Kétségen kívül fennáll annak veszélye, hogy a korszellem képviselői ezen kis dolgozat szerzőjének azt fogják felróni, hogy szemmel láthatólag az obskuránsok, a “sötét alakok” közé került, hiszen valóban bizonyos fokig “komor” téma felé fordult. Bár a katolikus teológiában biztosan akadnak szebb és fényesebb témák, az ördög és az ellene folytatott harc mégis a keresztény élet realitásai közé tartozik. Az ördögűzés, különösen a keresztelési, de egy valódi megszállottság esetén alkalmazott is, a keresztény-európai vallástörténelemben az eltelt csaknem 2000 évben nem lebecsülendő szerepet játszott.

Ezért jobb az, ha az exorcizmust és korunkban játszott jelentőségét józan tudományos szempontból vizsgáljuk meg, mintha egyszerűen kiszorítjuk gondolatainkból és agyonhallgatjuk. És számolni kell azzal is, hogy egy ilyen témát a felvilágosulatlan szenzációhajhászás kezd el tárgyalni, miként ez sajnos már ebben az esetben is megfigyelhető.

Korunk egyetlen kritikus szemlélőjének sem kerülhette el figyelmét a sátánizmusnak és minden e körbe tartozó jelenségnek az utolsó években történő szinte megrázó mértékű növekedése. A médiák újra és újra mágikus és okkult praktikák különböző formáiról számolnak be, az állatkínzásoktól, a szexuális bűntettektől és az ún. fekete misék mindennemű egyéb perverzitásától kezdve egészen a nyilvánvaló és részben különös kegyetlenséggel végrehajtott rituális gyilkosságokig. Aki ezekről a szörnyűséges rémtettekről tájékozódni szeretne, annak ajánlani tudjuk Guido és Michael Grandt “Schwarzbuch Satanizmus. Innenansichten eines rcligiöscn Wahnsystems” (= Feketekönyv, sátánizmus. Egy vallási tébolyrendszer belső nézetei, Pattloch Kiadó, Ausztria, 1995) című könyvét.

Íme egy kóstolópróba a napi sajtóból. A “Die Tagespost” című napilapban 2001. december 6-án a “Sátánizmus az, ha magadat imádod” címmel a következő hír jelent meg: “Két héttel ezelőtt az olasz napilapok arról számoltak be, hogy egy 18 éves olasz lány iskolája WC-jében öngyilkosságot követett el. A vizsgálatok megmutatták, hogy a lány a sátáni rockénekest, Marilyn Mansont istenítette. A múlt októberben két tizennégyéves egy dél-itáliai kisvárosból barátnőjük torkát próbálta meg elvágni. A két fiatal kijelentette, hogy tettükben Marilyn Manson inspirálta őket. Néhány nappal később két tizenötéves Milánó környékén egy temető néhány sírját gyalázta meg úgy, hogy spray-jel sátáni szimbólumokat és megfordított kereszteket fújt a sírkövekre. Az átkozódó szavak mellé idoljuk, Marilyn Manson nevét is felírták. A fiatalok köreiben az utolsó években a mágiának, az okkultizmusnak, a spiritizmusnak és magának a sátánizmusnak szabályos “boom”-ját figyelhetjük meg, jelentette ki Carlo Climati, olasz újságíró nemrég megjelent “l giovani e l’esoterismo” (A fiatalság és az ezoterizmus, Paoline Kiadó, 2001.) című könyvében, melyben a szerző az Olaszországban a közeljövőben megtörtént eseményekből kiindulva analizálja a mágia, a sátánizmus és az okkultizmus fiatalokra gyakorolt hatását. Ez a könyv ez év (2001.) tavasza vagyis első megjelenése óta már négy kiadást ért meg, mely világosan mutatja e téma nagy aktualitását.”

