23. FEJEZET

A KIMONDHATATLAN, KÁROMLÓ GONDOLATOK

       1. Az előzőkben hallottuk, hogy az elvetemült gyökérnek, vagyis anyának, ugyancsak elvetemült szülötte van: a mocskos kevélységet értem az „anyán”, a magzaton pedig, amelyről jobb nem is beszélni, a káromlást.

       Azért kell előhozakodni vele, mert nem akármilyen ellenfél, hanem minden másnál sokkal ádázabb ellenség. És a legrosszabb az, hogy nem lehet egykönnyen kimondani, megvallani vagyis kipellengérezni a lelki orvos előtt. Éppen ezért sokakban sokszor kétségbeesést, reménytelenséget okozott, azaz mint a féreg a fában, minden reményüket felőrölte a szentségtelen.

       2. Tehát ez, ez a legeslegocsmányabb sokszor előszeretettel magán a szent liturgián, éspedig az átváltoztatás félelmetes pillanatában gyalázza az Urat és az oltáriszentséget. Ám épp ebből tudjuk meg legvilágosabban, hogy nem a mi lelkünk ejti ki belőle azokat a szörnyű, istentelen, érthetetlen szavakat, hanem az istengyűlölő démon, aki szökve távozott a mennyből, mert úgy látszik, ott is káromlást szórt az Úrra. Hiszen ha az enyémek azok az ocsmány, rút szavak, hogyhogy imádom a szentséget, mikor magamhoz veszem? Hogy is gyalázkodhatom és áldhatok egyszerre?

       3. Sokan vannak, akiket ez a lélekrontó, ez a szélhámos nem egyszer már őrületbe kergetett. Mert nincs még egy gondolat, melyet olyan nehéz volna megvallani, mint ezt. Ezért sok esetben az emberrel együtt öregszik meg: hisz semmi sem erősíti meg úgy a démonokat és a gondolatokat ellenünk, mint az, ha elhallgatva szívünkben dajkáljuk és rejtegetjük őket.

       4. Senki se tartsa magát felelősnek ezekért a káromló gondolatokért, hiszen belelát az Úr a szívünkbe, és tudja, hogy valójában nem a mieink ezek a szavak és gondolatok, hanem ellenségeinké.

       5. A részegség botlást okoz, a kevélység meg ocsmány gondolatokat. Mármost a botlásért nem hibás, aki megbotlik, de a részegségért okvetlenül bűnhődni fog.

       6. Épp akkor támadnak ezek a tisztátalan, kimondhatatlan gondolatok, amikor imádkozunk, az ima végeztével meg tüstént visszavonulnak. Azokkal ugyanis, akik nem harcolnak velünk, ők sem szoktak harcolni.

       7. Nemcsak az istenséget káromolja az istentelen, s minden istenit, hanem szellemileg bizonyos igen ocsmány, szégyenletes szavakat hangoztat bennünk, vagy azért, hogy abbahagyjuk az imádságot, vagy hogy kétségbe essünk. Sokakat visszatartott az imádságtól, sokakat elidegenített a szentségektől.

       Némelyek testét búval sorvasztotta el, másokat böjttel tört meg ez a gonosz, ez az embertelen zsarnok, mert sohasem hagyott nekik nyugtot. Nemcsak világiakkal tesz így, hanem szerzetesekkel is: az sugallja, hogy nekik már nincs üdvösség, sőt azt állítja, hogy minden hitetlennél, még maguknál a pogányoknál is nyomorultabbak.

       8. Az, akit a káromlás szelleme zaklat és meg akar tőle szabadulni, vegye tudomásul, hogy nem az ő lelke felelős az ilyen gondolatokért, hanem a tisztátalan démon, aki egykor így szólt az Úrhoz: „Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.”

       Ezért vegyük mi is semmibe, és szavaira még csak ügyet sem vetve mondjuk: „Távozz tőlem, sátán, én Uramat, Istenemet imádom és csak neki szolgálok! Neked meg hulljon vissza fejedre a baj és a felelősség, a te fejedre szálljon káromlásod a jelen világban és a jövendőben!”

       9. Aki a fenti módszertől eltérően akar a káromlás démonával megbirkózni, az olyan, mint aki villámot próbál kézzel megfogni. Hogyan is foghatná meg, vagy hogyan mondjon ellene, vagy birkózzon meg azzal, aki hirtelen, szél gyanánt közeledik, egy pillanatnál hamarabb szól, és tüstént eltűnik?

       10. Hisz minden ellenfél megáll, verekszik, marad egy darabig, és időt ad annak, aki meg akar küzdeni vele. Ez azonban nem, hanem mihelyt feltűnik, máris távozik. Mihelyt megszólít, továbbmegy.

       11. Ez a démon sokszor és szívesen tanyázik az egyszerűbbek, ártatlanabbak elméjében, akik hajlamosabbak az aggódásra és nyugtalankodásra, mint mások. Ezekkel, szerintünk, mindez tulajdonképpen nem önhittség, hanem a démon irigysége miatt történik.

       12. Hagyjunk fel embertársunk bírálásával, akkor nem félünk majd a káromló gondolatoktól sem, mert az előbbi az utóbbi gyökere, azaz eredete!

       13. Mint aki be van zárkózva egy házba, és hallja az odakint elhaladók szavait, noha ő maga nem mondja ki velük azokat, úgy magába visszavonultan élő lélek is megdöbben a démon káromlásait hallva, melyeket ez rajta áthaladva mond.

       14. Aki ezt semmibe veszi, megszabadul a bajtól. Aki azonban okoskodva másként viselkedik vele, az a végén alulmarad. Aki ugyanis érvekkel akar szellemeket féken tartani, hasonló a szeleket korlátok közé szorító emberhez. Egy buzgó szerzetes, akit ez a démon zaklatott, már huszadik éve sanyargatta testét böjttel és virrasztással, de mivel semmi hasznát sem látta, elment, és baját egy darab papirosra leírva odaadta egy bizonyos szentéletű férfiúnak, arcra borulva, mert föl sem bírt nézni rá.

       Mikor azt az öreg elolvasta, elmosolyodott, felállította a testvért, és így szólt hozzá: ,,Tedd a kezed a vállamra, gyermekem!” És miután a testvér úgy tett, a nagy ember így szólt hozzá:,,Én elvállalom ezt a bűnt, testvér, akárhány évig volt vagy lesz is veled!” Még ki sem jött az öreg a kunyhójából – bizonygatta a testvér – máris eltűnt a baj. Ezt – Krisztusnak hálálkodva – az mondta el nekem, aki tapasztalta.

       Aki ezen a szenvedélyen győzelmet aratott, az kiűzte a kevélységet.

Létrehozva 2017. augusztus 8.