5. FEJEZET

AZ ALAPOS, AZ IGAZÁN TISZTA ÉS HATÉKONY BŰNBÁNAT

továbbá ennek kapcsán a szent elítéltek élete és a „börtön”

       1. János egykor előbb futott a sírhoz, mint Péter; itt pedig az engedelmesség előzte meg a bűnbánatot: az előbbi apostol ugyanis az engedelmesség, a másik pedig a bűnbánat példaképe lett.

       2. A bűnbánat a keresztség visszaidézése, a bűnbánat egy másik életre szóló egyezség Istennel. Bűnbánó az, aki alázatot vásárol magának. A bűnbánat a testi jellegű vigasz reményének folytonos feladása. A bűnbánat önmagát elítélő gondolkodásmód: gondtalan gondoskodás magunkról. A bűnbánat a remény leánya, a reménytelenség elutasítása. A bűnbánó olyan elítélt, akinek nincs mit szégyenkeznie. A bűnbánat az Úr kiengesztelése oly módon, hogy bűneinkkel ellenkező jótetteket viszünk végbe. A bűnbánat a lelkiismeret megtisztítása. A bűnbánat minden szorongattatás tudatos eltűrése. A bűnbánó a saját magára vonatkozó fenyítékek beszerzője. A bűnbánat jele a gyomor szigorú sanyargatása, a lélek mélységes megrendülése.

       3. Sietve gyűljetek össze, jöjjetek ide, gyertek, figyeljetek, elbeszélem nektek, gyülekezzetek mindnyájan, akik megharagítottátok Istent: lássátok csak, mi mindent mutatott lelkem épülésére! S hadd bocsássuk előre a legbecsesebbeket: a megbecsült és nélkülöző munkások történetét!

       4. Figyeljünk, ügyeljünk magunkra, és cselekedjünk hasonlóképpen mi is, valahányan valahogy hirtelen elbuktunk! Keljetek föl és foglaljatok itt helyet ti is, akiket a bukások leterítettek! Figyeljetek szavamra, fordítsátok ide fületeket ti, akik őszinte megtérésetekkel Istent ismét ki akarjátok engesztelni!

       5. Hallottam én, gyarló ember, hogy kiváló ugyan, de különös is azok alázatos életmódja, akik az elkülönítő monostorban, az úgynevezett börtönben élnek, amely a korábban említett kitűnő férfinak volt amíg egy kis vizet megittak, éppen csak hogy szomjan ne haljanak, míg mások miután kenyerükből ettek egy kicsit, messzire dobták kezükből, vélvén, hogy méltatlanok az értelmes lényekhez illő ételre, mert sok esztelenséget követtek el. Ugyan hol lett volna köztük nevetés? Hol volt ott haszontalan szócséplés, indulat, düh? Hiszen már azt sem tudták, létezik-e indulat az emberek között, mert vezeklésük végképp kioltotta belőlük a haragot. Hol volt ott vitatkozás? Hol lett volna vigadozás vagy bántó szó? Hol lett volna a test kényeztetésének vagy hivalkodásnak akár csak híre-hamva is? Hol volt már a kellemes életmód reménye? Hol a bornak akár csak a gondolata is? Hol a gyümölcs íze? Hol a fazekak vigasza vagy bármely ínyenc falat? Bennük mindezeknek a reménye is kialudt! Hol lett volna ott bármi földi gond? Ugyan hol ítéltek meg körükben bárkit is? – Nyoma se volt ezeknek!

       Folyton ilyeneket ismételgettek, ilyen módon kiáltoztak az Úrhoz. Némelyek heves mellverés közepett, mintha a mennynek a kapuja előtt állnának, így szólítgatták Istent: „Nyisd ki nekünk, bíránk, nyisd ki nekünk! Mert bűneinkkel kizártuk magunkat!” Mások ezt mondogatták: „Csak ragyogtasd ránk arcodat, és megmenekülünk.” Valaki más megint: „Adj világosságot a sötétségben és a halál árnyékában ülő nyomorultaknak!” Ismét egy másik: „Hamar siess elénk irgalmaddal, Urunk, mert már elveszünk, nincs reményünk, igen nagy az ínségünk!” Némelyek kérdéseket tettek föl: „Vajon földeríti-e még ránk az Úr az ő világosságát”, vagy pedig „Leróhatta-e már lelkünk a mérhetetlen adósságát?” Volt, aki így: „Vajon megkönyörül-e még rajtunk az Úr? Vajon hallhatjuk-e majd, hogy így szól hozzánk, akik föloldozhatatlan kötelékekben vagyunk lebilincselve: »Jöjjetek ki!«, akik a vezeklés poklában élünk: »Bocsánatot nyertek!« Vajon eljutott-e egyáltalán kiáltásunk az Úr fülébe?”