Az Egyháznak tehát jobban, mint valaha, intenzívebben, mint ahogy ez a II. Vatikánum idejében történt, foglalkoznia kellene a gonosszal – gonosz alatt mind a személyt, mind a jelenséget értve. E célra különböző tevékenységi területek jöhetnek szóba: szóbeli és írásbeli felvilágosító munkák, a veszélyeztetettek lelki gondozása, különleges szándékú istentiszteletek stb. De mindenekelőtt a püspököknek kellene egyik legelső és legősibb feladatukra emlékezniük, nevezetesen a Sátánnak és seregeinek az imák és rítusok sajátos formáival való rendreutasítására. Ezek egyik és legelső formája az exorcizmus. Sajnos az utóbbi időkben éppen ennek az ellenkezőjét tették, és az ördögűzést ijesztő módon vagy teljesen megszüntették vagy legalábbis erősen ellaposították.

Elsőként az exorcizmusnak a keresztelő rítusból való elhagyása hat mélyrehatóan, mivel ez minden katolikus keresztényt érint. Ezt a változást többek között Karl Rahner és tanítványa, Herbert Vorgrimler sürgette. „Remélhető, hogy e rítus átdolgozásakor az ördögök kiűzése is eltűnik”, ilyen nyelven fogalmazott a két teológus közvetlenül a zsinat után, mely elárulta a hagyományos ceremóniával szemben érzett ellenszenvüket. Ezenkívül az sem volt véletlen, hogy az „ördögök kiűzése” kifejezést választották, mely hamis asszociációkat ébreszthet. Holott az Egyház, mikor az exoreista rítust katekumeneken illetve megkeresztelendőkön végrehajtotta, mindig is nagyon jól tudta, hogy ilyenkor nem olyan megszállottságról van szó, melyben fizikailag jelenlevő démonokat kell a testből kiűzni, hanem a Sátánnak minden meg nem keresztelt ember (kivéve az Istenember és az Ő szeplőtelenül fogantatott szűz édesanyja) fölötti szellemi hatalmáról!

Franz Josef Dölger „Exorcizmus az őskeresztény keresztelő rítusban” című alapművében „a meg nem kereszteltek etikai megszállottságáról” beszél. Még a keresztelő ceremóniában levő exorcista rítus ellenzőinek is el kell ismerniük ennek szoros kapcsolatát az iniciatív szentséggel, mely az egyháztörténelemben már nagyon korán kimutatható. A modern keresztelő imákban az ördög még szerepel ugyan, mégis félrevezető, ha a mai szövegeket az 1973-as latin „Editio typica” „oratio exorcismi”-jának (exorcista imájának) feliratával látják el – a német fordításokban ez egyébként részben hiányzik is: ezekben a modern imákban Istent mindössze arra kérik, hogy a megkereszteltet a sötétség hatalmából szabadítsa ki.
     Azt, amit az Egyház a valódi exorcizmus alatt mindig is értett, még el lehet olvasni a „Teológiai és egyházi lexikon” 2. kiadásában: „Isten (Jézus) nevében az ördögnek kiadott parancs az emberek vagy tárgyak elhagyására illetve ezek békében hagyására.” És pontosan így néztek ki a régi Egyház keresztelő-exorcista rítusai: „Ennek lényeges tartalma a Sátánt kiűző fenyegetésből, a Sátán felé szóló parancsból áll.”
     Mivel mostanra már nem csak a keresztelés, hanem a valódi megszállottság esetére alkalmazott imáknál is masszívan belenyúltak a hagyományos rítusokba, másfelől azonban a hagyományhű katolikusoknak sem akarnak támadási felületet adni, a mostani római hierarchia gyorsan megváltoztatta a definíciót, és az exorcizmus rítusát 1999-ben így határozták meg: „Cum Ecclesia publice et cum auctoritata, Jesu Christi nomine, petit ut quaedam persona vel res contra Maligni protegatur influxum et ab eius subtrahatur dominatu, id dicitur exorcizmus” („Mikor az Egyház nyilvánosan és tekintélyénél fogva Jézus Krisztus nevében azért imádkozik, hogy egy személy vagy egy tárgy a gonosz befolyása ellen védve legyen és ennek hatalma alól fel legyen szabadítva, ezt nevezik exorcizmusnak”); ugyanez az új definíció található már a „Katolikus Egyház katekizmusában” is.
     Aki nem akarja elhinni, hogy ehelyütt mélyreható változtatásokat hajtottak végre, annak elég egy pillantást vetni a „Teológiai és egyházi lexikon” 3. kiadásába. Ebben már az exorcizmus címszó alatt a következő megállapítást találjuk az 1995-ös állás szerint: „A megújított liturgia visszatükrözi az exorcizmus körüli megoldatlan helyzetet korunk észak-atlanti társadalmának kontextusában: nincs teljes eliminálás, csak marginizálás és átalakítás.”

