Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jeleníti meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol a rómaiakhoz irt levelében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (5,5). Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy. Azonban az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ő a harmadik isteni „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke.

Az Isten egysége nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy: az Atya és a Fiú tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.

Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: „Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához’‘ (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”.

Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet, a krisztusi szeretet lényege.

„Ha az Egyház azt állítaná – ami egyébként lehetetlen – hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” – tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.

Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.

Az írás elolvasható Fr. Szilveszter blogján.

Létrehozva 2017. június 11.