       Mindnyájan a halált folyton szem előtt tartva latolgatták: „Vajon mi lesz számunkra a végeredmény? Milyen lesz a végső elszámolás? Milyen véget érünk? Lesz-e még fellebbezés? Lesz-e bocsánat a sötétség fiainak, a nyomorultaknak, az elítélteknek? Vajon eljuthatott-e könyörgésünk az Úr színe elé? Vagy méltán megalázva, megszégyenítve visszautasították azt? És ha bejutott, mennyiben szolgált engesztelésül? Ugyan mit érhetett el? Mennyi haszna volt? Mennyiben volt hatásos? Mert tisztátalan ajkakról és testből szállt fel, és nem sok ereje lehetett. Vajon tényleg egészen kiengesztelte a bírót? Vagy csak részben? Talán csak a sérelmek feléért? Hiszen azok valóban súlyosak és kiküszöbölésük fáradságot és erőfeszítést igényelne. Vajon közel jöttek-e hozzánk az őrangyalok, vagy még távol állnak tőlünk? Mert ha ők nem közelednek hozzánk, minden fáradságunk hasztalan, hiábavaló: imánknak ugyanis nincs szólásjogból fakadó ereje, sem tisztaság adta szárnya, hogy bejusson az Úrhoz, hacsak őrangyalaink nem közelednek hozzánk, hacsak azt föl nem karolják és nem ajánlják azt az Úrnak.

       Kételyükben gyakran ilyen kérdéseket intéztek egymáshoz: „Vajon sikerül-e, testvérek? Vajon ajtót nyit-e?” Mire a többiek így válaszoltak: „Ki tudja, ahogy testvéreink, a niniveiek mondták: talán majd csak meggondolja magát az Úr, és fölment bennünket legalább a rettentő súlyos fenyítés alól. Mindenesetre mi tegyük meg azt, ami rajtunk múlik, és ha ajtót nyit, jó, ha meg nem, áldott legyen az Úr, aki méltán zárt ki minket. Ám zörgessünk életünk végéig! Talán nagy vakmerőségünk és igyekezetünk láttán lassan majd csak ajtót nyit nekünk a Jóságos.”

       S ezért egymást ösztönözve mondogatták: „Igyekezzünk, testvérek, igyekezzünk! Mert futásra, nagyon nagy igyekezetre van szükség, hiszen elmaradtunk kitűnő közösségünktől. Igyekezzünk! Ne kíméljük a szennyes, nyomorult testet, hanem adjuk halálra, hiszen az ölt meg minket!” Hát úgy is tettek a boldog bűnösök:

       Megszokott látvány volt náluk a rengeteg földre borulástól kérges térd, a kiégett, mélyen ülő, pillátlanra kisírt szem, a sok forró könnytől sebes és begyulladt szemhéj, a beesett, sápadt, egészen hullaszínű arc, a veréstől fájó mell, és a mellverés miatt véres köpet.

       Hol lett volna ott vetett ágy? Hol lett volna tiszta, jó állapotban lévő ruha? Épp ellenkezőleg, mind rongyosak, piszkosak, tetvesek voltak. Mi ezekhez képest az ördögtől megszállottak vagy a halottakat gyászolók gyötrelme? Mi a száműzetésben élőké? Mi a gyilkosságért elítéltek büntetése? Az olyan bűnözőkre kirótt kényszerű megpróbáltatás vagy büntetés valóban semmi ahhoz képest, amit ezek önként vállaltak. Csak azt kérem, testvérek, nehogy mesének gondoljátok, amit mondok! Nem egyszer rimánkodtak annak a nagy bírónak (most a pásztort, azt az angyali embert értem ez alatt), hogy tegyen bilincset a nyakukra meg a kezükre, zárassa kalodába lábukat, és addig szabadon ne bocsássa őket, amíg a sírba nem kerülnek. Sőt még ott se vegyék le róluk!

