Néhány hónapja életem egyik legnehezebb időszakát éltem át. Édesanyámnál agydaganatot állapítottak meg, és legfeljebb hat hónapot adtak neki az orvosok. Nagyon váratlan volt, és nagyon fájdalmas időszak következett.

Igyekeztünk a lehető legjobban állni hozzá. Megünnepeltük az Anyák napját, egy évfordulót és néhány születésnapot, mialatt tudtuk, hogy ezek az utolsó ünneplések, ahol édesanyánk is körünkben van. Keserédes volt minden együttlét. Táncoltunk a hospice-szobában, nevettünk, sírtunk, filmeket néztünk együtt, élni próbáltunk, mialatt ő haldokolt.

Nagyon hálásak voltunk az együtt töltött időért, és mérhetetlenül fájt, hogy ő már nem kap több időt.

Aztán egy péntek reggel, kora hajnalban édesanyám átlibbent az örökkévalóságba. Ekkor gondoltam bele, mi kellene hozzá, hogy életem végén elmondhassam: „Jól van a lelkem”.

Mai alapigénkben egy történet végét olvashatjuk. Két nővér, Ráhel és Lea sokszor egymásnak feszülő élete szomorú véget ért. Ráhelről olvassuk, hogy „Amikor már-már elszállt belőle a lélek, mert haldoklott, Benóninak nevezte el a fiát. Az apja viszont Benjáminnak nevezte el” (Ter 35,18). Váratlan haláleset.

Ráhel élete véget ér, mikor életet ad fiának. Utolsó szavaival nevet ad neki, Benóninak nevezi el, ami azt jelenti: „A szomorúság fia”. Ráhel lelke nem volt jól. A névválasztás megsejtet valamit a fájdalomból, amit érzett.

Férje, Jákób viszont (akinek neve később Izrael lett) úgy döntött, hogy újszülött gyermeküknek a Benjámin nevet adja. Ennek jelentése: „A fiú a jobb kezem felől”, ami egy nagyon kitüntetett hely. Az ő fia nem fog egész életében egy olyan nevet viselni, ami a szomorúságot jelképezi.

Az biztos, hogy az utolsó időszak édesanyámmal tele volt fájdalommal. A hat hónap mindegyik napján elbúcsúztam tőle, ahogy egyre távolodott. De mikor meghalt, küzdenem kellett lelkem jóllétével. Nem igazság, hogy ennyit kellett szenvednie. És nem igazság, hogy alig 37 évesen elveszítsem a földi életből édesanyámat, lányaim pedig az ő Mimijüket. És nem értettem, miért nem gyógyította meg őt Isten, akihez oly sokan imádkoztak a gyógyulásáért.

Lelkem nem jó állapotában is tudtam viszont, hogy új nevet, új címet kell adnom ennek az időszaknak. Máskülönben nem történik változás a bensőmben.

Arra gondoltam, mekkora kiváltság volt, hogy napról-napra együtt lehettem édesanyámmal, míg aztán átlépett az örökkévalóságba. Most, visszanézve, ahogy átnevezem ezt az időszakot, már ajándéknak mondom, igaz, fájdalomba csomagolt ajándéknak. 

Nem tudom, miért engedi meg Isten, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek. Biztosra veszem, hogy Jákob is küzdött ezzel a gondolattal, mialatt karjában pici fiával nézte, hogyan suhan át szeretett felesége az örökkévalóságba.

Valamikor mind átéljük, milyen a gyász hullámaiban gázolni. De tudom, hogy Istentől megkapjuk a szeretetet, amivel újraértékelhetjük fájdalmas időszakainkat.
Az Ő Fia, Jézus, a legjobb példa arra, hogyan veszi kézbe Isten a fájdalmat, és hoz ki belőle valami hatalmasat. Benjámin új nevének mintájára Jézus, egy fájdalmas időszak után, most ott ül Atyja jobbján (Ef 1,20-23).

Az Ő fájdalma keresztáldozata volt, mely mindent megváltoztatott a világon. Jézusnak köszönhetően mondhatjuk a legnehezebb helyzetekben is, hogy „Jól van a lelkem”.

Ez nem azt jelenti, hogy tökéletes nyugalomban vagy mosollyal az arcunkon éljük végig a tragédiákat. Viszont bízunk annyira Istenben, hogy tudjuk, Ő át tudja címkézni a legnehezebb helyzeteket is, és örökkévaló értéket kapcsolhat hozzájuk. 

Az írás elolvasható itt.