A liturgikus ima iránya

Az Ecclesia kiadónál a közelmúltban megjelent Uwe Michael Lang angol oratoriánus pap könyve, az eredeti kiadáshoz Joseph Ratzinger, akkori bíboros prefektus, a mai XVI. Benedek pápa által írt előszóval együtt. Mint arról hírt adtunk, Lang atya ez alkalomból Budapestre jött, és november 16-án dedikálta az érdeklődőknek könyvét. Ez előtt összzefoglalást adott a témáról. Úgy gondolom, azok, akik nem tudtak el-jönni, örömmel fogadják ennek a rövid előadásnak fordítását.

Mint Szent János evangéliumának negyedik fejezete elbeszéli, amikor Krisztus a szamáriai asszonnyal Jákob kútjánál találkozott, kijelentette neki: “Eljön az óra, és most van itt, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres” (János 4: 23). Mint Szent János evangéliumában mindig – melyet a korai egyházatyák “lelki evangéliumnak” neveztek -, ennek a mondatnak is több értelmezési rétege van.

Először is, a keresztény istentisztelet szemben áll a zsidó és szamaritánus istentisztelettel abban, hogy “lélekben” történik, vagyis nem korlátozódik egyetlen szentélyre, mint amilyen a jeruzsálemi templom volt a zsidók, Gerazim hegye a szamaritánusok számára. Ámde ez nem jelenti azt, hogy az evangélium szerint ne volna szükség rítusokra és szertartásokra, nyilvános istentiszteletre vagy szakrális épületekre. Egy ilyen következtetés hatalmas tévedés lenne, már azért is, mert ellentmond neki a katolikus hagyomány közel kétezer éve. Az Úr nem azt mondta a szamaritánus asszonynak, hogy az Új Szövetségben nincs szükség olyan helyekre és épületekre, melyek az istentiszteletet szolgálják; és amikor előre megmondta a jeruzsálemi templom lerombolását, a lényeg nem az volt, hogy többé ne épüljön ház az Isten tiszteletére, hanem hogy sok ilyen háznak kell lennie.

John Henry Newman bíboros, a nagy angol teológus és oratoriánus szerzetes nagyon jól fogalmazta ezt meg, amikor ezt mondta:

“Az evangélium dicsősége nem a rítusok eltörlése, hanem azok elterjedése; nem a hiányuk, hanem élő és hatékony jelenlétük Krisztus kegyelme által.”

Másodszor: a keresztény istentisztelet “igazságban” történik, mert nem fertőzi meg a bálványimádás és szinkretizmus tévedése, mely a szamaritánusokat sújtotta. Van egy mondás az ötödik századból, melyet gyakran e formában idéznek: Lex orandi, lex credendi, vagyis szó szerint: az imádság törvénye a hit törvénye. Csakhogy ezen elv magyarázatánál óvatosnak kell lennünk, mert a hit nem a liturgiából jön. Valójában a hit misztériumainak liturgikus ünneplése feltételezi, hogya hitet prédikálják.

Az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének kifejezése és tanúja, s annak segítenie kell minket abban, hogy egy igen mély módon megértsük, hogy a hit több, mint szóbeli tétel, és minden törekvésünk a jóra, igazra, szépre és szeretetre Isten mindent felülmúló valóságában gyökerezik. ²

A II. vatikáni zsinat megerősítette ezt a hagyományos tanítást, ami-kor azt mondja, hogy az istentisztelet “az Egyház minden tevékenységének csúcsa, s az a forrás, melyből az Egyház minden ereje származik” (SC 10). A liturgiában, és különösen az Eukarisztia szent áldozatában “a mi megváltásunk műve valósul meg”, amint ezt a zsinatnak a szent liturgiáról szóló dokumentuma (Sacrosanctum Concilium) a római miserítus egyik ősi imádságát idézve (pünkösd utáni 9. vasárnap secretája) állítja.

A liturgia kinyilvánítja a világnak “Krisztus misztériumát és az igaz Egyház valódi természetét” (SC 2). Azért fontos kérdés a liturgia, mert az a katolikus igazsággal függ össze, és az igazság szükséges ahhoz, amit a klasszikus hagyomány “a jó életre való meghívásnak” nevez, a Szentírás pedig “a Krisztusban való élet” -nek. A Krisztusban való élet megköveteli azt a nem könnyű és folytonos erőfeszítést, hogy “az odafent valókat keressük” (Kolosszei levél 3:1), és az Egyház istentiszteletéről azt kell gondolnunk, hogy éppen ezt teszi: a fent való dolgok felé vezet minket, “ahol Krisztus van, az Isten jobbján ülve” (Kol 3:1). A liturgia valóban központi fontosságú,   mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta   meg a világot szenvedésével, halálával, és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával.

