A szenvedés minden ember életének kikerülhetetlen része, a keresztény ember azonban másképp éli át. Élő példája: Jézus Krisztus, aki győzni tudott emberi természete gyöngeségén és a világon. „A kereszt tövében állva választ kapunk arra, milyen legyen magatartásunk…” vallja a szerző. E hét elmélkedésben Krisztus szenvedését saját életünkkel összehasonlítva gondolhatjuk át. Barlay Ö. Szabolcs maga is sokat szenvedett, gondolatai új erőt adhatnak az olvasónak.

Meditációk a szenvedésről

I. Getszemáni óráink. Agónia

Bizonyára nem lesz felesleges, ha rövid felvilágosítást nyújtok magáról az agónia szóról. A fogalom eredetileg ugyanis nem csupán a haláltusát jelentette, sőt elsősorban nem arra vonatkozott. A görög agon versenyt jelentett. Ha zenei vagy színművészeti, drámai versengésről volt szó, azt az odeumban, az atlétikai versenyeket a stadionban rendezték. Az agonok rendezőinek, bíróinak agonotéta volt a nevük. Rómában a császárok idejében közkedvelt ünnepek sorozataként volt ismeretes, és Agon Capitolinus névvel illették. Nérótól kezdve négyévenként állandósult. A szertartást végző pap megkérdezte az ünneplő tömegtől: ,,Agone?”, vagyis ,,Elővezessem a kost?”

Mivel az agónia bármelyik fajtája szervesen kapcsolódott a kemény, olykor élethalálharcot követelő küzdelemhez, ezért az orvosok is átvették a kifejezést, amikor a beteg a halállal vívódik. Ma már csak ilyen értelmezés forog a köztudatban. Vajon ismeri-e a Biblia az agont, és ha igen, mit ért azon? A részletezés helyett most elegendő lesz, ha Pál apostol kedvenc analógiáira utalok. Mivel Jézus kortársai jól ismerték a híres várost, Korintust, érthető, hogy számukra a közeli iszthmoszi sportversenyekre való utalás teljesen világos volt. Pál apostol épp a korintusi keresztények előtt hivatkozik az iszthmoszi
stadion atlétikai versenyeire, gondolva a lelki küzdelmekre, szellemi agonokra. Amikor így beszélt, mindenki értette, hogy mire céloz: ,,Én is futok, de nem céltalanul, mérem az ökölcsapásokat, de nemcsak a levegőt csapkodva, hanem sanyargatom és rabságba vetem testemet...” (1Kor 9,26).

De ezt nemcsak magától követeli meg, hanem minden kereszténytől, tőlünk is. ,,Nem tudjátok, hogy a pályán versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” Közismert, hogy az igazi sportolók, különösen az olimpiai küzdők igen kemény aszkézist vállalnak, testi-lelki vonatkozásban egyaránt. Ha tehát ők az evilági babérok  megszerzéséért képesek erre, mennyivel inkább kötelezi ez a keresztényeket! ,,A küzdők pedig valamennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben. Azok, hogy hervadó babért kapjanak, mi azért, hogy hervadhatatlant” (9,24).

A második korintusi levélben folytatja az analógiát, rámutatva a különbségre: küzdelmünk, agóniánk nem földi, éppen ezért a célunk is más. ,,Igaz ugyan, hogy testben élünk, de nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek…” (2Kor 10,3).

Ezek ismeretében az agón, az agónia bibliai fogalmát is nézzük meg közelebbről. Mindenképpen ez jut eszébe a kedves tanítványnak, Timóteusnak, amikor mestere, Pál apostol így figyelmezteti: ,,Vívd meg a hit jó harcát” (1Tim 6,12), mint ahogyan ő is ezt tette: ,,Én ugyanis nemsokára áldozatul esem; a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igaz élet koronája’‘ (2Tim 4,7).

