7. FEJEZET

AZ ÖRVENDETES BÁNKÓDÁS

       1. Az Istennek tetsző bánkódás a lélek szomorúsága, a fájdalommal átjárt szív állapota, ahogy egyre lázasan keresi azt, ami után szomjazik, de minthogy el nem éri, fáradhatatlanul keresi, és fájdalmasan siránkozik utána.

       2. Vagy pedig így: A bánkódás a lélek aranyösztökéje, amely mentesíti minden kötődéstől, ragaszkodástól, és a szent Szomorúság jóvoltából a szív vizsgálatára összpontosítja lelkünket.

       3. A töredelem folytonos lelkiismeretfurdalással jár, mely szellemi bűnvallomással enyhít a szív lázán.

       4. A bűnbevallás természetünk feledése, amennyiben emiatt valaki tényleg elfejtette megenni kenyerét.

       5. A bűnbánat minden testi vigasz örömteli nélkülözése.

       6. Az áldott bánkódásban még kezdők sajátsága az önuralom és a néma ajak, a már előrehaladottaké az indulatok és minden neheztelés megszűnése, a tökéleteseké pedig az alázat, illetve az, hogy megvetésre szomjaznak, önként éheznek a kényszerű kínokra, a vétkezőket el nem ítélik, és emberfölötti módon együtt éreznek mindenkivel. Már az elsők is elfogadhatók, az utánuk következők dicséretre méltók, de boldogok, akik a szorongatásra éheznek és szomjaznak a lebecsülésre, mert majd betelnek abból az ételből, amelytől sohasem lehet megcsömörleni.

       7. Ha elérted a bánkódást, tartsd azt teljes erővel hatalmadban, mert mielőtt még gyökeret verne, még elég könnyen elúszhat, és a sok háborgástól, az anyagi gondoktól, a kényelemtől, leginkább pedig a szócsépléstől és viccelődéstől, mint viasz a tűztől, könnyen szertefoszlik.

       8. Vakmerő ugyan a kijelentés, de [szerintem] a keresztség után még a keresztségnél is fontosabb a könnyhullatás, mert az csak a korábbi, ez viszont az azóta előforduló rossz tettektől tisztít meg.

       Továbbá azt mint csecsemők vesszük föl, és mindnyájan beszennyezzük, míg ezzel megtisztítjuk még azt is. Ha ezt Isten nem adományozta volna kegyelmesen az embereknek, valóban alig-alig akadnának, akik üdvözülnek.

       9. A sóhajtozás és szomorúság felkiáltanak az Úrhoz, a félelemből fakadó könnyek közbenjárnak, a legszentebb szeretetből folyók pedig már azt mutatják, hogy esedezésünk meghallgatásra talált.

       10. Ha semmi sem illik úgy az alázathoz, mint a bűnbánattartás, bizonyosan semmi nem ellenkezik vele úgy, mint a kacagás.

       11. Minden erőddel ragaszkodj a szent töredelem egyszerre bús és boldog öröméhez, és ne hagyj fel annak művelésével, míg az téged az e világi dolgok fölé emelve tisztán nem állít Krisztus elé!

       12. Folyton idézd föl magadban és fürkészd a sötét tűz feneketlen mélyét, az irgalmatlan poroszlókat, a könyörtelen, hajthatatlan bírót, az alvilági láng véget nem érő kavargását, a félelmetes föld alatti helyekre és szakadékokba való nyomorúságos leereszkedést, meg minden ilyesminek a képét, hogy a lelkünkben levő érzékiség a nagy rémülettől megszorítva a romolhatatlan tisztasághoz csatlakozzék, és befogadja a tűznél is ragyogóbb bánkódás megjelenését.

       13. Kérő imádat mondva remegj, akárcsak a bíróság elé állított elítélt, hogy külső megjelenéseddel és benső magatartásoddal egyaránt csillapítsd az igazságos bíró haragját, hiszen ő nem nézheti érzéketlenül azt, hogy a lélek – mint az özvegyasszony – fájdalommal eléálljon és fárassza a kifáraszthatatlant!

       14. Aki elnyerte a lelki könnyek adományát, annak minden hely jó a bánkódásra. Aki viszont még csak külsőleg cselekszik, az egyre válogat a helyekben és módszerekben.