Ma a szent liturgia vitatott tárggyá vált, sőt egyike a nagy hadszíntereknek a kléruson belül éppúgy, mint a világi hívők között.

Ez szánalmas dolog, de tény, mellyel szembe kell néznünk. A római miserítus reformja, melyet a II. vatikáni zsinat után nagy sietséggel és gyakran érzéketlen módon hajtottak végre, olyan helyzetet teremtett, melyben még a zsinat odaadó hívei is elkezdtek beszélni és írni egy “reform reformjának” szükségességéről. Van olyan vélemény, hogy az utolsó negyven év liturgikus felfordulás a abból származik, hogy olyan elveket és magatartásokat vittek bele, melyeknek nem lenne szabad helyet kapnia az Egyház liturgiájában. Meg vagyok győződve arról, hogy ez az alapvető meglátás helyes; a dolgok tényleg rossz állapotban vannak.

Mi az, amit a liturgikus celebrációk ma alábecsülnek, vagy néha úgy látszik, teljesen mellőznek? A nyilvánvaló válasz, legalábbis szerintem ez: ami hiányzik, az a katolikus szertartás vertikális, transzcendens dimenziója, az, hogy fókusza a köznapi tapasztalaton túl van. E kérdésnek sokféle összetevője közül számomra egy dolog döntőnek látszik: ez az oltár helyzete a mai templomban, és a misézés iránya. Nem akarom megismételni a könyvemben kifejtett érveket, hiszen éppen az ennek az estének a célja, hogy önöket a könyv elolvasására ösztönözze.

Engedjék meg, hogy csak néhány meggondolást előadjak, miért vagyok meggyőződve arról, hogy a papnak, amikor az oltárnál áll, és ott az imádságokat és a felajánlást a hívekkel együtt és a hívek nevében Isten elé viszi, ugyanabba az irányba kell fordulnia, mint a népnek.

A II. vatikáni zsinat óta a latin Egyházban szinte egyetemes gyakorlattá vált, hogya misét a pap a néppel szembefordulva mutatja be. Az elterjedt vélemény ellenére azonban ezt nem rendelte el a zsinat utáni reform, es nincs semmi a zsinati dokumentumokban, ami igazolná, vagy éppen megkövetelné a szentélyeknek azt a radikális átrendezését, ami ténylegesen végbement. Nincs egyetlen olyan hivatalos dokumentum sem, mely azt érzékeltetné, hogy a versus populum pozíció az eu-karisztia bemutatásának mindig előnyösebb formája volna. Josef Andreas Jungmann, a kiemelkedő liturgiatudós már 1967-ben kifejezte kételyét azzal kapcsolatban, hogy az oltárokat a világon mindenütt nagy sietséggel és egységesen a néppel szembefordítva állították fel. Más nemzetközileg elismert teológusok is csatlakoztak Jungmann kritikájához, köztük Louis Bouyer és a fiatal Joseph Ratzinger.

Gyakran mondják, hogya miséző néppel szembe fordulását a tevékeny részvétel (participatio actuola) igényelte volna. A tevékeny részvétel gondolatát X. Szent Piusz pápa vezette be, s az központi helyet kapott a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban, a Sacrosanctum Conciliumban. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek “A liturgia szelleme” című, nagy befolyású könyvében fontos különbséget tesz az igeliturgiában és az eukarisztikus liturgiában való részvétel között: az elsőnél a részvétel magában foglal külső cselekedeteket is, a másodiknál a külső cselekedetek másodlagosak. Ezt írja:

“A cselekvésnek valójában meg kell állnia akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell érteni, hogya dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert teret nyit az Isten Cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja, hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy mind együtt Isten felé nézzünk, és együttmenjünk feléje, hogy találkozzunk vele.”3

Az eukarisztia ünneplése, miként a keresztény imádságé általában, szentháromságos irányultságú: az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. Egyértelmű, mily nagy mértékben kívánatos, hogy ez a teológia a liturgia látható (vizuális) formájában is kifejeződjék. XVI. Benedek kifejtette, hogyan történhet ez a legjobb módon. Amikor valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk az Istennek az eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös cselekményeképpen. Az efféle frázisok: “a néppel szembefordulva”, vagy “háttal a népnek” kizárja azt az Egyet, akihez minden imádság irányul, nevezetesen az Istent.

