Grünhut László 1903-ban született Baján, vagyonos zsidó családban. Ifjúként szocialista érzelmű volt, az 1919-es vörös terror brutalitása azonban mélyen megsebezte és kiábrándította a kommunizmusból. 1929-ben katolizált, a nevét 1936-ban magyarosította Gondosra.

Egyetemi tanulmányait Ausztriában, Franciaországban és Németországban végezte. A második világháború alatt többször behívták munkaszolgálatra, amelyet szerencsésen túlélt.

Kiemelkedő tudósokat, művészeket indított el a nevezetes bajai szabadegyetemén, amelyet 1948-ban betiltottak. Az 1956-os forradalom leverése után Jugoszláviába menekült, majd Németországba emigrált. Ott halt meg, 1962-ben, 59 évesen.

Válogatott írásait Magyarországon “Szeretet és Lét“ címmel kötetbe rendezve kiadták. Ebből a könyvből két részletet is közöltünk már: egyet Isten agapé szeretetéről, egyet pedig az emberiség három különböző természetképéről.

Gondos-Grünhut alábbi írása az idealizmus és a materializmus természetrajzáról szintén a Szeretet és Lét kötetből származik.

Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a jellemzés, amit az idealizmusról ad, kiváló leírása a mindenkori katolikus kereszténységnek, míg a materializmusról adott leírása a korunk (és a mindenkori) ateista és istenhit-ellenes gondolati irányzatok pontos tükre. Az “új ateizmust” (amit sokan pl. Richard Dawkins műveiből ismerhetnek), a gender- és LMBT-ideológiát, a “progresszió”, a “tolerancia”, és a relativizmus diktatúráit mind-mind felismerjük benne.

” Ha az idealizmus és a materializmus ellentétét a megszokott módon határozzuk meg, nevezetesen úgy, hogy az idealizmus hite szerint a szellem, a materializmus hite szerint viszont az anyag minden dolog eredeti oka, a végső valóság, az örök létező, akkor az ellentét nem tűnik lényegileg alaposan átgondoltnak. Mert mi az anyag? Valami teljességgel ismeretlen, absztrakt, egy X, amelyet hipotetikusan tételezünk bizonyos jelenségek hordozójaként. S mi a szellem? Éppúgy valami egészen ismeretlen, absztrakt, egy X, amiről semmi mást nem mondhatunk, mint hogy bizonyos jelenségek hordozója. Tehát nem jelent túl sokat, hogy egy “anyagnak” nevezett ismeretlen X-et, vagy egy “szellemnek” nevezett, éppúgy ismeretlen X-et tekintünk minden jelenség végső hordozójának.

Ha viszont pontosabban odafigyelünk arra, hogy szellemen és anyagon mit értünk, az idealizmus és a materializmus ellentéte a legfőbb jelentőségre tesz szert. Bármilyen formában képzelhetjük is el a szellemet, például személyes lényegként a keresztény Isten értelmében, vagy az örök ősképek birodalmaként Platónt követve, vagy mint végtelenül finom, láthatatlan lényegiséget, amely minden dolgot önmagából szül és belülről irányít, ami a brahmanizmus szerint teljesen “lét, tudat és öröm”: a szellem számunkra mindig egy önmagában beteljesült, végtelenül gazdag, szeretetteljes valóság, amellyel közvetlen, személyes viszonyt nyerhetünk, felismerve, hogy a benne való részesedésünk a legfőbb boldogság. De akármilyen elképzeléssel közelítünk is az anyaghoz, akár egyszerű, elementáris részecskék summájaként, vagy a teret besugárzó elemi energiakvantumok összességeként képzeljük is el: az anyag mindig úgy jelenik meg számunkra, mint valami alaktalan és szétszórt, belsőleg üres és élettelen; az anyaggal nem érhető el közvetlen, személyes viszony, nem lehet szeretni, nem kívánhatjuk a benne való részesedést mint a legfőbb jót. Az anyag számunkra tényleg egy teljesen ismeretlen X, egy örökké létező, amelyhez semmilyen személyes közünk nincs.

