“Tudjuk, hogy az igaz szeretet olyan, mint Jézusé. Ő életét adta értünk, és hív, hogy mi is adjuk oda életünket testvéreinkért.” (1 Jn 3,16)

Sosem felejtem el azt az anyák napját, amikor elsőszülöttemtől egy csokor elfonnyadt százszorszépet kaptam.

Előző délután a konyhaablakból lestem, ahogy kisfiam bejárja a nyíratlan hátsó udvart, hogy összeszedjen egy csokor százszorszépet. Elégedetten szemlélte az eredményt, megszagolta, bólintott, és bevonult a házba. A konyhában kért tőlem egy cipősdobozt, celluxot és csomagoló fóliát.

Amíg én a kisebbeket ágybadugtam, Lukas elvonult a szobájába, de figyelmeztetett, hogy nehogy bemenjek hozzá, mert nagy meglepetésen ügyködik.

Ám mikor rózsaszín fénynyalábokkal és kisfiam pajkos sikolyaival elérkezett anyák napjának hajnala, az igazi meglepetés Lukast érte.

Karja alatt a befóliázott dobozzal odafutott az ágyamhoz, s addig ugrált le-föl az ágy végében, míg álmos mosollyal kinyitottam a szemem. Elénekelte az ilyenkor szokásos anyáknapi éneket, én pedig felültem, hogy az ölembe helyezhesse az ajándékát.

Hatéves kincsem kuncogva leste, ahogy én óóók mag ááák kíséretében lefejtettem a fényes fóliarétegeket a dobozról. Mikor az utolsó ragasztót is sikerült letépnem, és felemeltem a fedelet, a doboz mélyén egy barnásra színeződött, fonnyadt virágcsokrot találtam.

Tágra nyílt kék szemek bámulták az ajándékot, s a büszke mosoly rémült grimaszba fordult. Mielőtt a csalódás könnyekben tört volna elő, odahúztam magamhoz a kisfiamat, és megköszöntem neki a figyelmességét.

Aztán gyorsan kiugrottam az ágyból, s a fonnyadt százszorszépeket beleraktam a legszebb kristályvázámba. Lukas-ra mosolyogtam, majd a vázát az anyáknapi meglepetéssel méltó helyére, az asztal közepére raktam, az ünnep legméltóbb díszeként. És utólag már tudom, hogy valóban az volt.

Talán akkor még nem így gondoltam, de most, több tucat évvel és öt gyerek felnevelésével a hátam mögött, megtanultam valamit az anyaságról, amit a képeslapok és a tarka virágok nem tudnak példázni.

Az anyaság csodálatosan szép, felbecsülhetetlen ajándék, ugyanakkor viszont, meglepő módon, felszólítás is a meghalásra.
És talán ezért van az, hogy néhanapján ez a fenséges, szent küldetés fáradságos és örömtelen, egyhangú és prózai. Mert az anyaság, (még a lelki anyaság is) több, mint az új generáció felnevelésének feladata. Folytonos felszólítás arra, hogy mondjunk le az életünkről.

Az anyaság az, hogy nemet mondunk önzésünk vibráló ütemére, és átadjuk magunkat a szeretetet lassú ritmusának. Lemondunk a büszkeségről, és kitartunk az imádságban, elnyomjuk a mohóságot, és növekszünk a kegyelemben.

Az anyaság az, hogy az éjszaka sötétjében rójuk a köröket a szobában, karunkon síró csecsemőnkkel. Átkaroljuk zokogó tinédzserünket, hogy a vállunkon sírja ki magát a lelke mélyéig ható csalódás után.

Egy nap számtalanszor megtörlünk egy-egy feneket, orrot, felsikáljuk a padlót, és mindannyiszor díjazzuk a sokszor hallott esetlen kis vicceket.

Tipegő gyermekek után futunk az álmaink helyett. Szuperhős jelmezt varrunk, és közben arra vágyunk, hogy a hős megelevenedve kimenekítsen a mindennapok monotóniájából.

Egyszerűen arról van szó, hogy anyaként naponta el kell döntenünk, hogy kiszíneszzük a színtelen pillanatokat Jézus szeretetével.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 16.