II. RÉSZ
A VILÁGI LELKIPÁSZTORKODÁS NÉHÁNY SAJÁTOS FORMÁJA

5. AZ ADMINISZTRÁTOR ÉS A PÉNZBESZEDŐ MINT LELKIPÁSZTOR

Kiváló lelkipásztor hírében álló városi plébános mondta: “A mi pénzbeszedőnk legalább olyan fontos lelkipásztori munkát végez, mint én. Sőt! Ő már olyanokat is visszavezetett Istenhez, akik engem meg sem akartak hallgatni!”

Nem figyelünk eléggé rá, pedig fontos: A plébánia adminisztratív és gazdasági munkatársai – gyakran anélkül, hogy tudnák – lelkipásztori munkát is végeznek. Hiszen rendszerint ők veszik fel a telefont, ha valaki felvilágosítást kér. Velük találkozik először az, aki keresztelés, temetés, esküvő ügyében jön a plébániára. Ők kopognak be azok otthonába, akik kifizetik ugyan az egyházközségi hozzájárulást, de templomba nem járnak. Nekik van alkalmuk szót váltani olyanokkal, akiknek egyébként nincs más kapcsolatuk az egyházzal. Nagy a felelősségük, mert egyáltalán nem mindegy, hogy miként fogadják a betoppanó embereket, hogyan kopogtatnak be ők egy lakásba. Sok múlik  azon, hogy mit mondanak és azt hogyan mondják, hogy milyen választ adnak a nekik feltett kérdésekre. Tudniuk kell, hogy ilyenkor ők személyesítik meg a plébániát, sőt, az ő magatartásuk alapján ítélik meg az egész egyházat.

Fontos, hogy szívélyesek, kedvesek, az illetők számára rokonszenvesek legyenek. Jó emberismerettel, sőt empátiával kell rendelkezniük. Fel kell ismerniük, hogy mi van a másikban: Az egyházzal szembeni ellenséges érzés, gyanakvás? Vagy inkább bizonytalanság, félelem, szégyen? Meg kell érezniük azt is, hogy vajon mi lehet ennek az oka? Különösen azokkal kell tudniuk kapcsolatot teremteni, akik segítségre, megértésre, bátorításra szorulnak.

A gyakorlatban kell tehát alkalmazniuk azt, amiről az előző fejezetekben elméletben tárgyaltunk. Sok múlik az ő magatartásukon. Megnyerhetnek sokakat Istennek, de el is riaszthatják az embereket tőle. Következzék itt mindkettőre egy mindennapos, az életből vett példa.

Vallástalan fiatal pár állít be a plébániára. Szeretnék megkereszteltetni újszülött gyermeküket. Kicsit bizonytalanul mozognak a számukra idegen helyen, s ezt azzal próbálják leplezni, hogy túlzott határozottságot erőltetnek magukra.

Ha az egyházközségi alkalmazott csupán adminisztrátorként, és nem lelkipásztorként értelmezi a szerepét, akkor érthető gyanakvással, bizalmatlanul fogadja őket. Tapasztalatból ismeri már “ezt a fajtát”. Az “ilyenek” feléje se néznek a templomnak, a keresztséget is csak valami érthetetlen szokásból, parádéból, esetleg babonaságból kérik. Biztosan tudja, hogy ha teljesíti kérésüket, soha többé nem látja itt őket. Semmi garancia nincs arra, hogy vallásosan nevelik majd a gyermeküket. Az adminisztrátor jól ismeri az egyházi előírásokat, melyek szerint ebben az esetben nem szabad kiszolgáltatni a keresztséget. Ezt néhány kurta, tájékozódó kérdés után minden kertelés nélkül, igen határozottan meg is mondja nekik. A továbbiakban két eset lehetséges. Az egyik, hogy a házaspár vitatkozni kezd, esetleg indulatba jön és követelőzik, netán arra hivatkozik, hogy a rokonával a másik plébánián nem csinálták ezt a cirkuszt. Ha az adminisztrátor erre sem enged, ajtót becsapva, dühösen kirohannak. A másik lehetőség, hogy nem vitatkoznak, hanem mélyen megsértve, megszégyenítetten távoznak. A dolognak egyik esetben sincs érdemleges folytatása. Az előírásokat gépiesen megtartó adminisztrátor azt érte el, hogy egy közömbös, de talán jó szándékú házaspár az egyház ellenségévé vált.

