Egy személynek az egyik legfájdalmasabb dolog, ha elveszti az emlékezetét. Ez az egyik oka annak, hogy az olyan betegségek, mint az Alzheimer, annyira tragikusak. Ha egy személy elveszti az emlékezetét, szinte olyan, mintha megszűnt volna saját maga és a körülötte lévők számára. Kevés fájdalmasabb dolog van, mint beszélni egy anyához, apához vagy házastárshoz, aki már nem tudja, hogy te ki vagy, aki nem tud megkülönböztetni téged egy idegentől az utcán.

Az emlékezet tesz bennünket azzá, akik vagyunk. Identitásunk jelentős mértékben kötődik ehhez. Az emberek, helyek és tapasztalatok emlékezete ad kontextust és értelmet az életünknek. Emlékezet nélkül szinte lehetetlen működni, előre lépni bármilyen értelmes módon.

Az emlékezet annyira létfontosságú, hogy filmeket, könyveket és regényeket írtak, hogy feltárják, mi történik az emberi személlyel, ha az emlékezete kitörlődik (egy példa erre a Bourne mozifilmek a pop-kultúrából). Kulturálisan lenyűgöz bennünket, hogy milyen gyengítő az emlékezet elvesztése.

Hagyomány: az egyház emlékezete

Ahogyan lehetetlen egy személynek vagy akár egy állatnak, hogy memória nélkül funkcionáljon, ugyanúgy lehetetlen, hogy az Egyház tradíció nélkül működjön. Egyáltalán nem irreleváns vagy elavult, a tradíció az Egyház élő emlékezete. Tradíció nélkül az Egyháznak nincs értelme. Egyszerűen nincs katolicizmus tradíció nélkül.

Az Egyház egy test, élő szervezet, világos identitással. Hagyomány, tradíció nélkül ez a szervezet nincs összefüggésben, nincs tudomása arról, hogy honnan jött vagy hová megy, mi a küldetése, vagy miért kell még léteznie. Tradíció nélkül az Egyház arra van ítélve, hogy elragadja a múló divat és az uralkodó hangulat, mint egy emlékezet nélküli beteget, akit tehetetlenül visznek a kórházi folyosón.

Az emlékezetvesztés elkerülhetetlen válsága az identitás krízise. Ezért nem meglepő, hogy a katolicizmus elmúlt 50 évét szörnyű identitásválság határozta meg ugyanúgy, ahogy sok katolikus buzgón megszabadult a hit tradícióitól.

Mit jelent ma egyáltalán katolikusnak lenni? Amikor katolikusok, mint a demokrata alelnök jelölt Tim Kaine (USA) nyíltan elutasítja az Egyház tanítását alapvető erkölcsi kérdésekben és vastapsot kap a misén, ez súlyos identitásválságot jelez.

A katolikus identitás ezen hiánya ellenére, sokan a tradíciót csúnya szóvá változtatták. Néhány laikus és főpap megrovóan vicsorog, „holt tradíció! Mi soha nem megyünk visszafelé!”

„Haszontalan vágyakozás a múltba! Üres nosztalgia! Időpocsékolás!”, mások így gúnyolódnak.

Határozott meggyőződésem, hogy ezek az emberek inkább egy tehetetlen és kasztrált egyházra vágynak: emlékezet, cél vagy irány nélküli egyházra, mert azt arra használhatják, amire csak akarják. Elszakítva a hagyománytól, az Egyház üres lappá válik, amit manipulálni lehet, kialakítani egy személyre szabott vallást. Ez a tradíció nélküli Egyház kormányt vesztett hajóvá válik, amit tetszésük szerint irányíthatnak.

A hit ajándék

Van egy másik oka, miért fontos a tradíció: a hit ajándék, melyet átörökítenek. Ez nem valami olyasmi, amit azért hozunk létre, hogy megfeleljen az elvárásainknak. Amikor megkeresztelkedünk a katolikus hitre, akkor egy olyan világba lépünk, olyan hitvallást teszünk magunkévá, amit nem mi kreáltunk. Olyan hitet kapunk, melyet mártírok vére locsolt, amit szent szerzetesek, laikusok, apácák, pápák, püspökök, papok és tudósok megőriztek és adtak tovább két évezreden keresztül.

