„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10)

Évekig büszke voltam rá, hogy csupa nyüzsgés az életem.

Család, munkahely, otthon, gyülekezet – túlcsordulásig megteltek a napjaim. Átláthatatlan volt a napirendem, jómagam, mint a mosogatórongy – de hatékonyságom büszkeséggel töltött el.

Mikor megkérdezték: „Hogy bírsz ennyi mindent?” álszerényen elmosolyodtam: „Úgy látszik, ilyen a természetem”.

Gondolatban megveregettem a vállamat, tetszett a munkám elismerése, teljesítményem megbecsülése. Erre a reakcióra szomjaztam mindig, megadta az üzemanyagot a folytatáshoz.

Amikor viszont elcsendesedett körülöttem a világ, tennivalóim listája másként hatott rám. Mindig ugyanaz derült ki: nem csináltam meg mindent.

Tudtam, hogy így van, de igyekeztem nem gondolni rá. Könnyebb volt mentségeket találni, és azzal nyugtatni magam, hogy egész nap tevékenykedtem, ennyi fért bele.

Az ismerősök nem tudtak erről a másik oldalról. Ők kiváltságos helyről csak azt láthatták, amit megtettem, azt nem, hogy mit nem. Én viszont láttam.

Talán ismered ezt az érzést te is. Akármennyit teljesítesz, mégis az bosszant, amit nem végeztél el. A tennivalók hosszú listája – akár papíron van, akár az agyadban sorolod egyre – éjjel sem hagy nyugodni.

Az elmaradt dolgok közt vannak hétköznapi feladatok, mint a takarítás, a heti menü megtervezése, számlák kifizetése.

De nem csak ilyesmiről van szó. Ott vannak a teljesületlen álmok. Áhított nyaralások. Szeretteinkkel – köztük Istennel – töltött értelmes idő, ami sosem fér bele a napba.

Pár évvel ezelőtt úgy éreztem, szó szerint rám tör a pánik. Ahogy ültem a díványon, ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Alig kaptam levegőt, rettegés tört rám, de látszólag semmi ijesztő nem volt körülöttem. Szorító határidők, magánvállalkozásom elvárásai, részidős munkám, a megválaszolatlan email-halom, öt követelőző gyermek – Mikor lesz kész a vacsi? …Nem találok tiszta zoknit!

Elvesztettem az irányítást. Kiégtem a túl sok feladattól, az elmaradt tennivalók szorításától. A félelem, hogy valakinek csalódást okozok, szüntelen hajtott előre. Nem jutott időm semmire, és fogalmam sem volt, hogy állíthatnám meg az örökös pörgést.

Aztán kiderült, nem pánikrohamom volt. Betegesen túlvállaltam magam.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. október 8.