       15. A rejtett kincs nagyobb biztonságban van, mint amit a kirakatba tettek. Ez áll a fentiekre is.

       16. Ne olyan légy, mint azok a gyászolók, akik hol siránkoznak a halottak fölött, hol meg lerészegednek rájuk emlékezve, hanem inkább olyan, mint a bányában kényszermunkát végző rabok, akiket az őrök egyre korbácsolnak!

       17. Aki hol bánkódik, hol pedig mulat és nevetgél, az olyan, mint aki kenyérrel, nem kővel dobálja meg az érzékiség kutyáját: látszólag ugyan kergeti, de valójában bíztatja, hogy maradjon.

       18. Légy megfontolt, ne hivalkodj, magaddal foglalkozz, mert a démonok rettegnek a megfontoltságtól, mint a tolvaj a kutyáktól!

       19. Nem lakodalomra szól itt nekünk, barátaim a hivatásunk, de nem ám, mert aki meghívott minket, bizony azért hívott ide, hogy bűnbánatot tartsunk.

       20. Némelyek mikor könnyeznek, helytelenül arra kényszerítik magukat, hogy abban az órában egyáltalán semmire se gondoljanak. Nem veszik figyelembe, hogy az értelmetlen könny nem az okos, hanem az értelem nélküli természet sajátossága. A könny a gondolat magzata, a gondolkodás apja pedig az értelmes elme.

       21. Ha lefekszel, képzeld azt, hogy a sírba fekszel: úgy majd kevesebbet alszol. Sőt még étkezésed is a síri férgek étkezésére emlékeztessen, úgy majd nem lakmározol annyit. Mikor meg egy kis vizet iszol, ne feledkezzél el a pokoli lángban érzett szomjúságról sem, s úgy biztosan erőt veszel a természeteden. Az elöljárótól kapott becses becsmérlés, dorgálás és fenyítés alkalmával pedig gondoljunk a félelmetes bíró határozatára. Akkor biztos, hogy a bennünk keltett ésszerűtlen szomorúságot és keserűséget türelemmel és szelídséggel mint kétélű karddal kiöljük.

       22. „Idővel kiapad a tenger” – mondja Jób. Ugyancsak idővel és türelemmel az elmondottak is apránként megvalósulnak, beteljesülnek bennünk.

       23. Az örök tűz gondolata feküdjön le veled esténként és keljen föl veled együtt. Úgy majd soha sem vesz erőt rajtad a hanyagság zsolozsmázás idején.

       24. Legalább öltözeted vegyen rá a bánkódásra! Hiszen aki csak halottat gyászol, feketébe öltözik. Ha nem bánkódsz, hát azért bánkódj; ha meg bánkódsz, akkor siránkozz még inkább, mert bűneiddel a jó sorból a sanyarúba juttattad magadat!

       25. A mi jóságos és mégis igazságos Bíránk a könnyekkel kapcsolatban ugyanúgy, mint bármi más esetében is okvetlenül figyelembe veszi a természetes adottságot. Mert láttam én néhány nagy erőfeszítéssel, szinte vércseppként kisajtolt könnyet, láttam ugyanakkor könnyen áradó buzgó könnyeket is. Én tehát inkább nem a könnyek, hanem az erőfeszítés alapján ítélem meg az üdvösségükért munkálkodókat. De azt hiszem, Isten is.

       26. Bánkódókhoz nem illik a hittudomány, mert esetleg el szokta oszlatni bánkódásukat. Az egyik ugyanis olyan, mint aki tanítóként feszít a katedrán, a másik viszont mint aki hamuban és szőrzsákban ül. És noha Dávid bölcs tanító volt, úgy vélem, így válaszolt azoknak, akik megkérdezték, mikor bánkódott: „Hogyan énekeljünk éneket az Úrról az idegenek földjén?” vagyis a szenvedélyek rabságában.

       27. Mind a teremtményi világban, mind a töredelem esetében van olyan, ami magától indul meg, és van, amelyiket más indít meg. Mikor lelkünk, noha nem igyekszünk, nem törekszünk rá, könnyes, elérzékenyült, gyengéd lesz, nosza rajta, az Úr jött el hívatlanul is, és az áhítatos bánat szivacsát adta nekünk, meg a jámbor könnyek üdítő vizét adóslevelünkben álló vétkeink eltörlésére. Vigyázz az ilyen töredelemre, mint szemed fényére, míg el nem múlik, mert sokkal nagyobb az ereje, mint annak, amihez a magunk igyekezetéből és tehetségéből jutunk!