A kereszteléssel kapcsolatos valódi exorcista formulák intézményét bizonyíthatóan már Szent Hippolytus ismerte a 3. század első felében; a szentség kiosztójával ezt mondatja: „Minden gonosz lélek távozzon tőled.” Az egyetlen különbség az eddigi római gyakorlathoz az, hogy itt a démont harmadik személyben említik, ahelyett, hogy direkt második személyben szólítanák fel a megkeresztelendő elhagyására. Szent Ágoston az exorcista rítust szilárd szokásként kezeli, amikor a katekumeneknek ezt magyarázza: „A kisgyermekekre rálehelnek és fejük felett kimondják az exorcizmust, hogy a Sátán ellenséges hatalmát elűzzék tőlük, a Sátánét, aki megtévesztette az embereket, hogy birtokolhassa őket.” Hogy ennél a szertartásnál nem csak helyi szokásról van szó, az kitűnik az ún. „Indiculus”-ból, mely körülbelül 430 táján keletkezett és a pelagiánusok ellen a katolikus kegyelemtant védelmezte.
     Ugyanakkor ez a szöveg hatásos módon köti össze az egyházi keresztelést a Szentírás szellemével és betűjével: „Soha nem lankadó tekintettel figyeljük azt is, amit a szent Egyház a keresztelendőkkel kapcsolatban az egész világon egységesen tesz. Mikor gyermekek vagy fiatalok az újjászületés szentségéhez járulnak, nem lépnek az élet forrásához előbb, minthogy a klerikusok exorcizmusa és rálehelése által a tisztátalan lelkektől megszabadultak; ezáltal kell valóban láthatóvá lennie, miként vettetik ki e világ fejedelme (Jn 12,31), és miként kötözik meg előbb az erőset, hogy elrabolják vagyonát (Mt 12,29 és Mk 3,27); ‘ez’ a győztes tulajdonába kerül, aki a szolgaságot fogságba veti (Zsol 68,19), és az embereknek ajándékokat oszt” (Ef 4,8).
     Szent Tamás is komolyan veszi az exorcizmust és megmagyarázza, miért kell ennek a keresztelést megelőznie: „A démonokat azért kell a keresztelés előtt kiűzni, hogy nehogy megakadályozzák az emberek üdvösségét.” Ezt a kötelezettséget olyan mértékben respektálták, hogy szükség-keresztség esetén az exorcizmust utólag bepótolták. Most felmerül a kérdés: Időközben annyira gyenge lett a Sátán vagy az ember annyira jó, hogy a kereszténység kezdeteire visszanyúló szokás mára már fölöslegesnek tűnik? Vagy itt is, mint oly sok más esetben csak a zsinatutáni Egyház hamis racionalizmusáról van szó?

Hogy mennyire igaz azon állításunk, miszerint a mai hierarchiában az Ördögöt és a belőle kiinduló veszélyeket nem veszik többé eléggé komolyan, bizonyítja az az interjú, melyet az elismert, tapasztalt és igen megfontolt római exorcista, Pater Gabriele Amorth, a nemzetközi exorcista szövetség alapítója és tiszteletbeli elnöke adott nemrégiben az olasz „Trenta giorni” (30 nap) című havilapnak. E nyilatkozat során a páter expressis verbis beszélt az új keresztelő rítusról. Néhány különösen kifejező részt idézünk ez interjú német fordítású szövegéből. (Trenta giorni 19,6/2001, 28-34. oldal) (A teljes interjút lásd a következő címen: ”A Sátán füstje az Úr házában”.)

Trenta giorni: Önnek naponta harcolnia kell az Ördöggel? Mi volt a Sátán legnagyobb győzelme?
Amorth: Annak elhitetése, hogy nem létezik. És ez csaknem teljesen sikerült neki. Az Egyházon belül is. Papságunk és püspökeink nem hisznek már az ördög létezésében, az ördögűzésben, azokban a hihetetlen szenvedésekben, melyeket az ördög előidézni tud és abban az erőben sem, melyet Jézus a démonok kiűzéséhez adott.