Természetesen a lelkipásztor-beállítottságú adminisztrátor is azonnal átlátja a valós helyzetet, ő is jól ismeri az egyházi előírásokat, de igyekszik ezt az alkalmat is megragadni arra, hogy egy családot megkíséreljen visszavezetni Istenhez. Barátságos, kedves hozzájuk, – és ezt nem csak színleli! Vendégként leülteti őket, (vajon le szoktuk-e ültetni a plébánián ügyes-bajos dolgaikat intézőket? …), és igyekszik személyes kapcsolatot találni velük. Érdeklődik a baba hogyléte, a szülés lefolyása felől, megnézi az ilyenkor mindig kéznél levő fényképeket, örömét fejezi ki a nagy családi esemény kapcsán. Amíg felveszi az adatokat, tájékozódik a családi-  és lakáskörülményekről, és mindezekbe beleágyazva, nagy tapintattal a család vallási életéről. Nem botránkozik meg és nem korhol, ha kiderül, hogy semmi, vagy nagyon kevés közük van az egyházhoz, hanem szeretettel igyekszik megtudni az okokat is. Ha nem tudatos elutasítással, hanem csak tájékozatlansággal, neveltetésbeli hiányossággal áll szemben, semmiképpen sem tagadhatja meg tőlük kérésük teljesítését. Ilyenkor türelemmel és együttérző szeretettel igyekszik megértetni velük, hogy a keresztség kiszolgáltatásának feltételei vannak, és mindjárt fel is ajánlja segítségét e feltételek teljesítéséhez.

Ha látják, hogy valóban segíteni akar, nem találják visszautasításnak, hogy most csak “előjegyezte” a keresztséget, és a tényleges keresztelőig még meg kell ismerkedniük annak lényegével is, és nekik maguknak is közeledniük kell az egyházhoz.

Ha az adminisztrátor valóban lelkipásztor is, akkor a második, harmadik találkozást se arra használja fel, hogy néhány hitigazságot gépiesen eldaráljon nekik, hanem arra, hogy felkínálja az egyház testvéri közösségét, Isten kegyelmének gazdagságát, megvilágítva számukra, hogy miben gazdagíthatja, teheti szebbé-jobbá-boldogabbá életüket az Istenben való hit.

Ezeket a további beszélgetéseket természetesen más személy, a plébános, a hitoktató is lefolytathatja. Lélektani szempontból mégis jobb, ha ő, akivel először találkoztak, akit már ismernek, megszerettek, bizalmukba fogadtak, ő marad a kalauz. Íme, az adminisztrátor mint lelkipásztor!

Az előbbi példa-páros  azt kívánta érzékeltetni, hogy a merev elutasítás, az előírások bürokratikus alkalmazása milyen károkat okoz, míg a megértő, szeretetteljes lelkipásztori magatartás a közömbös emberek számára is utat nyithat Isten felé.

De nem csak a merev elutasítás, hanem a túlbuzgó “rámenősség“, a mindenáron való, erőszakos téríteni akarás is károkat okoz. A következő, dramatizált példa két változatával ezt szeretnénk bemutatni.

Gyászruhás, középkorú asszony jelentkezik a plébánián, váratlanul elhunyt férje temetését intézni. A bemutatkozás és az adatok felvétele során kiderül, hogy két gyermeke van, akik résztvesznek az iskolai hitoktatásban, de a család egyébként nem gyakorolja a vallását. A hivatalos ügyek intézése után ilyen beszélgetés alakul ki az asszony (Szné) és az adminisztrátor (K) között:

A – változat

K: Tudom, kedves Szné, maga most nagyon nehéz napokat él át. Mélységesen megértem a helyzetét….. Persze, sokkal könnyebben elviselné a terheket, ha rá tudná bízni magát a  Jóistenre, ha járna templomba, ha imádkozna, ha közelebbi kapcsolatban állna Vele, hiszen Ő olyan jó….

Szné: (Fejét rázza, sírva fakad) Nem! … Nem! … Ha volna Isten, és ő tényleg olyan jó volna, akkor nem vette volna el tőlem azt, akit a legjobban szerettem! Akkor nem hagyott volna itt a bajban a két gyerekkel! … Ne, ne beszéljen nekem Istenről! Én azért jöttem, hogy temessék el szépen, ünnepélyesen az én szegény Józsimat … Hagyjon engem békén a Jóistennel …

K: Nem okos dolog, amit mond, kedves Szné! Egyedül Isten volna képes segíteni a baján, maga pedig visszautasítja őt. Bízza rá az életét, hiszen ő szereti magát, segíteni akar. Ha erős hite volna, nem roskadna össze még egy ilyen nagy csapás súlya alatt sem. Hányan vannak, akik még nagyobb terhet cipelnek, és bírják, mert van hitük.

Szné: Nem érti maga az én bajomat! Nem vagyok most olyan állapotban, hogy ilyen jámbor, vallásos szövegeket hallgassak. … Már elnézést kérek, de nagyon, nagyon kivagyok. … (Összeszedi magát) Ugye a temetés akkor rendben van? Nagyon köszönöm, a viszontlátásra.