A valódi kérdés itt nem a “celebráció a nép felé”, hanem a liturgikus imádság közös iránya, amelyet a keresztény hagyomány így ismer: “arccal kelet felé”. Már igen korai időktől fogva a keresztények nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben, hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra eljön   dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új, mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint “orientálva”, vagyis szentélyükkel és oltáruk kal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt, és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns helyzetét is az oltárnál.

Így az eukarisztia kozmikus szimbolizmusa beleépült a közösségi celebrációba, és konkrét kifejezést adott a keresztény reménységnek. Kinézni (a közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás részvétel a mennyei liturgiában, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes közösségeket attól, hogy magukba zá-ruljanak; inkább kinyitja őket a szentek közössége, a mennyei Város felé.

Az imádság keleti iránya a mise áldozati jellegének megértésével is összefügg. Az alapelv az, hogy az oltárnál álló celebránsnak Isten felé forduló állást kell felvennie az imádságnál, és amikor ugyanabba az irányba fordul, mint a nép, akkor kifejezi a misének, mint Isten felé vitt felajánlásnak értelmét. A pap Isten népét vezeti útján az Úrral való találkozás felé, a felé, aki jelenvalóvá válik az oltár szent áldozatában. A liturgikus mozgalom úttörői a 20. század első felében elsősorban az áldozás szent lakoma jellegét akarták erősíteni, melyről úgy vélték, meg-lehetősen elhomályosult. Ők úgy látták, hogya néppel szemben valómisézés megfelelő eszköz e fogyatékosság orvoslására. A mi helyzetünk ma ettől igen különbözik: az eukarisztia áldozati jellege az, amelyet a hívek igen kevéssé értenek.

Amikor a szűkebb értelemben gondolunk az eukarisztikus liturgiára , s azon belül is különösen a kánonra, akkor több, mint megfelelő, hogy az egész gyülekezet, a celebráló papot is beleértve, az Úr felé forduljanak, és éppen ezt fejezi ki az, hogy az oltár felé fordulnak – akár ténylegesen is kelet felé van az felállitva, akár csupán jelzi a “liturgikus” keletet. Csak a pap és nép közötti párbeszédes részek, az Isten igéjének hirdetése és a szentáldozás kiszolgáltatása kívánja meg a pap és nép közötti face-to face (szembeforduló) elhelyezkedés t. Ez az ajánlás különösen hasznos a történeti templomépületekben, ahol az oltár az egész épület uralkodó művészi eleme. Az első évezred oltár-elrendezései, melyek máig fennmaradtak a bizánci rítusban, a többi keleti hagyományban, de éppúgy a Nyugat nagyszerű szentélyeiben a középkortól kezdve a barokkig, mind a liturgia fő célját szolgálták: Isten dicséretét és dicsőségét, az ő üdvözítő művének jelenné tételét a hívők javára, akik az imádságra és az áldozat felajánlására összegyűltek. Ám a közös imairány megvalósítható és megvalósítandó a jelenkori templomépítészetben is.⁴

Amint Benedek pápa emlékeztet minket: “az oltár az a hely, ahol a menny feltárul . Az nem lezárja a templomot, hanem felfelé kinyitja – és azt átvezeti az örök liturgiába.”5

(forrás: egyhazzene.hu, Gondolkodó füzetek, 45. sz., 2005)

1 J.H. Newman,Parochial and Plain SermonsVI, 19: “The Gospel Palaces”, SanFancisco: Ignatius Press, 1997, p. 1355.

2 E gondolatokért hálával tartozom J. Robinson mélyértelműtanulmányának: The Mass and Modernity: Walking to Heaven Backward, San Francisco: Ignatius Press, 2005.

3 J.Ratzinger,The Spiritofthe Liturgy,translatedbyJ.Saward, San Francisco:Ignatius Press, 200, p. 174.

4 Lásd H. Seblatnig (ed.),Profane Sakra/archi/ektur in Wien ab 1960 Profane Sacred Archi/ecture in Vienna since 1960, Wien: Facultas, 2006.

5 J. Ratzinger, The Spirit of the Liturgy, p. 71.

Létrehozva 2017. február 10.