A John Henry Newman Oktatási Központ a Szent István Könyvhét alkalmából jelentette meg azt a kötetet, melyben a hazánkba látogató püspökkel kapcsolatos emlékezések, tanítások és egy exkluzív interjú is megtalálható. 

A magyarországi látogatás második tanítását adjuk most közre. A szerk.

1. A mennyei Jeruzsálem felé zarándokló Egyházat a Szentlélek különösen az istenfélelem (vö. Csel 9,31), a hit, a remény és a szeretet természetfeletti cselekedetei és a megtestesült Isten – az Oltáriszentségben, a kenyér és a bor látható színe alatt történő – imádása által neveli. Történelmi útjának kezdetétől az Egyház mindig azokban a pillanatokban és időszakokban tudott a legtermékenyebb lenni, mikor a legszentebb Oltáriszentséget mély hódolattal és imádással illette. Az ilyen pillanatok valódi pünkösdi pillanatok voltak.

2. Az Egyház szent liturgiájában, különösen az eucharisztikus áldozat liturgiájában, az az imádság folytatódik, melyet Krisztus, a Főpap Istennek ajánlott fel a földön, most pedig mély hódolattal a mennyben is felajánl, amint egykor a földön tette (vö. Zsid 5,7). Ezek az imádságok és gesztusok, melyeket tisztelettel és áhítattal, tudniillik szent istenfélelemmel végzünk, pünkösd valódi szelleméről tanúskodnak. Különösen a szentmise legfontosabb pillanatainak, az átváltoztatásnak és a szentáldozásnak kell ilyen pünkösdi, Szentlélekkel teli pillanatnak lenniük. Az Egyház igaz istentiszteletének Krisztus imádságát és az első keresztények liturgiáját kell szem előtt tartania. Az ilyen liturgia tetszik Istennek, amint azt a zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Szolgáljunk Istennek neki tetsző módon: tisztelettel és félelemmel (cum metu et reverentia). Mert a mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,28). Ez az emésztőtűz a Szentlélek. Minél inkább jelen van tehát Isten tisztelete és félelme a szentmise imádságaiban, kifejezésmódjában, rítusaiban és gesztusaiban, annál inkább nevezhetjük pünkösdinek, vagyis annál inkább részesedik a Szentlélek gyümölcseiben.

3. Az egyházi élet valódi megújulása és reformja csak a liturgia megújulásával kezdődhet, más szóval, el kell mélyíteni Isten tiszteletét és félelmét a liturgikus rítusokban. Szent Josemaría Escrivá – nagyon helyesen – a következőképpen magyarázza a megújulás (aggiornamento) szót: „Az aggiornamento mindenekelőtt azt jelenti, hogy hűségesek vagyunk. Az állandó hűség a mindennapi dolgokban a legjobb védekezés a lélek öregedése, a szív szárazsága és az elme rugalmatlansága ellen. Aki szerint az aggiornamento elsősorban a változásra utal, felületes gondolkozásról tesz tanúbizonyságot” (Conversiones con Mons. Escrivá de Balaguer, szerk. José Luis Illanes, Madrid 2012, 152–153. old.). Ezért a II. Vatikáni Zsinat is a szent liturgiának szentelte első dokumentumát. E dokumentum a következő három alapelvet és célt határozza meg:

1. A rítusoknak egyértelműbben kell kifejezésre juttatniuk, hogy Istenre, a mennyországra és a szemlélődésre irányulnak (Sacrosanctum Concilium, 2 és 8).
2. Határozottabban meg kell jeleníteni a szövegek és a rítusok szent voltát (Sacrosanctum Concilium, 21).
3. Kerülni kell az újításokat, kivéve ha azok szerves egységben vannak a jelenlegi formákkal, és valódi lelki haszonnal járnak (Sacrosanctum Concilium, 23).

A Szentírás és az első keresztények példája szerint csak akkor beszélhetünk lelki haszonról a liturgiával kapcsolatban, ha erősebben érezhető a Szentlélek jelenléte, aki Isten és emésztő tűz, és aki olyan szent szeretetre ösztönöz, amely Isten félelmét is magában foglalja (vö. Zsid 12,28).

4. Ha a szentmise legszentebb és legfontosabb pillanataiban Isten tisztelete és félelme kevésbé jut kifejeződésre, akkor a Szentlélek gyümölcsei is kevésbé jelentkeznek, és pünkösdről, valódi megújulásról, lelki fejlődésrő l is kevésbé beszélhetünk: a keresztény hit és jámborság visszaszorul. Az a mód, ahogy a hívek a szentáldozáshoz járulnak, pontosan jelzi, hogy a szentáldozás a legszentebb valóság és a legszeretettebb és legszentebb Személy-e számukra.