Trenta giorni: De intakt marad a hit, katolikus marad az a hit, mely nem hisz többé a Sátán létezésében?
Amorth: Nem. Szeretnék ehhez egy történetet elmesélni Magának. Mikor Don Pellegrino Ernetti híres exorcistával, aki 40 évig Velencében működött, első alkalommal találkoztam, ezt mondtam neki: „Ha beszélhetnék a pápával, megmondanám neki, hogy túl sok olyan püspökkel találkozom, aki nem hisz az Ördögben”. Pater Ernetti másnap délután felkeresett és arról számolt be, hogy reggel fogadta őt II. János Pál pápa. „Szentatya – mondta neki – van Rómában egy exorcista, Pater Amorth, aki szeretné megmondani Önnek, hogy túl sok olyan püspököt ismer, aki nem hisz az Ördögben.” „Aki nem hisz az Ördögben, az nem hisz az Evangéliumban”, csak ennyit válaszolt a pápa. Mi, akik minden nap testközelbe kerülünk a túlvilággal, tudjuk, hogy neki (az Ördögnek) számos liturgikus újításban is benne van a keze.

Trenta giorni: Például?
Amorth: A II. Vatikáni Zsinat azt követelte, hogy néhány liturgikus szöveget dolgozzanak át. Ezt a kérést azonban nem teljesítették – helyette teljesen újra akarták írni őket. Anélkül, hogy gondoltak volna arra, hogy ezzel a dolgok nem javulni, de esetleg romlani fognak. És e mánia – mely szerint minden múltban keletkezettet el kell vetni és újra kell csinálni – következtében sok rítust elrontottak, mintha az Egyház minket mostanáig mindig csak becsapott és ámított volna, és csak most jött volna el a nagy zsenik kora, a szuper-teológusoké, a szuper-bibliaszakértőké és a szuper-liturgikusoké, akik pontosan tudják, hogy az Egyház számára mi a helyes. Ez hazugság: az utolsó zsinat egyszerűen csak átdolgozni, nem pedig elvetni akarta ezeket a szövegeket. Az exorcizmus rítusát csak korrigálni, nem pedig újraírni kellett volna. Olyan imákat tartalmazott, melyek 1200 éves tapasztalat gyümölcsei voltak. Jól át kéne gondolni, mielőtt ilyen régi és ilyen efficiens imákat egyszerűen eltörölnek. De ezt nem tették meg. Közülünk, exorcisták közül mindenkinek, aki az új, ad interim rítus imáit kipróbálta, meg kellett állapítania, hogy ezek tökéletesen hatástalanok. Egyébként a gyermekkeresztelés rítusa is rosszabb lett. Ezt a rítust is teljesen újra csinálták, és a megkeresztelendő fölött mondott exorcizmust tökéletesen eliminálták. Miközben az Egyház ezt mindig nagyon fontosnak tartotta és „a kereszteléshez való exorcizmusnak” nevezte. VI. Pál még nyilvánosan is tiltakozott ez ellen. Az áldások új rítusa is sok tekintetben nem kielégítő. Én betűről betűre végig olvastam őket: minden vonatkozást arra, hogy az Úrnak meg kell minket óvnia az Ördögtől, hogy az angyaloknak meg kell védeniük minket a Sátán támadásaitól, eltávolítottak belőlük. A házak és iskolák megáldására szóló összes imát eltörölték. Mindezeket meg kellene védeni és áldani, de ma már nincs védelem az Ördög ellen. Nincsen semmilyen eszköz, semmilyen ima ellene …

Trenta giorni: Pater Amorth, a sátánizmus egyre jobban terjed. Az új rítus megnehezíti az exorcizmus végrehajtását. Az exorcistákat nem engedik részt venni a Szent Péter téren a pápai audiencián. Mi történik itt valójában?
Pater Amorth: A Sátán füstje mindenüvé behatol. Mindenüvé! Talán éppen azért voltunk nemkívánatosak a pápai audiencián, mert egyesek attól tartottak, hogy ennyi exorcistának egy rakáson sikerülhet azokat a sátáni légiókat elűzni, akik a Vatikánban elterpeszkedtek.