Amikor az idealizmus a szellemet minden dolog okának tartja, végeredményben nem állít mást, mint azt a hitet vagy tapasztalatot, mely szerint a végső valóság, az örök létező a legfőbb érték is egyben, amely az életünkben döntő jelentőségű. Amikor azonban a materializmus ahhoz ragaszkodik, hogy az anyag minden dolog eredeti oka, ezzel mindenekelőtt azt akarja állítani, hogy az örök valóság nem a legfőbb érték, hogy ellenkezőleg, valami teljesen értéktelen, amivel nem tudunk mit kezdeni. A mulandó alakzatok, az anyag átmeneti jelenségformái (csillagzatok, erdők, folyók, élőlények) értékesek ugyan, de soha sem önmagukban, nem az örök lényegiségük szerint. Csak a végső elemek, az anyag építőkövei örökkévalók; ám ezek a részecskék végtelenül szegényekesek és üresek; lehetetlen szeretni őket, lehetetlen személyes viszonyban állni velük.

Ha az örök valóság nem a legfőbb érték is egyben, van akkor egyáltalán legfőbb érték? Erre a kérdésre két válasz lehetséges, amelyek a materializmus két alapformáját alkotják.

A materializmus következetes formája az epikureizmus [a görög Epikurosz (Kr. e. 341-270) filozófiai tanait értjük rajta. Az antik epikureizmus egyike volt annak a négy nagy filozófiai iskolának — a sztoikus, platóni akadémia, peripatetikus, epikureizmus -, amelyek a klasszikus utáni antik szellemi életet meghatározták]. Az epikureizmus a legfőbb értékre vonatkozó kérdésre tagadó választ ad. Mivel az egyedüli örök létező az anyag, amely önmagában teljesen értéktelen, ezért nem létezhet örök, abszolút érték. Az életünk értelmét nem kereshetjük örök, abszolút értékek megvalósításában. Az életünk egyetlen értelme, hogy lehetőleg kellemesen, élvezetesen és fájdalommentesen töltsük el. Az embernek élveznie kell az életét, más értelme az életének nincs. A nyugalmas életélvezet legfőbb akadálya és egyben legfőbb fájdalma a szorongás, a szorongás a láthatatlantól, egy örökkévaló szellemtől, aki gondot okoz nekünk; az örök, láthatatlan szellemi hatalmaktól való szorongás megkeseríti az ember gyönyörét, amit a világ látható javaiból nyerhet. A bölcs felismeri, hogy nincs örök szellem, hogy az egyetlen örökkévaló az üres, értéktelen anyag. Ez a felismerés megszabadítja az alaptalan szorongástól, és már semmi nem zavarhatja a lelki nyugalmát, az életben való örömét. Epikurosztól Freudig mindig is az volt az epikuroszi filozófia fő törekvése, hogy az embereket bölccsé tegye, azaz meggyőzzön bennünket az emberhez szellemként kapcsolódó örök valóság irrealitása felől, megszabadítson tehát a vallási babona félelmetes nyomásától. Epikurosztól Freudig az epikuroszi filozófia újra meg újra megkísérelte kimutatni, hogy az értékrend egyáltalán nincs összhangban a létrenddel; csak az alacsony maradandó, minden értékes csupán az alantas terméke, ideiglenes jelenségformája.