Ezért Krisztus testét a szentostya színe alatt csak mély hittel és tiszta szívvel, az imádás egyértelmű gesztusaival vehetjük magunkhoz.

Ez jellemezte minden kor katolikusait, az őskeresztényektől kezdve az egyházatyák korának keresztényein át egészen a nagyszüleink és szüleink idejéig. És ha az első századokban elő is fordult, hogy a pap sok helyen a jobb kéz tenyerébe vagy a nők jobb kezét fedő fehér kendőre helyezte a szentostyát, a hívek soha nem érintették ujjukkal az átváltoztatott kenyeret. A Szentlélek egyre mélyebben feltárta az Egyháznak, miként kell viszonyulni Krisztus szent emberségéhez a szentáldozás alatt. A római egyház már a 6. században közvetlenül a nyelvre áldoztatott, ahogyan azt Nagy Szent Gergely pápa írásaiban olvassuk (vö. Dial., 3). A következő lépésre a középkorban került sor, amikor is a hívek térdelve kezdték fogadni Krisztus testét, ami az imádás magatartásának egyértelműbb külső kifejeződése (vö. Szent Kolumbán, Regula coenobialis, 9). A hiteles megújulás, az „aggiornamento” újabb fontos pillanata volt ez, melyet pünkösdi pillanatnak is nevezhetünk.

5. Korunkban – immár 40 éve – Krisztus misztikus testén mély seb tátong. Ez a mély seb a kézbe áldozás modern gyakorlata, amely lényegileg tér el az első századok fentebb vázolt hasonló gyakorlatától. Ez a modern gyakorlat a legmélyebb seb Krisztus misztikus testén az alábbi négy súlyos okból:

1. Az imádás és a tisztelet gesztusainak meglepő minimalizmusa. A kézbe áldozás modern gyakorlatánál gyakorlatilag az imádás egyetlen jelével sem találkozunk.
2. A kézmozdulat olyan, ahogyan az ember a közönséges étellel bánik: ujjunkkal felvesszük a szentostyát a bal kéz tenyeréről, és a szánkba tesszük. Az ilyen kézmozdulat azt a képzetet kelti nem kevés hívőben, különösen a gyermekekben és serdülőkben, hogy Krisztus isteni személye nincs jelen a szentostyában, pusztán vallási jelképről van szó, hiszen kívülről nézve ugyanúgy bánhatnak a szentostyával, mint ahogy a közönséges étellel szoktak: ujjukkal megérintik, és a szájukba teszik.
3. A szentostya morzsálódása: az áldoztató tálca hiánya miatt a szentostya darabkái gyakran a földre hullnak az áldoztató és az áldozó közti területen, illetve az áldozó tenyeréhez vagy ujjaihoz tapadnak, aztán pedig leesnek a földre. Ezek a darabkák nemritkán ott vannak a padlón, és az emberek rajtuk taposnak anélkül, hogy észrevennék őket.
4. Egyre többször fordul elő a szentostya lopása, hiszen a kézbe áldozás miatt ez már semmiféle nehézséget nem jelent.

Semmi sincs az Egyházban és ezen a földön, ami annyira szent, annyira isteni, annyira eleven és annyira személyes dolog lenne, mint a szentáldozás, hiszen maga az Eucharisztia Ura jelenik meg benne. És a fenti négy szörnyűséges dolog mégis megtörténhet Vele.

A kézbe áldozás modern gyakorlata mai külső formájában soha nem létezett.

Érthetetlen, hogy sokan az Egyházban nem vesznek tudomást erről a sebről, jelentéktelen dolognak tartják, és azt sem értik, minek erről annyit beszélni. És ami még érthetetlenebb: sok egyházi ember még védi és terjeszti is ezt a gyakorlatot.

6. Szent John Fisher bíboros vértanú már 1526-ban kimondta az alábbi igazságot: „Ha valaki figyelmesen tanulmányozza az Egyház lelki virágzásának és hanyatlásának időszakait, valamint a különböző reformokat, amelyek gyakran egymást követték, a következőt kell megállapítania: az Egyház hanyatlásának oka csaknem mindig a legszentebb Oltáriszentség elhanyagolása és az ellene elkövetett visszaélések. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az Egyház valódi reformja és virágzása mindig e Legszentebb Szentség áhítatos imádásához kapcsolódott” (Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein am Rhein 1986, 195. old.).