       Nem, bizony, nem titkolom el azoknak a boldogoknak ezt az igazán szánalmas megalázkodását és Isten iránt tanúsított töredelmes szeretetét és bűnbánatát sem. Mikor már arra készültek, hogy az Úrhoz vezető útra lépjenek rá és a megvesztegethetetlen ítélőszék elé kerüljenek, a bűnbánat országának ezek a jó polgárai elöljárójuk révén esküvel kérték a nagy férfit, hogy ne méltassa őket emberhez méltó temetésre, hanem az állatokhoz hasonlóan vagy a folyó medrében vagy a mezőn hagyja ott őket a vadaknak. És ő, a tisztánlátás fáklyája, nemegyszer meghallgatta őket és utasítást is adott, hogy minden zsoltározás és a végtisztesség megadása nélkül kísérjék ki őket.

       Hát még a végórájuk milyen félelmetes, milyen szánalmas látvány volt! Mikor ugyanis a rabtársak észrevették, hogy aki tőlük előbb távozik el, már a végét járja, még amikor öntudatánál volt, körülfogták, és mohón, bánatosan, áhítattal, szánalmas módon, komor szóval, a fejüket ingatva faggatták a haldoklót, és forró együttérzéssel szóltak hozzá: „Mi az, testvér, rabtársunk, hogy vagy? Mit mondasz? Mit remélsz, mit gondolsz? Elérted-e fáradságoddal azt, amire törekedtél, vagy képtelen voltál rá? Ajtót nyitottál-e már, vagy még mindig csak vádlott vagy? Célba jutottál-e, vagy ez nem sikerült? Szereztél-e bármi bizonyosságot, vagy még mindig bizonytalan a reményed? Szabadlábra helyeztek-e, vagy még ingadozik, kétségeskedik az elméd? Látsz-e némi fényt derengeni a szívedben, vagy még sötétség borítja és gyalázat? Megszólalt-e benned egy hang, mely belül ezt mondja: »Nézd, meggyógyultál!« vagy »Bocsánatot nyertek bűneid« vagy »Hited megmentett téged«, vagy talán még úgy tűnik, hogy azt az igét hallod, ami így hangzik: »Térjenek az alvilágba a vétkesek«, illetve hogy »Kötözzétek meg kezét-lábát, és dobjátok ki a sötétségre!«” és »Hadd tűnjön el a gonosz, hogy ne láthassa meg az Úr dicsőségét!« Mit mondasz hát, testvér? Szólj hozzánk, könyörgünk, hadd tudjuk meg, milyen helyzetben leszünk majd mi is! Mert a te időd már lejárt, és több napot nem látsz soha.”

       Mire az elszenderülők közül némelyik így válaszolt: „»Áldott legyen az Úr, mert nem vetette el kérésünket, nem vonta meg tőlünk irgalmát«, mások pedig »Áldott legyen az Úr, mert nem vetett oda zsákmányul fogaiknak«, mások viszont fájdalommal ezt mondogatták: »Vajon átkelt-e már lelkünk a levegő szellemei által uralt szeszélyes vizeken?«

       Ezek még mindig nem voltak magabiztosak, hanem azt fürkészték, mi is lesz majd azon a számadáson. Végül mások további, még ennél is kínosabb választ adva így szóltak: »Jaj a léleknek, amely nem tartja be fogadalmát szenny nélkül! Ebben az órában, csakis ebben tudja meg igazán, hogy mi vár rá!« Én meg ahogy ezeket láttam és hallottam náluk, kis híján kétségbeestem magam miatt, a saját közönyösségemet látva és azt összehasonlítva az ő önsanyargatásukkal.

       De milyen volt maga a környezet meg a lakóhelyük! Egészen sötét, csupa bűz, csupa piszok, csupa szenny. Nem hiába nevezték Börtönnek, fegyháznak: mert annak már puszta látványa is bűnbánat és töredelmes vezeklés tanítója volt. Ám ami mások számára kemény, sőt elviselhetetlen, az jó és könnyen elviselhető azoknak, akik elestek az erénytől és lelki gazdagságtól. Mert a lélek, amely elvesztette előbbi, baráti közvetlenségét, elesett a szenvedélytelenség reményétől, feltörte a tisztaság pecsétjét, meg van fosztva a kegyelmi adományok kincsétől, elidegenült az isteni vigasztól, megszegte az Úrral kötött egyezségét, elfojtotta a könnyek nemes tüzét, majd pedig ezek emlékétől megrendülve éles fájdalmat érez, nemcsak az imént említett fáradságokat fogadja szíves örömest, hanem önsanyargatással saját életét is igyekszik áhítattal átadni, amennyiben maradt még benne egy szikrányi szeretet vagy félelem az Úr iránt. Valóban ilyenek voltak ezek a boldogok.

