Szörnyű dolog a beskatulyázás. Kategóriákba sorol minket, ahonnan nagyon nehéz kiszabadulni. Talán te is szoktál címkéket aggatni magadra:
Szerencsétlen vagyok. Nem tudok nemet mondani. Nem tudok uralkodni magamon. Örök vesztes vagyok. És így tovább.

A szociális médiát nézve nem tudom nem észrevenni, hogy másként élem meg az élet terheit (és most a családunk elmúlt évi küzdelmeire gondolok), mint ahogy előre elképzeltem. Romhalmaznak láttam az egészet, és tudtam, sosem tér vissza az életem a rendes kerékvágásba.

Aztán egy váratlan emlék felbukkanása megcsillantotta a reményt.

Ritkán járok múzeumba. De olvastam néhány nagyon érdekes dolgot Michelangelo Dávidjáról, és néhány éve elhatároztam, hogy megnézem eredetiben a firenzei Accademia galériában.

Olvasmányaim szerint a művész sosem távozott Dávid mellől. Két éven keresztül dolgozott a hattonnás márványtömbön, s ezalatt ott is aludt mellette. Témája állandóan hívogatta belülről, a még meg nem munkált felszín alól. Mikor végre előkerült a tömbből az 5 méter magas Dávid, a feljegyzések szerint így nyilatkozott a mester: „Láttam az angyalt a márványban, s addig faragtam, míg ki nem szabadítottam.”

Amikor megkérdezték, hogyan tudta megalkotni a szobrot, Michelangelo így válaszolt: „Egyszerű az egész. Csak le kellett pattintani mindent, ami nem Dávid volt.”

Hosszú sor állt előttem, és két óra várakozás után végre közel kerültem ahhoz, hogy meglássam. Úgy kilenc méterre voltam Dávidtól, mikor hirtelen megálltam a szűk folyosón. Másoknak eszébe sem jutott megállni, így eléggé feltartottam a sort.

Nem mintha nem értettem volna, miért igyekszik mindenki előre, s halad el mellettem. Ugyan miért állna meg bárki is megnézni a félkész szobrokat a fal mentén? Miért fordítanák figyelmüket a csak részben megfaragott kőtömbökre, melyekből félig-meddig tűnt csak elő a tervezett szobor alak – mikor csak pár lépés, és ott áll előttük a tökéletes szobor? Ugyan ki állna meg?

Az írás elolvasható itt.