Mostani témánk — vagyis Krisztus agóniája bennünk — lényegét tekintve rokon mindazzal, amit eddig az agónia testi-szellemi-orvosi értelmezésével kapcsolatban elmondtunk. Az Úr Jézus ugyanis elvitathatatlanul küzdelmet, agónt vár el azoktól, akik követni akarják, és vele együtt kívánnak haladni. Az evangélium, más néven (Erasmus kifejezését használva) a Philosophia Christi, egyértelművé teszi a nagyobb szellemi, kegyelmi értékek érdekében végzett aszkézist, önfegyelmet, kemény lemondást, sőt az üldözés vállalását. De ugyanakkor azt is megígéri, hogy ebben a szünet nélküli küzdelemben nem hagy el
minket. ,,Ne féljetek, én veletek maradok.” Amikor tehát előre megmondja, hogy folytonos küzdelemben, szenvedésben, agónban lesz részünk, biztosít arról, hogy segít, mellettünk lesz a végső győzelemig. ,,Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Éppen azért ,,örömhír” az evangélium, mert a mi agóniánknak más a végkifejlete. Küzdelmeink nem értelmetlenek.

Elmélkedéseinknek éppen ezért nem az a célja, hogy a passió egyes stációin elgondolkodva, mélyen megrendüljünk, hanem túl ezen, igyekezzünk megérteni a krisztusi agónia természetfelettiségét is!

Mert Jézus agóniája nem öncélú szenvedés, hanem megváltásunkért vállalt drámai küzdelem a végső cél, a győzelem biztos tudatában.

Olyan, mint a csíksomlyói passió: kozmikus távlatú. Miközben ugyanis a Vexilla regis akkordjai és az alleluja szól, a kórus megérteti a nézőkkel, hogy olyan agonon vesznek részt, amelyen ,,királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának. Min az élet megöletett, halálával nyert életet.”

Krisztus agóniájában a feltámadás reménysugarát is látnunk kell. A Krisztussal együtt szenvedők ezt a kereszt misztikájának nevezik.

* * *

Ezek után lépjünk be Jézussal és a tizenegy fáradt apostollal a Kedron patak keleti partján sötétlő Getszemáni-kertbe. (Az elnevezés az olajfákra és az azokról leszedett olajbogyók sajtolására utal.) A hagyomány szerint az egyik ismerős olajsajtoló kertjében kívánta az Úr Jézus eltölteni barátaival, apostolaival ezt a nagycsütörtöki éjszakát. Közülük nyolcan kiváltak, egy keveset beszélgettek, majd gyorsan elaludtak. Pétert, Jánost és Jakabot, legbizalmasabb barátait azonban kissé távolabb küldte. Nyugtalan volt. Eljött az az óra, amiről annyiszor beszélt, és amelynek körülményeit és pontos idejét csak az
Atya és ő tudta. Ennek a titokzatos órának biztos jelei vannak. Az egyik az, hogy a tizenkettőből egy nincs közöttük, épp az, akinek néhány órája, vacsora közben azt a bizonyos falat kenyeret nyújtotta: karióti Júdásnak, Simon fiának. ,,A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott: Tedd meg hamarosan, amit tenni akarsz!’‘ (Jn 13,27). Mindaz, ami ezután történt, a többi tizenegy számára akkor még ismeretlen volt, egyedül Jézus tudta. Ezzel kezdő ött el az a getszemáni agónia, amelyről mindegyik evangélium beszámol, de egyik sem olyan részletesen, mint Lukács, az orvos. ő az első, aki a keresztény agónia anatómiáját szavakba tudta foglalni.

Az evangéliumi leírás nyomán elénk tárul a Nagycsütörtök éjszakai drámája. Mi történik itt Jézussal? Szánalomra méltón gyötrődik. Eddig senki sem látta őt ilyen levertnek. A máskor nyugodt Mester most feltűnően nyugtalan: felkel, majd ismét visszamegy arra a helyre, ahol imádkozott. Máskor szeretett egyedül imádkozni, most mintha terhére lenne az egyedüllét. Minduntalan felkeresi a közelben bóbiskoló barátait, és kéri őket, hogy szánjanak rá néhány percet. Sőt ,,szemére vetette Péternek: Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?”…

Ez a dráma külső kerete. De minden eseménynek, a nagycsütörtökinek is van belső, lelki történése. A külsőt látni lehet, a belsőt csupán kérdések, feltételezések alapján tudjuk megközelíteni.