       28. Nem az érte el a bánkódás csúcspontját, aki akkor bánkódik, amikor akar, hanem aki azon bánkódik, amin akar, sőt nem is amin ő akar, hanem ahogy Isten akarja.

       29. Az Istennek tetsző bánkódással gyakran összekeveredik a hiúság kellemetlen könnye. Ezt biztosan és pontosan felismerjük, ha azt látjuk, hogy bánkódunk, ám rosszat is teszünk.

       30. A töredelem tulajdonképpen a lélek önhittségtől mentes fájdalma, amely magának semmi vigasztalást sem ad, hanem egyre csak a maga oszlását idézi képzeletébe, míg az Istentől, a szegény szerzetesek vigasztalójától eredő vigaszt üdítő vízként fogadja.

       31. Valahányan a szívbeli bánkódást elsajátítják, még önnön életüket is megutálják, mint valami terhet, könnyek és kínok kútfejét, a testüktől pedig mint ellenségtől fordulnak el.

       32. Ha a látszólag Isten tetszése szerint bánkódókban haragot vagy kevélységet látunk, tekintsük ellenséges eredetűnek könnyeiket! „Mert mi köze – mondja az Írás – a fénynek a sötétséghez?”

       33. A hamis töredelem beképzeltséget szül, a helyes pedig vigasztalást hoz magával. A tiszta könny elpusztít minden érzéki és szellemi szennyet, mint a nádat a tűz.

       34. Az atyák közül egyeseknél a könnyekről szóló tanítás homályos, nehezen érthető, különösen is a kezdőknek. A könnyek ugyanis sokféleképpen eredhetnek. Ezt így értem: természetes módon, Istentől, gyötrelmes akadékoskodás elszenvedéséből vagy éppen örömből, hiúságból, bujaságból, szeretetből, a halál gondolatából és még sok másból.

       35. Miután mindezek változatait istenfélő módon megvizsgáltuk, szerezzük meg magunknak az elmúlásunkból fakadó tiszta, hamisítatlan könnyeket, mert azokban már nincs beképzeltség vagy csalás, hanem inkább megtisztulás, előhaladás az Isten iránti szeretetben, a bűn lemosása és szenvedélytelenség.

       36. Nincs mit csodálkozni azon, ha a bűnbánatot tartók jó könnyekkel kezdenek, de rosszakkal végeznek, az azonban, hogy a kifogásolható vagy természetes könnyekről lelkiekre váltanak át, igazán dicséretreméltó. Akik hajlamosak a hiúságra, már jól ismerik ezt a problémát.

       37. Ne higgy könnyeidnek túl korán, mielőtt teljesen megtisztultak volna, hisz a borban sem lehet bízni, ha egyenesen a taposókádból palackozzák. Nem vitás, hogy minden Istennek tetsző könnyünk hasznos, azt azonban, hogy mi hasznunk származik belőlük, csak kimúlásunk idején tudjuk majd meg.

       38. Aki folyton Isten tetszése szerint bánkódva él, az nap nap után egyre ünnepel,

aki viszont egyre csak testileg ünnepel, azt örök bánkódás éri majd utol.

       39. Nincs az elítéltnek a börtönben öröme, az igaz szerzetesnek sincs a földön [testi] ünneplése. Talán ezért is mondogatta sóhajtozva az a szép bánatú zsoltáros: „Vidd ki a tömlöcből lelkemet”, hogy végre gyönyörködhessek kimondhatatlan fényedben.

       40. Trónolj uralkodó gyanánt testileg magasan az alázaton! Parancsolj a nevetésnek: „Menj!”, és megy, az édes sírásnak meg: „Jöjj!”, és jön; zsarnok szolgánknak, a testnek pedig: „Tedd ezt, és megteszi.”

       41. Aki az áldott, a kegyelmekben gazdag bánkódást menyegzős köntösként magára ölti, az megtudja, mi a lélek szellemi derűje. Van-e, aki a szerzetesi életben minden idejét olyan jámborul töltötte, hogy soha egy napra, egy órára, egy pillanatra kárt nem szenvedett, hanem azt az Úrnak szentelte, annak tudatában, hogy életünkben ugyanezt a napot kétszer meg nem láthatjuk?

