunkra válik.

Sifra és Pua, a bábák, nehéz döntést hoztak, mikor Isten útját követve szembementek a fáraó akaratával. Az ebből származó jó nem mutatkozott meg azonnal. Nem, mert a fáraó továbbterjesztette ördögi tervét, és kiadta a parancsot katonáinak: „Minden fiút, aki a hébereknél születik, vessetek a folyóba, de a lányokat hagyjátok mind életben” (2Móz 1,22b). Az izraelitákat pedig újabb kényszermunkákkal sanyargatta. 

Az írás elolvasható itt.