Esszé a katolicizmusról, liberalizmusról és a szocializmusról azok fő alapelveinek tekintetében (1851) 

Arról, hogyan változtatja Isten jóvá az áteredő bűnt és büntetést, és arról, milyen tisztító hatással bír a szabadon vállalt fájdalom

Az értelem, bár lázad minden fájdalom és átruházott bűn ellen, elfogadja, ha nem is minden háborgás nélkül, azt a fajta átruházott büntetést, mely az elkerülhetetlen szerencsétlenség nevét veszi magára. Mégis, nem okoz túl nagy nehézséget annak nyilvánvaló kimutatása, hogy ama bizonyos szerencsétlenség nem válhatott volna áldássá másképp, csakis fájdalom árán; amelyből az is egyértelműen következik, hogy végső eredménye szempontjából a racionalista magyarázat kevésbé elfogadható, mint a dogmatikai.

Amennyiben mostani romlottságunkat úgy tekintjük, mint eredeti megromlásunk2 fizikai és szükségképpen bekövetkező hatását, és úgy, hogy ez a hatás addig tart, míg az oka, világossá válik, hogy ha nincs lehetőség az ok megszüntetésére, nincs mit tenni hatásának elkerülése érdekében sem. Az eredeti bűn, amennyiben mostani romlottságunk oka, egyúttal bevégeztetett tény is, akkor jelen romlott állapotunk olyan visszavonhatatlan tény, mely örökké tartó szerencsétlenségre ítél bennünket.

Más részről figyelembe kell venni, hogy a romlottság és a romlatlanság tulajdonságai nem egyesülhetnek ugyanabban a dologban, ebből következően a racionalista magyarázat alapján Isten és ember egyesülése semmiképp sem lehetséges, nem csupán a jelenben, hanem az eljövendőben sem. Amennyiben az emberi romlottság eltörölhetetlen és állandó, Isten pedig mindörökké romlás nélkül való, Isten romolhatatlansága és az ember állandó romlottsága közt lebírhatatlan taszítás3 és abszolút ellentmondás áll fenn. Az ember Istentől elszakított állapota tehát, e rendszer szerint a végtelen időkig tart.

Ily módon nem tudok meggyőződni az ember megváltása felől; mert e rendszerből logikusan épp a megváltás lehetetlensége következik. Az emberi balsorsból nincsen szabadulás, hacsak annyiban nem, hogy ezt a büntetésta bűn következményeként gondoljuk el. Ha a bűnt eltussolják, a büntetést is; ha eltussolják a bűnt és a büntetést, akkor balsorsunkat nem lehet jóvá tenni.

E rendszer szerint az ember szabad akaratát nem lehet megmagyarázni: ha az ember Istentől való szükségszerű elszakítottságba születik, abban él és hal, mire utal, és mi az ember szabad akarata?

Amennyiben a bűn és a büntetés nem ered át4 a megváltás és az emberi szabadság dogmája és velük együtt az összes többi a porba hullik; ha az ember nem szabad, nem ő a föld ura; ha nem ő a föld ura, akkor a föld és Isten nem az emberen keresztül kapcsolódik össze; és ha nem az emberen keresztül kapcsolódik Istenhez, akkor semmilyen módon nem kapcsolódik.

Ha az ember nem szabad, akkor Istentől nem csupán egy bizonyos módon szakadt el, hogy aztán más formában visszatérhessen hozzá: elszakítottsága abszolút. Isten nem érheti el, sem jóságával, sem igazságosságával, sem pedig irgalmával. A teremtés összhangja semmivé enyészik, kötelékei megszakadnak, a dolgokban a káosz lesz úrrá, és minden dolog a káoszban lesz. Ez Istent illetően azt jelenti, hogy megszűnik katolikus (egyetemes), vagyis az élő Isten lenni; Isten a mennyei magasságban, teremtményei alant, teremtményei pedig nem foglalkoznak Istennel, és Isten sem foglalkozik teremtményeivel.

Semmi más nem tükrözi ragyogóbban a katolikus dogmákban rejlő  isteni összhangot, mint az a csodálatra méltó kapcsolódás, amely mindegyiket egybefűzi, és amely olyan bensőséges is, hogy az emberi elme nem tud nagyobbat feltételezni, és azzal a rettentő választással szembesül, hogy vagy egyszerre fogadja el őket, vagy együtt utasítja el mind. Mindez azt jelenti, hogy a dogmák nem különféle igazságokat tartalmaznak, hanem egy azon igazságot, s a dogmák száma tökéletesen megegyezik ennek nézőpontjaival.

Továbbá nem merítettük még ki azon szükségszerű és sajnálatos következmények felsorolását, amik az ember balsorú bukásából adódnak, ha a büntetést teljes absztrakcióként értjük. Ha balsorsa egy azon időben nem maga büntetés is, ha csupán egy ok elkerülhetetlen okozata, akkor nem lehet megmagyarázni, hogy miért maradt fenn az a kevés, amit Ádám megőrzött, illetve mi továbbviszünk eredeti állapotunkból; és méltók vagyunk arra, hogy észrevegyük – annak ellenére, hogy első ránézésre nem így tűnik – , hogy nem az isteni igazságszolgáltatást, hanem ellenkezőleg, Isten irgalma az, amit legfényesebben tükröz amaz fenséges ítélet, mely a bűnbeesést azonnal követte.