B – változat

K: (Kezét gyengéden Szné vállára teszi) Mélységesen együttérzek magával,  kedves … Márta … Ugye, megengedi, hogy így szólítsam? Annyira szeretnék segíteni … nagyon nehéz helyzetben van most. Ráadásul egy haláleset után annyi más gond, probléma, intézni való is van … Mondja kérem, miben lehetnék segítségére?

Szné: Nagyon, nagyon  köszönöm. Igazán jólesik az együttérzése, de mit is tudna nekem segíteni? Az én igazi bajomban … nincs segítség …

K: Értem … Ami most a legnagyobb problémája, abban én nem segíthetek.

Szné: Abban, sajnos, nem … Itt nincs segítség …(Sírni kezd) Egy hete még fogta a kezem, megsimogatott … Nagyon, nagyon szerettük egymást! És most nincs! Egyszerűen nincs többé! Én ezt nem fogom kibírni! … (zokog).

K: Úgy érzi, ezt a rettenetes csapást nem fogja kibírni.

Szné: El tudja maga képzelni, hogy mit jelent ez? Úgy szerettük egymást, olyan szépen éltünk, és most mindennek vége! Nem tudom, fogalmam sincs, mi lesz most …

K: Nagyon megértem, hiszen elveszítette azt, akit legjobban szeretett, és most nem tudja, mi lesz.

Szné: Amikor a gyerekek otthon vannak, valahogy össze kell szednem magamat miattuk, olyankor “viselkednem”  kell. De ha egyedül maradok, az iszonyatos. Olyankor rámtör a kétségbeesés, attól félek, megőrülök.

K: Bizony a gyerekek előtt egy édesanyának erősnek kell mutatkoznia, de ha egyedül van az szörnyű lehet. Mondja kérem, meglátogathatnám ilyenkor?

Szné: Igazán nagyon kedves, nem is tudom … Talán megkönnyebbülök, ha kipanaszkodom magam … Igen, maguk hívő emberek jobban bírják az ilyesmit, de én sajnos nem hiszek … én nem tudok hinni … Pedig most jó lenne belekapaszkodni valamibe … Isten nekem csak egy távoli szép emlék … Gyermekkoromban imádkoztam utoljára … Maga biztosan hisz Istenben, imádkozzon értem … hátha segít valamit … (Sír)

K: Azt mondja, hogy szeretne hinni Istenben, … de nem tud … most olyan távolinak érzi őt … Ha úgy gondolja, kedves Márta, én nagyon szívesen imádkozom magáért. Biztos vagyok benne, hogy Isten segíteni fog … Mondja kérem, meglátogathatnám holnap valamikor? Mikor volna alkalmas?

Szné: Tényleg eljön? Hát … talán délelőtt, amikor a gyerekek az iskolában vannak.

A beszélgetés első változata bezárta az ajtót. Ilyen módon a kapcsolat nem folytatható. A második változat viszont lehetőséget ad a folytatásra. Az adminisztrátornő és Szné között kialakulhat egy olyan bensőséges kapcsolat, amelynek keretében a személyes hit eséllyel továbbadható. (Érdemes megfigyelni a beszélgetés módszerét is: K az előző fejezetben ismertetett nondirektív módszert alkalmazza.)

Az élet gyakran kínál ilyen és hasonló helyzeteket nem csak az adminisztrátor, a pénzbeszedő, a különféle plébániai munkatársak, hanem minden keresztény hívő számára is. Szinte naponta van alkalmunk valakit elriasztani Istentől és az egyháztól, vagy közelebb vezetni hozzá. Ez a világi lelkipásztorkodás egyik legfőbb területe.

Nem gondoljuk, hogy e rövid fejezet átfutásával az olvasó megfelelő kiképzést kapott erre a fontos feladatra. Az emberekkel való foglalkozás művészetét nem lehet könyvből elsajátítani, mert az ehhez szükséges készségek csak gyakorlással alakíthatók ki. De talán sikerült indítást és némi útmutatást adni azoknak, akik ily módon is szeretnének embertársaik szolgálatára lenni.

Bár a katekézishez kapcsolódik, nem itt foglalkozunk a felnőtt megtérőknek az egyházba való bevezetésével sem, mert e fontos téma tárgyalására külön fejezetet szántunk. Ide tartoznék a hittanos gyerekek szüleivel, mint szülőkkel való foglalkozás is, erről a kérdésről viszont a családpasztoráció kapcsán fogunk részletesen szólni. Ebben a fejezetben a világi lelkipásztorkodásnak néhány olyan feladatáról lesz szó, amely a katekézishez kapcsolódik ugyan, de amely nem, vagy nem csak a katekéta feladata.

Létrehozva 2017. július 29.