       42. Boldog az a szerzetes, aki lelki szemével a szellemi erőket figyelheti, s igazán hibátlan az, aki orcáját folyton a halál és vétkei emlékezetétől testi szeméből fakadó, forró könnyekkel öntözi. Könnyen elhiszem, hogy az utóbbi lelkiállapotból fakad az előbbi.

       43. Láttam én koldusokat és szemtelen szegényeket, akik néhány szellemes szóval még az uralkodók szívét is hirtelen szánalomra indították, ugyancsak láttam szegényeket azaz erényekben szűkölködőket, akik nem szellemes, hanem inkább alázatos, komor, kavargó, a csüggedt szív mélyéről feltörő néhány szóval arcátlanul, de kitartóan kiáltoztak a mennyei Uralkodóhoz, és erőszakosságukkal erőt vettek az ő soha ki nem erőszakolható irgalmán és természetén.

       44. Aki könnyei miatt lelkileg felfuvalkodik, és magában elítéli azokat, akik nem könnyeznek, az olyan, mint aki ellensége ellen fegyvert kér a királytól, de önmagát öli meg vele.

       45. Istennek egyáltalán nincs erre szüksége, barátaim! Ő még csak nem is akarja, hogy az ember fájó szívvel bánkódjon, hanem inkább, hogy iránta való szeretetből a lelki derű töltse el.

       46. Töröld el a bűnt, és akkor érzéki szemünknek fölösleges a könny, hiszen nem kell ott sebészkés, ahol nincs sérülés. Nem volt Ádám életében könny a bűnbeesés előtt, ahogy a feltámadás után sem lesz már, mikor megszűnik a bűn, minthogy akkor nem lesz többé fájdalom, sem bánat, sem sóhaj.

       47. Némelyekben bánkódást láttam, míg másokban a bánkódás hiánya miatti bánkódást. Ez utóbbiak, jóllehet volt bennük bűnbánat, úgy érezték, mintha ez hiányzott volna belőlük, és hála üdvös tudatlanságuknak, biztonságban voltak. Ezekről mondja az Írás: „Az Úr bölccsé teszi a Vakokat!”

       48. A könnyelműeket még a könnyek adománya is beképzeltekké szokta tenni. Éppen ezért némelyek nem kapják meg ezt, hogy míg hiányzik nekik és sóhajtozó, levert és bánatos lélekkel törekszenek rá, mély komorsággal és kételyek között elítéljék és méltatlannak tartsák magukat, az ilyesmik rendszerint veszélytelenül betöltik a könnyek szerepét, jóllehet ők szerencsére semmibe sem veszik azokat.

       49. Ha megfigyeljük, majd meglátjuk, hogy a démonok gyakran űznek csúfot belőlünk, mert mikor jóllakunk, töredelemre indítanak, mikor meg böjtölünk, megkeményítik szívünket, hogy a hamis könnyektől megtévesztve átadjuk magunkat a szenvedélyek anyjának, a dőzsölésnek. Nem szabad nekik engedni, hanem inkább ellenkezőleg kell tenni.

       50. Én magán a töredelem természetén elgondolkodva is ámulok: Hogyhogy a bánkódást, amit szomorúságnak is mondanak, belülről mint méz a lépet járja át az öröm és vidámság? Mit értünk meg ebből? Azt, hogy az ilyen töredelem tulajdonképpen az Úr ajándéka: nincs ekkor a lélekben örömtelen öröm, mivel Isten észrevétlen megvigasztalja a megtört szívűeket.

       A kristálytiszta bánkódással és hasznot hozó kínnal kapcsolatban halljunk egy épületes, de nagyon szomorú történetet:

       Lakott itt egy bizonyos István. Magányos, azaz remete életet élt. Jó néhány évet eltöltött már a szerzetesi pályán. Főleg böjtöléssel meg könnyekkel ékeskedett, de más jó tulajdonságokkal is tündökölt. A kunyhója ezen a szent hegyen, az istenlátó Szent Illés lejtője táján volt. Nos, ez a jeles férfi egy szép napon hathatósabb és keményebb vezeklés végett átköltözött a Szidé nevű remetetelepre, és ott néhány évig szigorú és megerőltető életmódot folytatott. (A hely ugyanis kietlen, csaknem mindenki számára hozzáférhetetlen; kb. hetven mérföldnyire lehet az Erődtől.) Élete vége felé megint visszatért az öreg a szent csúcs táján lévő kunyhójába. Volt ott két nagyon jámbor palesztinai tanítványa is, akik azelőtt ügyeltek az öreg kunyhójára.

