1. fejezet
ASZKETIKA ÉS ASZKÉZIS

„Elvész az ország, ha elfogynak az aszkéta szívek!”  (Kölcsey Ferenc)

Az aszketika az a tudomány, amely a tökéletesség első fokozatait adja elő egészen a szemlélődésig, a tökéletesség elnyeréséhez szükséges erőgyakorlatok bemutatásával.
A szó eredete: aszkeo = gyakorol, edz, lemond, igyekszik, törekszik. (Az aszkézis útja vezet a tökéletességre).
Egyéb elnevezései: szentek tudománya, lelki tudomány, a tökéletesség művészete.

Az aszketikus élet: egy magasabb cél érdekében tudatosan és önként vállalt lemondás. Mivel az ember egy rajta kívüli és őt felülmúló életre kapott meghívást, ki kell lépnie önmagából, fel kell adnia zárt világát, el kell jutnia embertársaihoz és az Istenhez, az ő Meghívójához.
A Biblia nem említi szó szerint az aszkézist. Jézus tanítása azonban egyértelművé teszi, hogy elvárja
– a hitből fakadó állhatatosságot,
– a kereszthordozásban is megmutatkozó egységet,
– az aszketika eszkatológikus értelmezését.

Az aszkézis nem cél, hanem eszköz, miként a Jézus által elvárt kereszthordozás sem öncélú, hanem a Jézushoz tartozásnak, a Vele mindent vállalásnak és az üdvösségért Vele együtt munkálkodásnak a megnyilatkozása.

1. A hitből fakadó állhatatosság

„Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” (Mt 24,13). Az aszkézis nem egyes „különleges” életformák velejárója, nem a szerzetesek és papok életének jellegzetessége, hanem a kereszténységből fakadó belső igény a Jézusnak szenteltség kifejezésére.

Ahogy lemondást követel Jézus azoktól, akik hozzá kívánnak tartozni, és az Ország építésére vállalkoznak; – s ez a lemondás akár a legbensőségesebb családi kapcsolatokat is érintheti (vö. Mt 10,37-39; Mk 10,29-30; Lk 14,33) – ugyanúgy megköveteli a házasságban élőktől is a fegyelmezett és hűséges házassági tisztaságot (vö. Mt 5,27-32; 19,5-6; Lk 16,18). S mindkét életállapot kötelező velejárója a Krisztus melletti radikális elkötelezettség, ami nem ismeri a langyos középszerűséget (vö. Jel 3,16), sem a szavunkat visszavonó elbizonytalanodást (vö. Mt 21,29). Jézus hűséget vár (vö. 1Kor 4,2) és következetességet, azt, hogy ne engedjünk teret a gonoszléleknek, aki a bizonytalankodásainkban eredményesen aratna. „Aki az eke szarvára teszi kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62).

Ez a radikalitás csak az Isten országáért vállalható. Annak eszköze tehát, hogy hibás, fölösleges dolgainkat letegyük, s az így megüresedett „helyen” felépítsünk valami újat.
Keresztes Szent János (1542-1591) a lélek sötét éjszakájának, illetve lelki szárazságnak nevezi azt az állapotot, amelyben a lélek közel kerülvén az isteni Lényeghez, keservesen megtapasztalja a tisztulásnak egy bizonyos fajtáját. Maga az Úr veszi el a „lelki édességeket” tőle, hogy az „anyatejről” szilárd ételre szoktassa; s hogy össze ne keverje Isten vigasztalásait a vigasztalások Istenével.

Jézus olyan keskeny ösvényre akar elvezetni minket (vö. Mt 7,14), ahol nem férünk el mindaddig, míg le nem tesszük a fölöslegeset (vö. KEK 1036). Materiális szemléletünk s a dolgokhoz való ragaszkodásunk „szélessé” tesznek minket, s így alkalmatlanok vagyunk az Isten országa felé vezető úton (vö. Jn 14,6) járni (vö. Kol 2,20). Jézus előttünk jár, mi pedig ellenállhatatlan vonzódást érzünk Iránta, s követni akarjuk (vö. Jel 14,4). Ezzel a szükségképpeni követésével vonz be bennünket Önmagába, mi pedig

Benne élve már nem sajnáljuk letenni apró kisded játékainkat, inkább boldog örömmel válunk meg mindattól, ami eddig haladásunk akadályát képezte (vö. Fil 3,7-8). Így lépésről lépésre teteti le velünk a Tőle idegen elemeket, s ezen „karcsúsodásunk” révén válunk alkalmassá – teveként átmenni a tű fokán (vö. Mt 19,24).

