A kereszténység egyik időszerű üzenete ma is abban áll, hogy a természetet megkülönbözteti az istenitől, és visszahelyezi saját függő méltóságába. Ez a természettel való kapcsolatunkban a gyógyulás útja. „A Természeti Vallással szemben az az egyetlen ellenvetés” – írja Chesterton –, „hogy valahogyan mindig természetellenessé válik. Reggelente ártatlanságáért és kedvességéért szeretjük a természetet, este pedig, ha még mindig szeretjük, sötétségéért és kegyetlenségéért. Virradatkor tiszta vízben mosakodunk, miként a Bölcs Sztoikus Férfiú, s mégis, midőn a nap komoran alkonyul, bikák meleg vérében fürdőzünk, mint Julianusz Aposztata.” (Igazságot!, 109)

Chesterton szerint a természet abszolutizálása mindent természetellenessé tesz. „A nézet, mely szerint minden jó, orgiájává vált annak, ami gonosz.” (Uo.) Ez igaz a panteizmustól a naturalizmusig az összes világképre, amelyben nincs a természettől különböző isteni valóság. A történelem egyik tanulsága, hogy amikor Pán istent imádattal illették, végül mindig láthatóvá váltak csúf patái is.

Chesterton szerint a kereszténység oldotta fel a természet és az erények között feszülő ellentmondást, mert a természetvallással szemben azt tanította, hogy a természet és Isten két külön entitás. „Olyan volt a felelet, mint egy kardcsapás; valamit kettévágott; nem próbálta a dolgokat szentimentálisan egyesíteni. Röviden: elválasztotta Istent a világegyetemtől. Az istenség transzcendenciája és különállása, melytől néhány keresztény meg akarja fosztani a kereszténységet, volt az egyetlen valódi ok, amiért valaki keresztény akart lenni. Ebben rejlett ama válasz lényege, melyet a kereszténység a boldogtalan pesszimistának és a még boldogtalanabb optimistának adott.” (110) Az új hit azt a régi igazságot hirdette, hogy a természet nem önmagában való, erényei sem önmagából származnak, hanem Istentől, aki rajta kívül áll. A kereszténység legyőzte Pánt, mert bemutatta azt, aki különbözik Pántól.

„A keresztény teizmus gyökérfrázisa ez: Isten a teremtő, abban az értelemben, ahogy teremtőnek nevezhetünk egy művészt. A költő annyira különáll költeményétől, hogy úgy beszél róla, mint valami apróságról, amit ’kivetett magából’. Midőn közzé teszi, el is szakítja magától. Az az elv, hogy minden teremtés és nemzés elszakadást is jelent, legalább annyira következetesen megmutatkozik a kozmoszban, mint az evolucionisták elve, mely szerint minden növekedés egyben elágazás. Ha a nő gyermeket szül: gyermeket veszít. Minden teremtés: elválasztás. A születés éppoly magasztos elválás, mint a halál.” (111)

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 30.