       Hát miután néhány napot töltött ott az öreg, beteg lett, és ebbe bele is halt. Ám még egy nappal kimúlása előtt önkívületbe esett, és nyitott szemmel tekintgetett az ágyától jobbra-balra, majd mintha valaki elszámoltatná, minden jelenlévő füle hallatára így szólt: „Igen, való igaz. De ennyi meg ennyi évet böjtöltem érte!” Majd ismét: „Nem, ez már hazugság. Ezt nem csináltam.” Aztán: „Igen, ez így van, de megsirattam, leszolgáltam már.” Majd megint: „Csak vádaskodtok itt!” Ám volt, amikor egy-egy dologra ezt mondta: „Igen, valóban úgy van; ezekre nem tudok mit mondani. Van az Istenben irgalom.” Igazán borzasztó, ijesztő jelenet volt: láthatatlan, könyörtelen számadás. És a legrémesebb az, hogy még azzal is vádolták, amit el sem követett. Ó jaj! A remete, az anakhoréta azt mondta némelyik vétkére: „Ezekre nem tudok mit mondani.” Pedig ő már vagy negyven éven át volt szerzetes, és rendelkezett a könnyek adományával is.

       Jaj nekem, jaj nekem! Hol volt akkor Ezekiel mondása: „Amin érlek, azért ítéllek – úgymond az Úr.” Valójában semmi ilyen nem hozhatott fel mentségül. Miért? Dicsőség az egyetlen egynek, aki tudja. Pedig igaz, amit némelyek beszéltek el nekem, hogy még egy leopárdot is etetett a pusztában. Mégis ilyen számadás közben vált meg a testtől, anélkül, hogy egyáltalán kinyilvánította volna, mi az ítélet, a végzés, a döntés, a számadás vége.

       51. Mint az özvegynek, aki elvesztette férjét és akinek egyetlen fia maradt, Isten után ez az egyedüli vigasza, úgy a bukott léleknek sincs más vigasza a halál óráján, mint a gyomor gyötrelmei és a könnyezés. Nem énekelnek soha az ilyenek, himnuszokat sem zengenek magukban. Az effélék ugyanis a bánkódás megrontói.

       Ha ugyanis ezekkel igyekszel azt magadhoz hívni, még távolabb áll tőled. A bánkódás ugyanis a buzgó lélek megrögzött fájdalma. Sokakban a bánkódás az áldott szenvedélytelenség előfutára, mely előkészíti, felemészti, kizárja a bűnös anyagot.

       52. Ennek az erénynek egy derék művelője mondta el nekem. „Minthogy gyakran el szokott fogni a hiúság, a harag és a torkosság, a bánkódás gondolata belülről csendesen így tiltakozott: »Ne légy hiú, mert különben eltávozom tőled«. Hasonlóképpen a többi szenvedéllyel is. Mire én így válaszoltam neki: »Sohasem leszek neked engedetlen, míg csak Krisztus elé nem állítasz.«”

       53. A bánkódás mélyén vigaszra nyílik kilátás, a tiszta szív pedig felvilágosul. A felvilágosulás leírhatatlan lelki folyamat, mellyel gondolkodás nélkül észlelünk és látatlanul látunk. A vigasz a fájó lélek felüdülése, mintha magában nyöszörgő, ám egyben vidáman gőgicsélő kisded volna. A segítség az elbúsult lélek felújítása, mely a keserves könnyeket csodásan édesekké változtatja.

       54. A kimúlásunk miatt ontott könnyek félelmet hoznak világra, de miután majd a félelem félelmetlenséget szül, feltűnik az öröm. Mikor meg a végtelen öröm véget és, kivirít a szeretet virága.

       55. Hárítsd el, mint méltatlan, az alázat kezével a szívedbe telepedő örömet, nehogy mohóságodban pásztor helyett farkast fogadj be!

       56. Ne fuss a szemlélődés után, ha még nincs itt az ideje a szemlélődésnek, hogy az keresse, érje utol alázatosságod szépségét, és egyesüljön veled örökre szent házasságban.

       57. A kisgyerek mindjárt, mihelyt fölismeri apját, eltelik tiszta örömmel. Ha azonban apja valami oknál fogva egy időre eltávozik, majd újra megjön, a gyermek búval és örömmel telik el: örömmel, mert látja azt, akit várva várt, búval pedig, mert annyi ideig meg volt fosztva drága kincsétől.