Trenta giorni: Ön viccel, nem?
Amorth: Ez viccként hangozhat, de én nem hiszem, hogy az. A legkisebb kétségem sincs afelől, hogy az Ördög elsősorban az egyházi és minden más: politikai és gazdasági hierarchia csúcsát környékezi, kísérti meg …

Eddig e szinte szenzációs interjúból vett szó szerinti idézetek. A római hierarchia exorcizmus elleni eljárása még érthetetlenebb, ha tudjuk, hogy pont azokban az években, melyekben az exorcizmust a katolikus Egyház marginalizálta, az ismert protestáns exegéta, Martin Hengel (Tübingeni egyetem) iskolájából „Jézus, az exorcista. A Contribution to the Study of the Historical Jesus” igencsak jellemző címmel új munka jelent meg. A szerző, Graham H. Twelftree, ebben a könyvben meggyőzően bizonyítja, hogy a történelmi Jézus ördögűző volt, mégpedig ezt a tevékenységét nem egyfajta mellékfunkcióként, hanem működésének központi feladataként végezte. A teológiai hátteret világosan megnevezi: minden idők végének kezdetén kezdődik a Sátán és seregének megbilincselése, azon gonosz erőké, akik az örök isteni birodalom ezután bekövetkező installációjakor az Utolsó Ítélet napján végleg legyőzetnek. Ebben a sötétség erőivel szembeni eschatologikus harcban az ördögűzések, melyek gyakorlását Krisztus maga, valamint tanítványai számára is fontos feladatnak tartotta, nem alábecsülendő szerepet játszanak. Fel kell tennünk a kérdést: Vajon a modern katolikus Egyház valóban el akar szakadni isteni megalapítójának üzenetétől és példájától, melyet egy máshitű keresztény ismét ilyen világosan szem elé tárt?

Aki az 1999-ben megjelent új exorcizmus-rítuálét megvizsgálja és összehasonlítja a régivel, az valóban megérti Amorth kritikáját, még ha nem is szakember e témában és semmilyen gyakorlati tapasztalattal nem rendelkezik e téren. Feltűnő, hogy tisztán deprekatív imákat – melyekkel Istent a gonosztól való megszabadulásra kérik – jelölnek meg exorcizmusként és ajánlanak gyakorlati alkalmazásra. Eközben, ahogy erre kifejezetten rámutatnak, egészen el lehet hagyni az imperatív módot. Bár ilyenek még találhatók az utolsó szöveggyűjteményben, de összehasonlíthatatlanul erőtlenebbek, mint a régiek, és lemondanak mindenekelőtt az állandó ismétlésről, illetve az emberi testet hatalmában tartó démon vagy démonok elleni harc fokozatos erősödéséről. Holott az utóbbi aspektus éppen lényegbeli részét képezi a valódi ördögűzés procedúrájának. Ezt erősítette meg nekem nemrégen egy nagyképzettségű és teljesen józan ortodox teológus, aki szemtanúja volt Görögországban egy ilyen eseménynek, mely több órán keresztül tartott, és melyet megrázó, kizárólag természetfeletti módon megmagyarázható történések kísértek.

A régi római exorcista riuálé előszavában nyomatékosan hangsúlyozta a formulák ismétlésének aspektusát, egy világos és fokozódó nyelv szükségességét és az ördögűzők kitartását a démon vagy démonok elleni harcban: „Figyeljen arra, mely szavaknál reszketnek jobban a démonok, és azokat gyakrabban ismételje; és ha ahhoz a helyhez ér, melyen fenyegetés hangzik el, azt többször mondja ki, miközben a büntetést rendszeresen egyre növelje; és ha látja, hogy haladást ér el, tartson ki két, három vagy négy órán keresztül, sőt – képessége szerint – még tovább is, míg nem győzedelmeskedik.”
     Magában az exorcizmusban is szerepel az a gondolat, hogy a démon konokságával számolni kell: „De miért ellenkezel oly viharosan? Miért vonakodik akaratod? Vétkeztél a mindenható Isten ellen azzal, hogy megszegted törvényeit. Vétkeztél az Ő Fia, Jézus Krisztus ellen, akit mertél megkísérteni, és akit merészeltél megfeszíttetni. Vétkeztél az emberi nem ellen, akinek rábeszélő képességeddel a halál mérgét adtad inni.” Mindebből az új rítus-könyvben semmi sem maradt, mert mi ugyebár oly nagyon felvilágosultak vagyunk!

