„Akiről azt látják, hogy ügyesen dolgozik, az biztosan a királyok szolgálatába fog állni, nem marad az alacsony rangúak szolgája.” (Péld 22,29)

Életem legzsúfoltabb időszakát nagyon idegesen kezdtem. A megszaporodott tennivalóktól, a sok apró részlettől egyre fáradtabb voltam. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztam mindennap, s éjszakánként a következő 24 óra tennivalóin töprengtem.

Kimerült voltam, csüggedt, és azon járt a fejem, van-e értelme egyáltalán annak, amit csinálok. Aztán két dolog jutott eszembe, ami megváltoztatta a hozzáállásomat.

Először egy imádság, amit akkor imádkoztam, mikor erre az erőmet meghaladó szolgálatra készültem. Így szólt: „Uram, segíts, hogy ebben az időszakban mindent megtegyek, amit rám bízol, de semmivel se többet.”

Ugyanakkor eszembe juttatott az Úr egy gondolatot, amit Suzie barátnőm osztott meg velem. Azt mondta, azért imádkozik, hogy Isten imádsággá alakítsa minden munkáját. Gyönyörű ötlet! Minden reggel Istennel kezdte a napot, olvasta a Bibliát és imádkozott, majd mikor megkezdte napi tevékenységét, hagyta, hogy Isten jelenléte áradjon minden feladatába.

Negatív hozzáállásomon töprengve, rájöttem, hogy e két gondolat egyikét sem vettem figyelembe. Túlhajszoltam magam, és a munkát elkülönítettem életem többi részétől. Ez a két hiba okozta, hogy a kezem munkájához való viszonyulásom elferdült.

Mert mi történik, ha helytelen hozzáállással dolgozunk?

1. Túlhajszoljuk magunkat
Ahelyett, hogy az imádságom szerint élnék – „Uram, segíts, hogy ebben az időszakban mindent megtegyek, amit rám bízol, de semmivel se többet” –, és figyelnék az Ő vezetésére, belevetem magam a feladatokba, s végül idegesen csak azt érzem, hogy nem tudok kiszállni a mókuskerékből.
A kimerültség pontosan jelzi, hogy ideje megtanácskozni Istennel a ténykedésemet. Kérdezzem meg: Mit akarsz, Uram, mit tegyek meg? Mit hagyjak abba? Hol húzzam meg tevékenységeim határát?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. január 16.