Ha nem ,,alszunk”, ha együtt éljük át Jézussal ezt az órát, akkor rájövünk arra, hogy az emberi személyiség legbensőbb titkához, a döntés misztériumához érkeztünk el. Az evangélium betekintést nyújt abba a rettenetes belső harcba, ami Jézus agóniáját okozta. Nem kisebb dologról van szó, mint emberi mivoltának, szabadságának, független, szuverén szellemének önként felajánlásáról. Az Úr Jézus átélte, hogy lehetősége van igent vagy nemet mondani mindarra, ami a következő órákban történni fog. ,,Aztán odébbment… és térdre borulva imádkozott: Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely’‘ (Lk 22,41).
,,Abba, Atyám, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36). A szabad akarat misztériumát sehol jobban nem szemlélhetjük, mint a Getszemáni-kertben vívódó Jézus párbeszédében. Saját akaratának az Atya akaratával történő egyeztetése isteni dilemmaként tárul elénk. Lényegét tekintve
éppen ebben rejlik Jézus és mindannyiunk lelki tusája, agóniája.

Felvonul még egyszer, utoljára lelki szeme, öntudata előtt a választás lehetősége: vállalja-e itt, ezen az éjszakán a megváltásnak ezt a formáját, vagyis a keresztáldozatot, vagy kérje az Atyát, hogy másítsa meg döntését, és engedje meg, hogy a kálvária helyett mást válasszon.

 * * *

Vállalni a döntést! Igent mondani, és számolni a következményekkel. Ez keresztény mivoltunk fundamentuma. És itt most elérkeztünk saját problémánkhoz. Hiszen ez az a pont, ez az a sarokkő, amelyen az elmúlt évtizedek folyamán annyian elvéreztünk. Tudatosan leszoktatták népünket a fontolgatás és a döntés felelősségéről. Helyette azt néztük, hogy miként viselkedik a másik. Úsztunk az árral, és megvártuk, hogy mit mond, és hogyan cselekszik a másik. Megrokkant a gerincünk, azt
kérdezzük, hogy miért épp én legyek különb a másiknál… ,,Nem éri meg!” Vagyis nem vállaljuk a jézusi agóniát, a küzdelmet. Sem nem imádkozunk, sem nem virrasztunk Jézussal. Magára hagyjuk Mesterünket a getszemáni éjszakában.

Csakhogy akarva, nem akarva, előbb vagy utóbb utolér minket is, mindenkit ez az óra! Vagyis a döntés ideje. Nem kerülhetik ki a fiatalok sem az erkölcsi normák elfogadásának vagy elvetésének kötelezettségét. És minden megfogant élet felett igent vagy nemet, életet vagy halált kiáltanak az édesanyák, apák, de még az orvosok és a politikusok is. És választani kell a férfiaknak is, hogy a becsület vagy a karrierizmus mellett döntenek-e.

És százezreket állít döntés elé az itthon maradás kockázata vagy a kivándorlás álcázott délibábja.

Karrier vagy karakter? A kérdés mindig ugyanaz: Mit tegyek? Ez a getszemáni óra agóniájának drámája. És mindannyian tudjuk, érezzük, hogy sorsunk forog kockán: válaszolj, és kimondtad sorsodat!

A lélek nagy harca ez, combattimento dello spirito! És a viaskodás oly szorongást okozhat, hogy verejtéket sajtol ki pórusainkból. A test és a lélek egymásrautaltsága, szimbiózisa miatt elválaszthatatlan bennünk a szellemi és a fizikai gyötrődés. A lelkem szorong, de a testem pórusain is megjelenik a sós izzadság. Így látta ezt az orvos evangélista is, Lukács: ,,Halálfélelem kerítette hatalmába, és verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre… ” (Lk 22,44).

Örök emberi sors ez! Mindannyian ismerjük. És nemcsak a bűnösök, de a szentek is, a misztikusok is. Avilai Teréz a lélek sötét éjszakájának nevezi azt az állapotot, amikor istenkereső lelkünk elbizonytalanodik, is megrémülünk attól a félelemtől, hogy elhagyott az Isten. Az egyedüllét, a magány ,,halálfélelme” ez. Lélekelemző zsenialitással így foglalja szavakba ezt az alig megfogalmazható gyötrődést: ,,A lélek számára nem jön vigasztalás sem a mennyből, ahol még nem lakik, sem a
földről, amelytől már elszakadt.” Nem más ez, mint variációja annak a felkiáltásnak, amely Jézus ajkát sebezte véresre a getszemáni agónia perceiben: ,,Szomorú az én lelkem mindhalálig’‘ (Mt 26,38).