       Mert mindezt eszükben tartották, jól megfontolták, hogy az erény milyen magaslatáról buktak le, és így szóltak: „»Eszünkbe jutnak a régmúlt napok«, akkori tüzes buzgóságunk.” Mások így kiáltottak Istenhez. „Hol van hajdani irgalmad, Uram, amit lelkünknek mutattál igazságod szerint? Emlékezz a Szolgáidat érő gyalázatra és szenvedésekre!” Egy másik: „Ó, ki hozza vissza a régmúlt hónapokat, a napokat, amikor Isten oltalmazott, amikor mécsese fénylett lelkileg a fejem fölött?”

       Hogy emlegették korábbi jótetteiket! És gyermek módjára siránkozva ilyeneket hangoztattak: „Hol van az imádságunk tisztasága és az azon alapuló bátor bizalom? Hol vannak a keserű könnyek helyett az örömkönnyek? Hol a teljes tisztaság, a megtisztulás reménye? Hol az áldott szenvedélytelenségre való kilátás? Hol az elöljáró iránti bizalom? Hol van imájának ránk gyakorlott hatása? Mindez elveszett; úgy eltűnt, hogy még nyoma sem látszik; mintha nem is lett volna, elenyészett, és oda van.”

       Míg ilyeneket mondtak és siránkoztak, némelyek azért imádkoztak, hogy ördöngösök, mások meg, hogy leprások legyenek; ismét mások, hogy elveszítsék látásukat és szánalmas látványként közszemlére legyenek kitéve; mások meg, hogy bénák és ágyban fekvő betegek legyenek, csak majd az odaát érezhető gyötrelmeket ne kelljen megtapasztalniuk.

       Én meg, barátaim, az ő vezeklésüknél időzve megfeledkeztem magamról, és annyira magával ragadott ez a látvány, hogy már-már uralkodni sem tudtam magamon. De hát térjünk vissza a tárgyra!

       Miután tehát harminc napot töltöttem el ebben a börtönben, türelmetlenül tértem vissza a fő monostorba, a nagy férfihoz. Ő pedig látva, hogy szinte egészen elváltoztam és fel vagyok zaklatva, bölcsen rögtön megértette a változásom okát, és így szólt hozzám: „Mi az, János atya? Láttad a kimerültek küzdelmeit?” „Láttam, atyám – mondtam neki, és meg is csodáltam, és bizony boldogabbaknak mondom azokat, akik elbuktak, de bánkódnak, mint azokat, akik nem buktak el és nem is gyászolják magukat, mert az előbbiek bukott állapotuk folytán feltámadásra jutottak.” „Úgy van” – válaszolta, majd hazugságtól mentes ajka ezt a történetet mondta el:

       „Tíz évvel ezelőtt volt itt nálam egy igen buzgó, dolgos testvér, olyan, hogy amikor láttam, mennyire lelkesedik, remegtem érte, annyira féltettem az ördög rosszindulatától, nehogy a nagy igyekvésben kőbe botoljon a lába; ami többnyire meg is történik azokkal, akik túl gyorsan szaladnak. Bizony, ez be is következett. Eljött aztán hozzám, késő este, nyíltan mutatja a sebet, [lelki] tapaszt kért, égetőszert akart, és igen feldúlt volt. Majd látva, hogy orvosa nem szándékozik keményen bánni vele (mert részvétet érdemelt), a földre vetette magát, megragadta lábamat, könnyeivel árasztotta el. Rimánkodva kérte, hogy büntetésből abban a börtönben tartózkodhasson, amelyet láttál. »Az képtelenség – kiáltott –, hogy ne oda kellene mennem!« Így orvosának részvétét erőnek erejével szigorra változtatta, ami betegek körében igencsak ritkaság, különleges dolog. Hamar elért a bűnbánókhoz, csatlakozott hozzájuk, lelkesen osztozott, részt vett a vezeklésükben. Nyolcadnapra aztán az Isten iránti szeretetből fakadó bánattól mint valami kardtól szíven szúrva elköltözött az Úrhoz azzal a kéréssel, hogy ne is részesüljön temetésben. Én mégis idehoztam és az atyák között temettem el, mert megérdemelte. Így a rabszolgaságban töltött hetedik nap után a nyolcadikon felszabadult. Van is valaki, aki világosan látta, hogy még mielőtt fölkelt az én hitvány, tisztátalan lábamtól, már ki is engesztelte Istent. S ez nem is csoda: hiszen ugyanolyan hit fogamzott meg a szívében, mint ama bűnös nőnek, ő is ugyanazzal a tökéletes bizalommal öntözte nyomorult lábamat: »Minden lehetséges annak, aki hisz« – mondta maga az Úr.”

