„Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” (Náh 1,7)

Mind átéltük a mély fájdalom, a nagy csalódások gyötrelmét, amikor minden másként alakul, mint ahogy elképzeltük. De bár én is első kézből megtapasztaltam, mi a veszteség, néha nem tudom, hogyan segítsek át valakit élete nehéz időszakán.

Néhány éve egy kedves barátnőm házassága felbomlott. Annyira szerettem volna segíteni, de nem tudtam, mit mondjak, mit ne mondjak. Féltem, hogy elrontok valamit, ezért inkább nem kerestem.

Mígnem egy napon megállt a költöztető kocsi a házuk előtt. A költözés nem mindig jár jóleső izgalommal. Most valaminek a végét jelentette. Az emberek sorra hordták ki a holmikat a házból, majd egyikük odajött hozzá a bekeretezett esküvői fotójukkal. „Rakjuk ezt is a többi holmi közé, vagy inkább külön teszi?”

Külön. Így fog ezentúl élni. Külön attól az élettől, amit elképzelt magának.

Átvette a fényképet, és nem tudta, mit csináljon vele. Leült a bejárati lépcsőkre, és felhívott. Könnyek között mondta: „Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a képpel. Mit csináljunk azokkal a holmikkal, amik már nem tartoznak az életünkhöz? Együtt képzeltük el, és most ez az együtt megszűnt. Már nem tartozik hozzám. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután.

Ahogy meghallottam remegő hangját, nagyon sajnáltam, hogy nem mertem felhívni.  Továbbra se tudtam, mit mondhatnék neki, de azt igen, hogy ki kell találnom valamit.

Végül ezt mondtam: „Veled sírok. Nincsenek válaszaim, csak imádkozni tudok. Le fogom írni a beszélgetésemet Istennel, és elküldöm, hogy tudd, Ő nem hallgat most sem. Lát és hall téged. És igéjével vigasztalni fog.”

Elővettem a bibliámat, és kiöntöttem a szívemet. „Istenem, mutass utat. Mutasd meg az igazságot. Használd kezemet, hogy igéd alapján vigasztaló szavakat írhassak szenvedő barátnőmnek. Fél, és nagyobb szüksége van vigasztalásodra, mint valaha.

Fogtam a tollam, és azzal együtt, ami a szívemet nyomta, papírra vetettem, amire Isten rávilágított.
Én: Uram, olyan nehéz látni, mennyire szenved. Könyörgött Hozzád, hogy mentsd meg a házasságát, és úgy érzi, nem törődsz vele.

Az Úr: Azt érzi, amit a Jób 17,11-ben olvasol? „Napjaim elenyésznek, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.”
Én: Igen, Uram, és össze vagyok zavarodva. Nem látod a könnyeit? Ha az én szívem megszakad a szomorúságát látva, tudom, hogy a Tied is. Nem értem, hogy történhetett mindez.

Az Úr: Jusson eszedbe, milyen jó bízni az Egyetlenben, aki tudja, mi van most, és mi következik. Idézd fel, mit ír a Náh 1,7: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. június 6.