A gonoszlélek arra számít, hogy – a világ kínálatait elénk tárva – rá tud szedni bennünket a „szélesítésre”. „Vigyázz, mit és mennyit engedsz be szívedbe: az élet hordalékától betemetődnek mélységeink!” (Szent-Gály Kata, 1916-2000) , azaz elveszítjük fogékonyságunkat, alapvető érzékenységünket az Úr hangja, akarata iránt.
„Aki szeret engem, … annak kinyilatkoztatom magamat” (Jn 14,21). Erre a Jézusba befelé „keskenyedő” útra csak az képes rálépni, aki szeretetből keresi Őt. Amíg nem szeretem az Istent, nem vagyok képes ekkora áldozatot hozni Érte. Az itteni, földi, biztosnak látszó érték csak akkor adható fel, ha megtapasztaltam már valamit Őbelőle, aki a Teljesség, aki engem végtelenszeresen kárpótol „adományaimért” (vö. Lk 18,30).
„Aki érettem és az evangéliumért elveszíti életét, megmenti azt” (Mk 8,36) – ez a jézusi ígéret bátorít minket, hogy merjünk meghalni az evilág kínálatainak, s merjük megtisztítani életünket korábbi gyarlóságainktól, „levetve a régi embert szokásaival együtt és felöltve az újat” (vö. Kol 3,5-11).

Veszélyes kísértés a ránk zúduló érzés: az esztétikum, a siker és az élvezet utáni vágy. Ha nem tudjuk ezeket aszkézissel a maga engedélyezett keretében megtartani, úgy járunk, mint a tövisek közé hullott mag: megérint az Ige, de az élet gondjai, gazdagsága és élvezete meggátolja induló kereszténységünk szárba szökkenését (vö. Lk 8,14). Nem engedhetjük meg, hogy elnehezedjék a szívünk tobzódásban (vö. Lk 21,34), nem engedhetjük, hogy valami is lebeszéljen bennünket arról, ami megérintette a szívünket.

Nisszai Szent Gergely (334-395) – az Énekek Énekén elmélkedve – a nappal fiaként, aki már elszakadt az esti és hajnali árnyéktól, a bűnöktől megtisztulva keresi az Úrral való közösséget, a lelket felüdítő megpihenést:
„Hol legeltetsz, jó Pásztorom, aki válladon hordozod az egész nyájat? (Hiszen egyetlen juh az egész emberiség, amelyet felemeltél, és most a válladon viszel.) Mutasd meg nekem a pihenőhelyet, vezess el a zöldellő rétre, a dús legelőkre, szólíts nevemen, hogy meghalljam hangodat én, a te báránykád. S ha valóban meghallom hangodat, akkor add meg nekem az örök életet: ‘Te, akit szeret a lelkem, mondd, hol legeltetsz?’ (Én 1,7).

Így emlegetlek ugyanis téged, hiszen a te neved fe¬lülmúl minden más nevet, minden értelmet, és minden értelmes teremtmény számára kimondhatatlan és felfoghatatlan. A te neved feltárja jóságodat, én pedig neved hangoztatásával fejezem ki lelkem irántad való ragaszkodását. Miért is ne szeretnélek én téged, aki engem – ha mégannyira fekete voltam is – olyan nagyon szerettél, hogy életedet adtad bárányaidért, akiket te legeltetsz? Életedet cserébe adtad, hogy engem üdvözíts; ennél nagyobb szeretetet kigondolni sem lehet.

Mutasd meg hát nekem, mondja a lélek, hol legeltetsz: szeretném megtalálni azt az életet adó legelőt, hadd töltekezzem a mennyei táplálékkal. Mert aki abból nem eszik, az nem juthat be az örök életbe. Odafutok a forráshoz, iszom abból az isteni italból, amelyet te mint forrás árasztasz ki a szomjazóknak; hiszen vizet fakasztottál oldaladból, amikor a lándzsa megnyitotta szívedet. Aki e vizet megízleli, annak számára ez ‘az örök életre szökellő vízforrás’ lesz (Jn 4,14).

Ha te ilyen helyeken legeltetsz engem, és ha déltájban nyugvóhelyre vezetsz, akkor békességben szendergünk mindannyian, és az árnyéktalan verőfényben pihenünk. Árnyékmentes ugyanis a délidő, teljes fényét ontja a delelő nap. Te ekkor pihenteted le azokat, akiket legeltettél, és ekkor adsz magad mellett helyet gyermekeidnek a pihenőhelyen. Senki sem méltó erre a dél¬idei nyugvásra, csak az, aki már a világosságnak és a nappalnak gyermeke lett. Azt pihenteti le délidőben az igazságosság Napja, aki úgy, amint kell, elszakadt az esti és a hajnali árnyéktól, azaz mindattól, ahol kezdődik, illetve ahol végződik a bűn.

Taníts meg tehát engem, kéri a lélek, hogyan jutok el ehhez a pihenéshez és ehhez az életet adó legelőhöz, milyen út vezet ehhez a délidei nyugváshoz. Nehogy esetleg a te nyájadtól idegen nyájhoz tereljenek engem azért, mert nem ismerem az igazságot, és akkor így nem élvezhetem többé kezed jóságos vezetését.
Így beszélt a lélek arról a gyönyörűségről, amelyben Isten jóvoltából részesült. Szeretné megtudni azt is, hogy miként szerezheti meg és miként biztosíthatja a maga számára ezt a boldogságot mindörökre.”

(Garadnay Balázs: A keskeny út öröme és járhatósága. SZIT Budapest, 2004)

Létrehozva 2018. január 9.