       6. Láttam tisztátalan lelkeket, akikben tombolt az érzéki szerelem. Ám ezek nemcsak hogy bűnbánatra leltek okot amiatt, mert tapasztalatot szereztek erről a szerelemről, hanem ugyanolyan szerelemmel fordultak az Úrhoz, tüstént minden félelmen fölülemelkedtek, és telhetetlen vágy űzte őket az Isten szeretetére.

       Az Úr sem azt mondta annak a hajdan megtisztult kéjnőnek, hogy félt, hanem hogy „nagyon szeretett”, s így ezzel a szerelemmel már könnyen visszautasította a korábbi szerelmet.

       7. Jól tudom, kedves barátaim, hogy egyesek számára egészen hihetetlen, másoknak alig-alig hihető, ismét másoknak meg egyenesen kétségbeejtőnek tűnik az, amit azoknak az áldott férfiaknak a tetteiről elmondtam. A derék ember azonban inkább ösztönzést merít belőle, és szívében tüzes nyilat, azaz buzgóságot hordozva távozik.

       Akiben pedig kisebb a lelkesedés, az legalább belátja saját gyöngeségét, önmaga hibáztatásával könnyen szert tesz az alázatra, és az első után fut, s nem is tudom, nem éri-e utol. A hanyag ember viszont még csak ne is gondoljon a mondottakra, nehogy teljesen kétségbeesve még azt a kicsit is elveszítse, amit eddig megtett, és beteljesedjék rajta a mondás: Akiben pedig nincs buzgóság, „attól még azt is elveszik, amije látszólag van.”

       8. Lehetetlen, hogy mi, akik a törvényszegés mély vermébe estünk, onnan kijussunk anélkül, hogy leszállnánk e bűnbánók alázatának a mélységébe.

       9. Más a bánkódók megalázkodása, más a bűntudat, mely a vétkezők lelkiismeretét terheli, és újra csak más az Isten erejéből a tökéleteseknek jutó alázat áldott kincse. Ne törekedjünk a harmadikat szavakba önteni, mert hiába is igyekeznénk. A másodiknak ez az ismertetőjele: a bennünket érő gyalázatot teljes türelemmel elviselni. Ám nemegyszer még a bánkódón is felülkerekedik a bűnnel szerzett hajlam. Nem is csoda.

       10. Isten ítélete és elbukásunk oka homályos kérdés, és nincs, aki felfoghatná. Vajon melyik bukás történt hanyagságunk folytán, melyik azért, mert az Úr gondviselésszerűen magunkra hagyott, és melyik Isten elfordulása következtében? Mindenesetre annyit elmagyarázott nekem valaki, hogy azokból, amelyek gondviselésszerűen történnek velünk, elég hamar megtérhetünk, hisz a bennünket kiszolgáltató Isten azért azt nem hagyja, hogy sokáig maradjunk a fogságban.

       11. Ha elbuktunk, mindenekelőtt a kétségbeesés démonja ellen harcoljunk: az ugyanis megjelenik az imádság idején, emlékezetünkbe idézi előbbi bátor bizalmunkat, s ezzel akarja hatástalanítani imánkat.

       12. Ne ijedj meg, ha nap nap után elbuksz! Ne szökj meg, hanem bátran áldd meg a helyedet, és őrangyalod mindenképpen tiszteletben tartja majd a türelmedet! Addig gyógyul könnyen a seb, amíg új, amíg még eleven, a régi, elhanyagolt, varas sebek nehezen gyógyulnak és sok küszködéssel járnak: kés, sőt még evilági tűz is kell a kezelésükhöz.

       13. Idővel sok seb gyógyíthatatlanná válik, ám Istennek minden lehetséges. Elbukásunk előtt azt mondogatják a démonok, hogy Isten emberszerető, kegyelmes, utána pedig azt, hogy kegyetlenül szigorú.

