„Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.” Józs 1,9 (KG)

Dühösen álltam az italautomata előtt. Nemcsak bosszús voltam. Nemcsak mérges. Nem is csak egyszerűen dühös. Rettenetesen dühös voltam.

Előfordul, hogy az ember lánya túlreagál valami kellemetlenséget. Ilyenkor a düh, ami elfogja, mint az iránytű nyila mutat valami más felé. Így volt ez most is. De azzal a valamivel nem akartam foglalkozni.

Szerettem volna inni egy diétás kólát. Ehhez megtettem a szükséges lépéseket. Követtem az előírásokat. Bedobtam a megfelelő pénzérmét. Megnyomtam a megfelelő gombot.

De az eredmény nem az volt, amire számítottam. Valami elromolhatott. Kezem ökölbe szorult, bekaptam az alsó ajkamat.És mikor ezt észrevettem, már tudtam, hogy nem a kólára vagyok mérges. Csalódást okozott az egyik gyermekem.

Abból indulok ki mindig, hogy ha a megfelelő lépéseket megteszem, az eredmény az lesz, amire számítok. Megteszed, amit elvárnak tőled, és megkapod, amit te elvársz. Bedobom a pénzt. Megnyomom a gombot. Kijön a diétás kóla.

Minden időt és szeretetet megadok. Odafigyelést. Imádkozást. Fegyelmet. Bibliaórákat. Gyülekezeti közösséget. Közös vacsorát az asztalnál. Esti beszélgetéseket lefekvéskor. Puszit. Ölelést. Munkát.

Megnyomom a gombot. Kijön az egyenes, szűk ösvényen járó gyermek.

De nem ez történt. Néha nem azt kapod, amit vársz.

És tudod, mire érzek kísértést anyaként? Hogy gyermekem helytelen lépéseiből arra következtessek, én rontottam el valamit, kudarcot vallottam anyaként.

Ez a gondolat pedig meg tud ölni egy édesanyát. Rést üt a szívére, és azon át feltölti bénító bánkódással a múltról és félelmes képekkel a jövőről. És a Sátán pontosan ezt szeretné. Megbénítani az anyákat.

De mi van akkor, ha következtetésem helytelen?

Mi van, ha gyermekem rossz döntése jó anyává tesz engem?

Mi van, ha Isten egyszer így szólt: Lássuk,
– melyik édesanya bízza rám, hogy elég erőssé, kitartóvá, keménnyé tegyem, hogy gyermeke rossz döntéseinek súlya alatt csak meghajoljon, de ne roppanjon össze?
– melyik édesanya vállalja, hogy földig alázzák, de közben felismerje a helyzetből fakadó bölcsességet, mintha aranyrögre lelne a sárban?
– melyik édesanya elég bátor, hogy hagyja, én írjam meg gyermeke történetét?

És akkor rámutat valakire.

Nem mondom, hogy valaha is szerettem volna, hogy rám mutasson. De néha nem azt kapjuk, amire számítunk.
Szeretném, ha egy kis reményt tudnék most lehelni valaki lelkébe, aki bénultan üldögél álmai romjain.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 16.