“Ha lenne egy kis időd és ráérnél, lenyírnád esetleg a füvet?”

“Nyírd le, légy szíves, a füvet!”

Melyik a kérés és melyik a parancs? Ez a látszat ellenére nem a formulázáson múlik. Az első esetben ha az ember nem nyírja le azonnal füvet, akkor azt keményen leverik rajta, akkor ez nem egy kérés, hanem parancs. Ha a második esetben azt lehet mondani, hogy ne haragudj, annyival fontosabb lenne nekem most ez és ez, beszéljük meg, hogyan tudnánk a fűnyírást megoldani, akkor ez nem  parancs volt, hanem kérés.

Hogy valami kérés vagy parancs, az kizárólag a felszólító személy abbéli szándékától függ, hogy figyelembe akarja-e venni a másik szempontjait (azaz lehet-e vele egyezkedni) és akar-e erőszakot alkalmazni a másikkal szemben (büntetni fogja-e  a  másikat, ha nem az történik, amit ő akar) vagy sem. 

Ha figyelembe akarja venni a másik szempontjait és nem akar vele szemben erőszakot alkalmazni, akkor akárhogyan is formulázva, egy kérés hangzott el. Ellenkező esetben, akárhogy formulázva is, egy parancs.

A gyakorlatban ezt úgy a legegyszerűbb eldönteni, hogy megpróbálunk egyezkedni a másikkal. Ha megy: kérés. Ha nem megy és büntet: parancs.

De mivel ez az egyezkedési hajlandóság vagy annak a hiánya alapvető beállítódása egy embernek,  ismervén valakit, lehet azt is tudni róla, hogy kérésként formulázva valójában parancsról van szó vagy a felszólítás valójában kérés.

Azok az emberek azonban, akiknél otthon csak parancs volt és soha nem lehetett egyezkedni, sérültek ezen a ponton. Ők, ha nincs a formulázással rendkívüli módon kihangsúlyozva, hogy ez most kérés, automatikusan parancsnak tekintenek mindent. S úgy reagálnak, mintha a másik le akarná őket uralni és büntetni akarná őket, ha nem teljesítik azonnal feltétel nélkül a kérését – mint otthon anno. Ily módon a legegyüttműködőbb partnerből is felépítik az egykori  legyűrhetetlen agresszor képét. 

A írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. március 7.