       58. Elbújik az anya gyermekétől, és örömmel látja, hogy az fájó szívvel keresi. Arra neveli ugyanis, hogy állandóan mellette maradjon, és erősen felszítja gyermeke iránta érzett szeretetét. „Akinek füle van a hallásra, hallja meg” – mondja az Úr.

       59. Nem törődik az elítélt az ítélethirdetéskor látványosságok rendezésével. Annak, aki tiszta szívből kesereg, szintén nincs már köze élvezethez, dicsőséghez, haraghoz vagy indulatossághoz.

       60. A bánkódás a bűnbánó lélek megrögzött fájdalma, mely nap nap után kínnal gyarapítja a kínt, akárcsak a szülési fájdalmakat szenvedő asszony.

       61. Igazságos és Szent az Úr. Józan töredelemre indítja azt, aki a magányban józanul él, aki meg józan alárendeltségben él, azt naponta felvidítja. Aki ezek közül bármelyik életmódot is hűtlenül követi, abból hiányzik a bűnbánattartás.

       62. Kergesd el a kutyát, mely legmélyebb bánkódásod közben közelít meg és azt sugallja, hogy Isten irgalmatlan, hogy nincs benne megértés, mert ha megfigyeled, úgy találod, hogy ugyanez [a kísértő] a bűn elkövetése előtt azt állítja, hogy kegyes, megértő, megbocsátó az Isten.

       63. Az elmélkedés kitartást szül, az viszont mélyen átérzett meggyőződéssel végződik, amit pedig meggyőződéssel teszünk, attól már nehéz minket megfosztani.

       64. Bármilyen kiváló életmódot folytatunk is, ha nincs szívünkben fájdalom, hamis az és romlott.

       65. Mert feltétlenül szükséges, hogy akik a fürdő után ismét beszennyeződtek, mintegy a szív olthatatlan tüzével és Isten olajával megtisztítsák kezüket a szuroktól.

       66. Láttam én némelyekben a bánkódás végső határát. Megfigyeltem ugyanis, hogy szívszaggató fájdalmuktól valóban hánytak, mire eszembe jutott a mondás: „Kiaszott, mint a fű, s kiszáradt a szívem.”

       67. A félelemből eredő könnyek együttjárnak az éberséggel. A tökéletes szeretetet még csak megelőző szeretetből fakadók viszont még némelyektől esetleg megfoszthatók, hacsak az áldott tűz hatására egészen föl nem hevül a szív. Különös, hogy az alacsonyabb rendű a maga idején biztosabb.

       68. Vannak bűnös dolgok, amelyek kiszárítják könnyeink forrását, de vannak mások, amelyek egyszerre iszapot gyűjtenek és szörnyeket szülnek benne. Az előbbiek miatt Lót a törvényt megszegve közösült lányaival, az ördög pedig az utóbbiak miatt bukott el.

       69. Ellenségeink olyan nagyon gonoszok, hogy az erények szülőit bűnök szülőivé teszik; az alázat alkotóelemeit kevélység szerzőivé avatják.

       70. Sokszor már csupán lakóhelyünk elhagyatottsága és látványa is töredelemre hangolja elménket. Győzzön meg erről Jézus, Illés meg János, akik magányosan imádkoztak.

       71. Megfigyeltem, hogy a városok zűrzavarában gyakran fakadunk könnyekre, hogy, mintha a zűrzavar mit sem ártana nekünk, a világhoz közeledjünk. Mert ez a gonosz démonok célja.

       72. Sokszor egyetlen mondás eloszlatja a bánkódást. Ám csoda az, ha egy mondás újra visszaidézi azt.

       73. Nem vádolnak majd minket, barátaim, mikor kileheljük a lelkünket, nem vádolnak majd minket azzal, hogy nem műveltünk csodákat, hogy nem kutattuk Isten titkait, hogy nem voltunk szemlélődők, de arról okvetlenül számot adunk majd Istennek, hogy miért nem tartottunk bűnbánatot szüntelenül.

       Hetedik fok: Aki méltóvá lett rá, segítsen nekem is, hiszen neki már segítettek, mert a hetedik fokot elérve lemosta e világ szennyfoltjait.

Létrehozva 2017. február 4.