       14. Ne hallgass arra, aki elbukásod után a kis hibákra már ezt mondja: „Inkább csak azt a korábbit ne követted volna el, hiszen ezek már semmiségek.” Mert gyakran éppen a csekély ajándék csillapítja le a bíró heves haragját.

       15. Aki igazán helyre akar jönni, az elveszettnek tart minden olyan napot, amelyen nem bánkódik, bármi más jót is vitt azon végbe.

       16. A siránkozva vezeklők sorából senki ne számítson kimúlásakor teljes bizonyosságra, mert amiről nincs tudomásunk, az bizonytalan. Ezért is mondja valaki: „Engedd, hogy megbizonyosodva felüdüljek, mielőtt még bizonyosság nélkül távozom innen.”

       17. Ahol az Úr Lelke van, ott a bilincs már föl is oldódott, ahol mérhetetlen alázat van, a kötelék ott is feloldódott, viszont akik e kettő nélkül távoznak, ne áltassák magukat, mert meg vannak bilincselve.

       18. A most fölsorolt két bizonyosság, és főként az előbbi, csupán a világiaknak szokatlan. Ám közülük is némelyek jótéteményeik folytán olyan jól haladnak, hogy haldoklásuk idején már rájönnek, hogy mekkora jutalmat kapnak.

       19. Aki magát siratja, az nem tud más siralmáról vagy bukásáról, és eszébe sem jut, hogy másoknak szemrehányást tegyen.

       20. Ha a vad megharapja a kutyát, az még jobban felbőszül, és a seb okozta fájdalom miatt sokkal inkább dühöng ellene.

       21. Vigyázzunk! Hátha lelkiismeretünk nem azért nem vádol már minket, mert tiszta, hanem mert egészen elmerült a rosszban.

       22. A vétkeinktől való feloldozás ismertetőjele az, ha magunkat folyton adósoknak tartjuk.

       23. Semmi sincs akkora – különösen pedig még nagyobb –, mint Isten irgalma. Aki tehát kétségbeesik, az a saját maga gyilkosává lett.

       24. Az alapos bűnbánat jele az, ha minden minket érő látható és szellemi megpróbáltatásra méltóknak tartjuk magunkat. Sőt még többre is.

       25. Mózes, miután látta Istent a csipkebokorban, visszatért Egyiptomba vagyis a sötétségbe; talán éppen a szellemi fáraónak végzett téglavetéshez; ám újra fölment a csipkebokorhoz; sőt nemcsak oda, hanem még a hegyre is. Aki ezt a példát megérti, soha nem esik kétségbe. Nyomorúságra jutott a nagy Jób, de aztán kétszer olyan gazdaggá vált, mint azelőtt volt.

       26. A hanyagok meghívásuk után elkövetett vétkei igen súlyosak, elszalasztják a szenvedélyektől való mentesülésük reményét, és elhitetik velük, hogy boldogok lehetnek, ha egyáltalán kijutnak majd a kátyúból.

       27. Jól vigyázz, mert nem föltétlenül azon az úton térünk meg, amelyen eltévedtünk, hanem más, rövidebb úton!

       28. Megfigyeltem, hogy ketten egyformán és egyszerre igyekeztek az Úr felé. Mármost az egyikük öreg és vezeklés dolgában már kiválóbb volt, a másik pedig tanítvány, de gyorsabban futva megelőzte az öreget, és már elsőnek ért az alázat sírjához.

       29. Ügyeljünk mindnyájan, főleg pedig akik elbuktunk, nehogy szívünk az (istentelen) Órigenész bajában szenvedjen, mert ez a téveszme Isten kegyes voltát ürügyül használja, és érzékies embereknél szíves fogadtatásra is talál.

       Elmélkedésem, de inkább bűnbánatom során fog felgyulladni bennem az imádság tüze, amely elégeti a bűnökre alkalmat adó anyagot.

       30. Szolgáljanak neked eszményül, példaképül, a megtérés mintájául az itt említett szent elítéltek, s egész életedben megleszel könyv nélkül, míg rád nem ragyog Krisztus, az Isten Fia és Isten maga, amikor feltámadsz az igazi bűnbánat útján.

       A bűnbánattal feljutottál az ötödik fokra, mert megtisztítottad vele az öt érzékedet, és önként vállalt vezekléseddel elkerülted a kényszerű fenyítéket és örök büntetést.

Létrehozva 2022. március 29.