„Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent te kívüled, a ki így cselekszik azzal, a ki Őt várja.” (És 64,3) (KG)

Nem ismerek olyan embert, aki szeret várni.

Műszakilag fejlett világunk arra tanít, hogy nem kell várakozni. Hogy mást ne mondjak, pillanatokkal az után, hogy megosztottad a szociális médián, már az egész világ láthatja a képeket, amiken a barátnőddel ebédelsz.

Amint eszünkbe jut, csevegni kezdhetünk bárhol, bármikor, bárkivel. Az sms gyorsabb a telefonhívásnál, az email a postai szolgáltatásoknál. Ebédünket percek alatt kifizetjük, elkészíttetjük, és becsomagolva a kezünkbe vehetjük anélkül, hogy ki kellene szállnunk a kocsiból. Igen, kényeztető világunk üzenete az, hogy nem kell várakoznunk.

De, drága barátnőm, minket becsaptak.

Lehet, hogy szeretjük a gyors kaját, de egy kis várakozás árán valószínű, hogy egészségesebb ételt kapunk, és az jobb nekünk. Tudom, hogy ha valami feldühít, mind égünk a vágytól, hogy azonnal kifejezzük gondolatainkat, érzéseinket emailben, sms-ben, Facebook megjegyzésben.

Ugyanakkor, ha visszafogjuk magunkat, és várakozunk egy kicsit, esély van rá, hogy józanabb, meggondoltabb választ adunk, mely méltó a bennünk élő Krisztushoz. Egyetérthetünk abban, hogy általában jobban sülnek el a dolgok, ha várunk egy kicsit?

Fiatal koromban egyetlen tévé volt a családban. Bátyámmal felváltva nézhettük kedvenc adásainkat. Hamar elegem lett, és szerettem volna, ha lenne egy külön tévékészülékem a szobámban. Ragyogó ötletemet megosztottam a szüleimmel. Meglepett, hogy igent mondtak, de vágyakozásomat várakozásba fordították.

Ahelyett, hogy kifizették volna, nekem kellett megkeresnem a készülék árát. Hónapokon át gyűjtöttem bébiszitterkedve, különböző feladatokat vállalva, míg végre összegyűlt 89 dollárom, amiből vehettem egy 18 cm-s fekete-fehér tévét. Ahogy az ágyamon heverészve a bátyám cikizése nélkül néztem kedvenc műsoromat, úgy éreztem, ez a kis készülék megérte a várakozást.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. november 17.