10. hagyományos plébániai csoportok lelki gondozása

Ebben a fejezetben nem a zsinat utáni időkben létrejött kisközösségekről lesz szó, velük a 3. fejezetben már foglalkoztunk. Olyan, a legtöbb plébánián működő hagyományos csoportokra gondolunk, mint például az énekkar, a szkóla, a gitáros ifjúsági csoport, vagy a ministráns közösség, a rózsafüzér-társulat, a hitoktatói munkacsoport, a karitász munkatársainak csoportja, a templomgondozók, esetleg a különféle klubok, például az öregek, a magányosok klubja és hasonlók.

E csoportok tagjai általában elkötelezett, komoly lelki életet élő keresztények. A lelkipásztorkodásnak velük kapcsolatban a továbbsegítés, az elmélyítés, a folyamatos “feltöltés” a célja és a feladata.

Lehetséges, hogy ezt a feladatot maga a csoport vezetője látja el, ő a csoport “lelkipásztora”. De az is lehetséges, hogy ezt a lelki szolgálatot “kívülről” kell biztosítani, pap vagy világi lelkipásztor segítségével.

A hagyományos plébániai csoportok lelki gondozásának két formája alakult ki a gyakorlatban. Az egyik a tevékenység közbeni pasztoráció, amikor például az énekkar vezetője a liturgikus feladat, az egyházi év, a tanult kórusmű kapcsán ad tanítást, buzdítást, gondolatokat, vagy amikor a karitász-csoport vezetője a feladatok megbeszéléséhez fűzi hozzá rövid elmélkedését. Ennek a tevékenység közbeni lelkipásztori szolgálatnak az a célja, hogy a tevékenységet ne engedje profanizálódni, hanem lelki síkon tartsa. Azért van erre szükség, hogy az énekkar elsősorban imádságnak, liturgikus szolgálatnak tartsa tevékenységét, és ne pusztán zenei sikerekre törekedjen, a karitász csoport pedig az Úr Jézust lássa minden rászorulóban, és ne váljék humanitárius segélyszolgálattá.

Létezik ezen kívül egy tevékenységen kívüli pasztoráció is. Ennek az a lényege, hogy a csoport tagjai számára időnként a szokásos tevékenységen kívül valamilyen kifejezetten lelki programot, például rekollekciót, imaórát, szentségimádást, lelki napot, esetleg zarándoklatot szerveznek. ezeket úgy kell vezetni, hogy a csoport tagjai sajátos lelki igényeiknek megfelelő “feltöltődésben” részesüljenek. E programok vezetője lehet maga a csoportvezető, vagy a csoport egyik tagja is. Ha azonban nincs a csoportban erre alkalmas személy, a plébánia pap, vagy világi lelkipásztorára vár e feladat.

Nagy hiba lenne ezekkel a csoportokkal nem foglalkozni, mondván, hogy tagjaik “már amúgy is hívők”. Lelkipásztori segítésük nem csupán azért fontos, hogy ők maguk még tovább jussanak a lelki életben, hanem azért is, mert az ő keresztény életük kisugárzik, továbbsugárzik az egész plébániai közösségre, sőt azon túlra is.

Létrehozva 2017. szeptember 2.