„Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik teljes szívvel az övéi.” (2Krón 16,9a)

„Enyém szemembe nézz, apu! Enyém szemembe nézz!” kiabált kicsi gyermekünk egy zsúfolt vasárnap délután. A fura mondat szavajárásává vált. Nemegyszer nevettünk rajta férjemmel, tetszett a benne rejlő nyomaték, amit Chase másképpen is megerősített: két kis tenyerébe vette az apja arcát, maga felé fordította, és előre hajolva alig pár centiről belenézett a szemébe.

Amikor egy kis többletfigyelemre vágyott, mindig ehhez a varázsmondathoz folyamodott, és csak akkor nyugodott meg, mikor azt a választ kapta, hogy „Látlak, drágaságom. Látlak.”

Sokgyerekes családból származom, máig emlékszem, mennyire vágytam a kettesben töltött időre valamelyik szülőmmel. Sokat utaztunk, énekeltünk, hamar megtanultam, hogy ha jól szerepelek, egy időre kielégül a vágyam, hogy rám irányuljon a figyelem. Nagyon szerettem a zenét, és bár félénk voltam, jó érzés volt mosolyt fakasztani a hallgatóság arcán.

Ahogy nőttem, egyre tisztábban láttam, hogy a taps előbb-utóbb elhal, az előadásnak vége lesz, az emberek másfele fordítják a tekintetüket. Egy érzékeny fiatal lélek eltöpreng ezen…

Számítok én egyáltalán? Lát engem úgy IGAZÁN valaki? Vagy észre sem vesznek?

Hiába nem vagyok már gyerek, még mindig küzdök a vággyal, hogy a körülöttem élők felém forduljanak, hogy az „enyém szemembe nézzenek”. Néha úgy érzem, Isten tekintetét is magamra kell vonzanom.

Könnyen meginog önbecsülésünk, ha azt látjuk, senki nem vesz észre, nem figyel ránk, vagy ha összehasonlítjuk a magunk szürke életét, mások csillogó világával. Látom, milyen kiemelt figyelmet kapna barátnőm, aki Ugandába ment árva gyerekekkel foglalkozni, és úgy érzem, engem pedig maguk alá temetnek a kimerítő, dolgos hétköznapok.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 8.