Ha Isten ítéletével nem lépett volna közbe e szörnyű katasztrófa során; ha látván az önmagától elszakított embert, hátat fordított volna neki, visszavonulván nyugalmába; vagy ítélet helyett átadta volna szabadon választott tőle és önmagától való elszakadása elkerülhetetlen következményeinek, akkor az ember bukása jóvátehetetlen lett volna, és kárhozata biztos. Azért, hogy bukására gyógyírt nyújtson, valamely módon Istennek kellett közelíteni az ember felé, s még ha tökéletlenül is, de irgalmas köteléke által újra egyesüljön vele. A büntetés lett új egyesítő kötelékké Teremtő és teremtettje közt, melyben titokzatosan van jelen irgalom és igazságosság együtt: az irgalom mint kötelék, az igazságosság büntetés formájában.

Ha a szenvedés és a fájdalom fogalmából eltávolítjuk a büntetését, azzal nem csupán Teremtő és teremtettje kapcsolatát szüntetjük meg, hanem tisztító és engesztelő tulajdonságaitól is megfosztjuk őket. Amennyiben a fájdalom nem büntetés, akkor abszolút rossz, a jó legkisebb nyoma nélkül; amennyiben büntetés, amely gyökeréből eredően, vagyis a bűn szempontjából ugyan rossz, de nagy jótétemény is egyben a bűnösök megtisztulása szempontjából.A bűn egyetemes volta a megtisztulás egyetemességének szükségszerű oka, mely egyetemesség ugyanakkor megköveteli az egyetemes fájdalmat is, melynek titokzatos vizében megtisztulhat az egész emberi nem. Ezáltal van magyarázatunk minden egyes megszületett ember szenvedésére, mely születésétől haláláig vele van.

A fájdalom elválaszthatatlanul végigkíséri mindannyiunk útját e siralomvölgyben5, amit zokogásunk és panaszhangunk tölt meg, s könnyeink áztatnak. Minden egyes ember egy fájdalommal teli teremtmény, és minden, ami nem fájdalom, idegen számára; ha a múltra függeszti tekintetét, annak szertefoszlása nyomasztja; ha a jelenre, akkor azért szorong, mert jobbnak látja a múltat; ha pedig az eljövendőre, annak rejtélyes és homályos mivolta nyugtalanítja.  Szűkös horizontja okán a múltat, a jelent és a jövendőt olyképp észleli, mintha minden volna, és ez a minden, semmi: a múlt már elmúlt, a jelen most van múlóban, a jövő pedig még nem létezik.

A szűkölködő a kimerültségtől, a jóllakott a bőségtől, a hatalmas a gőg miatt, a semmittevő az unalomtól, az alacsonyabb rangú az irigységtől, a magasabb rangú a saját közönyétől szenved. A népeket ösztökélő konkvisztádort fúriák ösztökélik, s nem másért gázol át a többin, mert önmaga elől fut. A fiatalok húsát a bujaság szemérmetlen heve emészti; a férfit a becsvágy ragadja ki kezeiből,  mely lángok más nemével perzseli és másféle máglyára veti; mikor a bujaságnak már nem kell és a becsvágy is elhagyja, a fösvénység veszi birtokába; s azt a hamis életet kínálja számára, melyet álmatlanságnak hív; a fukar öregember azért él, mert nem alszik: élete nem más, mint az alvás hiánya.

Beutazhatjuk a földet keresztben és hosszában, hátrafordíthatjuk és előre szegezhetjük tekintetünket, átszelhetünk teret és időt, az emberi domíniumban nem látunk mást, mint amiről itt beszéltünk: kiapadhatatlan fájdalmat és abba nem maradó keserveket. Épp ezen fájdalmat fogadhatjuk el önként, ez pedig minden nagyság mértéke, mert nincs nagyság áldozathozatal nélkül, az áldozathozatal pedig nem más, mint az önként vállalt fájdalom.

Akiket a világ hősöknek nevez, éppen azok, akiket átdöfvén a fájdalom tőre, önkéntesen elfogadták a fájdalmat és a késszúrást.

Akiket az Egyház szenteknek nevez, azok, akik minden lelki és testi fájdalmat együttesen fogadtak el. Szentek azok, akik a fösvénység szorításában utasították el a világ minden kincsét, szentek azok, akik mohóságtól kísértve maradtak mértékletesek, akik a bujaság hevében szentként vállalták a küzdelmeket, és szennyes gondolatokkal harcba lépve maradtak tiszták, akik oly magasságba emelkedtek az alázat által, hogy legyőzték gőgösségüket, akiket mások jóléte elkeserített, és úgy erősítették meg magukat, hogy szent derűbe fordították alantas kesergésüket; akik midőn a földre dobták minden becsvágyukat, az égig emelkedtek; akik restségüket szorgalommá formálták; azok, akiket ledöntöttek a terhek, elbocsátó levelet nyújtottak a bajoknak, s nemes erőfeszítéssel keltek a lélek örömére; akik önmagukba szerelmesen utasították el az önszeretetet mások javára, és adták át életüket értük hősies bőkezűséggel, és egészen elégő áldozatként6.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 2.