A mostani előzetes megjegyzések, a „praenotanda” távolról sem adják meg az exorcistáknak a szükséges utasításokat és segítségeket, melyekre a régi Romanum rituáléban az ördögűző a maga számára sem teljesen veszélytelen működésében támaszkodhatott. Régen az ördögöt illetve a démonokat szellemi lényekként kezelték és komolyan vették, mint olyanokat, akik megpróbálják megtéveszteni az ördögűzőt és a szertartást mindenféle trükkel tudatosan meghiúsítani igyekeznek. Ezért a papot például arra intették, hogy ne legyen szószátyár és ne kérdezze meg a gonosz lelkeket a jövőről, melyről azoknak korlátozott mértékben ismereteik vannak; ezt a hamis kíváncsiságot ők ugyanis arra használhatják fel, hogy a pap figyelmét eltereljék tulajdonképpeni feladatáról. Az új rituáléban már semmi ilyen útmutatást nem lehet találni!
     Ebben a – ha az isteni segítségről eltekintünk – vigasztalan és az Egyház számára létezését fenyegető helyzetben, ami az exorcizmust illeti, legalább egy kis reménysugár van, melyet Pater Amorth említett meg: Medina Estévez és Ratzinger bíborosok (2001-es adat!) az új exorcizmus-rituáléhoz hozzákapcsolt notifikációval gondoskodtak arról, hogy bizonyos esetekben a zsinatelőtti jól bevált szöveggyűjteményt is használhassa az illetékes pap a püspökével való egyeztetés után. Nem lehetne egy ilyen megoldást a keresztelési rítusra is megadni, hogy így a hagyományos és sok évszázad használata által megszentelt szertartást legalább a modern forma mellett hivatalosan is használni lehessen?

Ennek eléréséért azonban a valóban katolikusnak maradt hívőknek még küzdeniük kell. Hiszen láthatólag még a nagy exorcizmusra való engedélyt is úgy kellett Rómától kicsikarni. E beszámoló végén hadd idézzem az új exorcista rituále bemutatásáról szóló beszámolót a „Tagespost” című újság 1999. január 28. számából: „Egy új exorcista rítust mutattak be kedden a Vatikánban. Miként azt az Istentiszteleti és Szentségek Kongregációjának prefektusa, a chilei bíboros, Medina Estévez kijelentette, az új kiadásban mindenekelőtt az eddigi szöveg – mely körülbelül 400 éve változtatás nélkül van gyakorlatban – stilisztikai átdolgozásáról van szó. Az új rítus teljes kontinuitásban van az eddigivel, és nem jelent törést, jelentette ki Medina Estévez. Mindazonáltal a nyelvezet józanabb lett, és az exorcista több szabadságot élvez, mivel ezután több ima között választhat”.
     Ha ezeket a sorokat olvassuk, azt hihetjük, hogy a bíboros egy másik rítusról beszél, nem az általunk bemutatottról. A nyilvánvalóan tudatos dezinformáció azonban bizonyára nagyobb sikerhez vezetett. Hiszen rendszerint a katolikusok nem ellenőrzik az ilyen adatokat – legtöbbjük, még az akadémiai műveltségűek is, tisztán technikailag sincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megtehessék, hiszen a szövegek csak latinul léteznek. Maga e cikk szerzője is több mint két évig nem kételkedett, mert hagyta magát az akkori beszámolótól megtéveszteni – míg Pater Amorth interjújától felriadva, utána nem járt a dolognak. Köszönetünk e bátor exorcistának a csonkítatlan igazságért – melyhez a gonosz jelensége is hozzátartozik – folytatott harcban kifejtett erőfeszítéseinek szól. Imádkozzunk azért, hogy az Egyházban továbbra is legyenek olyan papok, akik nem hagyják magukat Herbert Haag „Búcsú az Ördögtől” című művétől becsapni!

(Forrás: Szent Margit Lap, 69. és 70. szám)

Létrehozva 2021. február 8.