Az epikureizmus többféle tekintetben is megfelel az emberi természetnek. Nem kötelezi az embereket az abszolút értékek szolgálatára, megengedi nekik, hogy a saját kívánságaik szerint éljenek, megszünteti az örök valóságtól való szorongást. Az epikureizmus mégsem elégítheti ki tartósan az embereket. Ahogyan az ember nem nélkülözheti a napi táplálékot, úgy nem élhet annak tudata nélkül sem, hogy az életének magasabb értelme van. Élhet akár a legjobb anyagi körülmények között is, nem csak az egyes ember megy tönkre, ha az élete magasabb értékeiben nem hisz többé: egész népek is pesszimizmusba, életuntságba és kétségbe zuhannak, ha elveszítették a hitüket az élet értelmében, még ha minden anyagi jóval rendelkeznek is. Az élet csak akkor nyerhet magasabb értelmet, ha egy abszolút érték szolgálatában áll. Ezért a materializmus is valaminő legfőbb érték után kutat, melynek szolgálata által az élet értelmet nyerhet.

Mivel azonban a materializmus számára az örök valóság nem a legfőbb érték is egyben, arra kényszerül, hogy a világ véges, mulandó, tökéletlen jelenségei közül válasszon legfőbb értéket. Így jön létre az etikai materializmus, a mulandó legfőbb értékbe vetett hit, amelynek az ember azért szolgál, hogy az életben értelmet találjon.

Az etikai materializmusnak sok formája vagy szektája van, különbségük az általuk hirdetett legfőbb érték jellegéből adódik. A primitív ember számára, ha elveszítette a hitét az istenei mindenhatóságában és jóságában, valamely egyedi érték válik a legfőbbé: a dicsőség, a hír, a hatalom; ennek a legfőbb értéknek szolgál fanatikusan és mindent föláldoz neki: az életet, a családot, a hazát (Homérosz hősei és az Edda-énekek). A magasabb civilizáció emberének, ha az örök valóságban mint legfőbb értékben való hitét elveszítette, egy kollektív, történeti cél válik a legfőbb értékké: az állam, a nép, a fejlődés, a szocializmus. Mindezen szekták közös jellemzője, hogy a mulandó, tökéletlen valóságot a legfőbb érték szintjére emelik, minden emberi törekvés legfőbb céljának, abszolút kötelező törvénynek, az élet értelmének kiáltják ki. Szélsőséges esetben még egy emberi személy is lehet a legfőbb érték, akit ennek megfelelően minden emberi törekvésnek szolgálnia kell.

Az etikai materializmus abszolút értéke valamely mulandó valóság; ezt más értékek és hatalmak fenyegethetik, elnyomhatják, megsemmisíthetik. Az etikai materializmus ezért mindig fanatikus és türelmetlen: a legfőbb érték ellenségeit rettegésben kell tartani, gyűlölni kell és meg kell semmisíteni őket. A legfőbb értéknek nincs tartóssága, az ember nem várhat türelmesen a megvalósulására, hanem azonnal, minden eszközzel meg kell valósítania. Egy mulandó érték abszolút volta azonnal kétessé válik, ha nem hisznek benne mindannyian; mindenkit hitre kell tehát kényszeríteni, mert csak a mindenkit elragadó tömegmámorban hihetünk mi magunk is a mulandó érték abszolút kötelező hatalmában.

Az idealizmus soha nem fanatikus és türelmetlen. A legfőbb értéke maga az örök valóság, amelyet semmilyen ellenséges hatalom nem fenyegethet, nem nyomhat el, nem semmisíthet meg. Az idealistának nincs miért tartania attól, aki a legfőbb értékeiről ellenségesen gondolkodik, nem kell, hogy gyűlölje őt. Ahol a fanatizmus és a türelmetlenség a történelem nagy vallásaiban fellép, ott biztosra vehetjük, hogy az etikai materializmus valamilyen formája behatol a vallásba, amely lényege szerint idealista. Akik vallásháborúkat vezetnek, eretnekeket égetnek, erőszakkal térítik meg az embertársukat, nem az örök valóságnak mint legfőbb értéknek a hitéből cselekszenek, hanem azért, mert igazából nem Isten, hanem valamilyen történeti cél a legfőbb a számukra.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2021. augusztus 14.