 * * *

Van-e kiút, van-e megoldás ebből a feloldhatatlannak tűnő testi-lelki szorongásból, pszichofizikai görcsből? A választ megtaláljuk az evangéliumban. Közelítsük meg a hold fényében térdre boruló Jézust, és tegyük azt, amit ő.

Amikor rádöbben arra, hogy teljesen és végérvényesen magára maradt, hogy sem barátja nem vigasztalja, sem más emberi segítségre nem számíthat, akkor újból és újból az Atyához fordul: megszólítja, kérdezi, beszél vele. Szeretné megtudni, hogy mi Isten szándéka mindazzal, ami itt történik körülötte, vele és benne. A ,,miért hagytál el engem” kérdés már itt elkezdődik, de nem lázadva, hanem az alázatnak abban a tudatában, amely végig kielemezhető Jézus magatartásában, és amelyet így lehetne megfogalmazni: ,,hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg”. Ezért nem esik kétségbe. Ezért talál megoldást az egyre mélyebb imádságban: ,,…és még buzgóbban imádkozott…” (Lk 22,44).

A kétségbeesés helyett imádkoznunk kell nekünk is saját agóniánk órájában, hogy választ próbáljunk kapni az Atyától: mi a szándéka velünk. Ugyanazokat a szavakat mondhatjuk, amelyekkel Jézus fordult újból és újból az Atyához, és kérhetjük, hogy ha nincs más lehetőség, ha ,,ki kell üríteni a szenvedés kelyhét”, akkor adjon lelkierőt. És ezt mi is megkapjuk úgy, ahogy Jézus agóniájánál is történt: ,,megjelent neki, az égből egy angyal, és megerősítette” (Lk 22,43).

Ez a megerősítés nemcsak ideig-óráig tartott, és nemcsak jelképesen értendő. Feltűnő változás állott be az Úr Jézus magatartásában. Félelmét le tudta győzni, gyötrődés helyett olyan elszántság vett erőt rajta, hogy meglepte az alvásukból felriasztott tanítványokat, de még az őt elfogó katonákat is. Ha magyarázatot keresünk arra az isteni nyugalomra, arra a fenséget árasztó méltóságra, amellyel bírái, kínzói és halálát követelő ellenségei előtt állt, akkor a getszemáni agónia
eme jelenetéhez kell visszatérnünk, az égből kapott isteni megerősítés tényéhez. Méltósággal viselt magatartása, isteni nyugalma felbőszítette Pilátust is, aki képtelen volt megérteni, hogy Jézus, akit ő maga is ártatlannak ítélt, miért hallgat, és miért nem válaszol, miért nem védekezik. ,,Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak!” (Mk 15,5).

Az emberek legtöbbje a szenvedés óráiban elveszti önuralmát, és ennek következtében kivetkőzik önmagából. Agóniáink idején mérhetjük le karakterünk valódi fajsúlyát.

Éppen ennek fényében kell szemlélnünk az Úr Jézus minden elképzelést felülmúló, méltóságteljes viselkedését a passió alatt. Még hóhérai is megkövülve figyelték. ,,Amikor a százados, aki szemben állt vele, látta, hogyan lehelte ki a lelkét, kijelentette:
Ez az ember valóban az Isten Fia volt’‘ (Mk 15,39).

 * * *

URUNK, JÉZUSUNK, Tudom, hogy éppúgy viselkedem a Getszemáni-kertben történtek idején, mint apostolaid. Mégis kérlek, hogy követni tudjalak, amikor imádkozni és virrasztani hívsz szenvedéseim óráiban. Ne engedd, hogy kétségbeessek. Erősíts meg kegyelmeddel, hogy én is el tudjam fogadni az Atya akaratát, és Téged követve, példád nyomán keresztényhez illően
viseljem megpróbáltatásaim keresztjét. Amen.

A további elmélkedések a szenvedésről elolvashatók a PPEK oldalain itt.

Létrehozva 2017. január 30.