Nagyfokú ostobaság és a büszkeség azt hinni, hogy a hitet mi kreáltuk. Ha valaki valóban katolikus akar lenni, kell, hogy meglegyen mindig a feladás eleme – feladni a személyes preferenciákat, szeszélyeket és véleményeket, az Egyház magasabb bölcsességére. A relativizmus és az ami-éppen-jó-neked-vallás korában ez mélységes ellenkultúrát jelent.

Mégis, a katolicizmus semmilyen más fajtájának egyáltalán nincs értelme, a hit ellentéte a személyes vallás. Ez a katolikus hit, univerzális, átlép a téren és időn, és ezért ajándéknak kell lennie, ami átöröklődik, és nem a folyton változó kultúra impulzusainak rabszolgája. Ahogy az egyik szent mondta, „Az igazság nem változik napról-napra.”

Változatlan hit?

Most néhányan azt állítják, hogy van különbség a “kis t” tradíció és a “nagy T” tradíció között, amit a katolikusok hisznek, és ahogyan viselkednek. Ezek az emberek úgy vélik, hogy feladhatjuk a kis hagyományokat a nagyok károsítása nélkül. Ez egyszerűen nem igaz. Nem lehet eldobni a gyakorlatot és a jámborságot, melyet átörököltek évszázadok alatt anélkül, hogy elkerülhetetlenül károsodjon a hit teljes szövete. Ez olyan, mint megpróbálni leszakítani a bonyolult hímzést a faliszőnyegről a nagyobb szövet károsodása nélkül. Ez lehetetlen. Ezek is össze vannak kötve elválaszthatatlanul.

De ez nem jelenti azt, hogy az új szálakat nem lehet hozzáadni a faliszőnyeghez, hogy az analóg példánál maradjunk. A tradíció nem statikus vagy megváltoztathatatlan. Az Egyháznak mindig is reagálni  kell az idők igényeire, de mindig anélkül, hogy elhagyná a hagyományait.

Egy evangélikus lelkész, akit katolikus hitre térésem előtt ismertem meg, bölcsebb volt. mint sok mai katolikus. Ő ezt mantrázta: „Nincs innováció tradíció nélkül.” Igaza volt. Bár feltárhatunk új utakat a kulturális elköteleződéshez és párbeszédhez, mindig biztosítani kell a szélesebb összefüggést, hogy mit kaptunk, anélkül, hogy erőszakot alkalmazunk a kapott hagyományokon.

Ahogy minden utazó tudja, nincs kielégítőbb annál, mint hazatérni egy hosszú út után. Nincs értelme kalandozni úgy, hogy nincs egy ismerős ház, ahová hazamegyünk. Frodo és Sam csak azért tudta elviselni Mordort, mert megvolt a grófságuk. Hasonlóképpen, a katolikus csak akkor tud kapcsolatba lépni egy ellenséges kultúrával, ha koherens hit a biztonságos otthona, ahova visszatérhet.

Atyáink hite

Sokkal többet lehetne elmondani, de a dolog összefoglalása az, hogy a katolicizmus tradíció nélkül egy önellentmondás. A hitnek mindig a tradíció szilárd alapjából kell gyökereznie, vagy egyszerűen megszűnik létezni. A tradíció nélküli hit lehet vallás, de ez nem a katolicizmus.

Katolikusként szemben állunk a relativizmus, a pluralizmus, és az erőltetett politikai korrektség kulturális diktatúrájával. Ez az egész kicsit nyomasztó, és könnyű lenne ellenállni ennek a támadásnak, ha nincs néhány szikla, amihez ragaszkodunk. Ez a szikla nem más, mint a változatlan katolikus hit, amit 20 századon át megkaptunk.

„Atyáink hite, szent hit! Hűek leszünk ezekhez, mindhalálig. “- Fr. Frederick William Faber

„Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élő szóban vagy levélben kaptatok.” (2Tesz 2,15)

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2018. április 10.