XXIII. János pápa azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy az Egyház lelki életének valódi reformját és virágzását mozdítsa elő, vagyis elmélyítse a hitbeli ismereteket, fokozza a hit igazságához való hűséget, és éberebben óvja a hitletéteményt (vö. Buzdító beszéd a II. Vatikáni Zsinat megnyitásakor, 1962. október 11.) Az Egyház élete csak akkor indulhat újra virágzásnak, ha elmélyül a hit az Oltáriszentségben, és az azt megillető hódolat kifejeződése is gazdagodik. Ha az Oltáriszentségben való hit csökken, és az imádás magatartása kevésbé fejeződik ki az eucharisztikus rítusokban, különösen a szentáldozásban, akkor az Egyház élete sem virágozhat. 1961-ben XXIII. János pápa a következő szavakat írta lelki naplójába: „Gondosan, buzgó imádsággal kell előmozdítani a hívek istentiszteletét, vallásgyakorlatát és a megfelelően kiszolgáltatott szentségek fogadását. Ez az, ami lehívja Isten áldását a népre. Ezt gondolom, lelkipásztorként erre törekszem, és így is kell lennie ennek most és mindenkor” (Giovanni XXIII, Il giornale dell’anima, Cinisello Balsamo 2000³, n. 961).

7. Az Egyház állandó hite és gyakorlata volt, hogy a kenyér színe alatt valóságosan jelen levő Krisztust azzal az imádással kell illetni, amely csak Istennek jár ki, és amelynek bensőleg és külsőleg is meg kell nyilvánulnia. Az imádás ezen tettét a Szentírás ’proskynesis’-nek nevezi. Urunk, Jézus Krisztus ellenállt az ördög kísértéseinek, és valamennyi teremtmény elsődleges kötelességének is ezt nyilvánította: „Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Mt 4,10). Jézus itt a ’proskynesis’ szót használta. Isten imádásának tette a következő külső formát öltötte a Bibliában: letérdeltek, meghajoltak a földig, és arcra borultak. Így fejezte ki imádatát maga Jézus, az ő szentséges édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária és Szent József is, mikor évente elzarándokoltak a jeruzsálemi templomba.

A ’proskynesis’ ezen gesztusával hódoltak Krisztus, a megtestesült Isten teste előtt: először a három napkeleti bölcs (Mt 2,11); az a sok ember, akit Jézus meggyógyított, az imádás ezen külső tettét hajtotta végre (vö. Mt 8,2; 9,18; 15,25); az asszonyok, akik húsvét reggel látták a feltámadott Urat, földre borultak megdicsőült teste előtt, és úgy imádták (Mt 28,9); az apostolok, mikor látták, hogy Krisztus teste felmegy a mennybe, földre borultak, és imádták Őt (Mt 28,17; Lk 24,52); az angyalok és valamennyi megváltott és megdicsőült szent a mennyei Jeruzsálemben földre borul, és így imádja Krisztus megdicsőült emberségét, melyet a “Bárány” alakja jelképez (Jel 4,10).

Az elmúlt két évezredben az Egyház mind mélyebben kezdte felfedezni az Oltáriszentség misztériumára vonatkozó igazságot, ezért Krisztus eucharisztikus testéhez is a tisztelet egyre tökéletesebb formáival viszonyult, különösen azokban a pillanatokban, amikor a pap vagy a hívek Krisztus eucharisztikus testéhez közelednek. Hogy érvényt szerezzen annak az igazságnak, miszerint a szentáldozás nem közönséges étel, hanem valóban a Legszentebb Oltáriszentség, maga a megtestesült Szentség, legkésőbb a 8. századtól mind a nyugati, mind a keleti egyházakban a pap a szentostyát közvetlenül a hívek nyelvére helyezte.

Ez a gesztus azt fejezi ki, hogy a pap személyében maga Krisztus táplálja a híveket. Ez a mozdulat továbbá az alázat magatartását és a lelki gyermekség lelkületét fejezi ki, mely nélkül Jézus kijelentése szerint senki sem mehet be Isten országába (Mt 18,3).

A szentáldozáskor a szentostya valóban a mennyek országa,

hiszen Krisztus maga van jelen benne, kinek testében az istenség egész teljessége lakozik (vö. Kol 2,9). Azzal a külső gesztussal tudjuk leginkább kifejezni, hogy Isten országában gyermekként részesülünk, hogy kicsinnyé válunk, letérdelünk, kinyitjuk a szánkat, és hagyjuk, hogy úgy tápláljanak minket, mint egy kisgyermeket. Ezért a Szentlélek – az életszentség és a jámborság Lelke – ösztönzésére az a forma alakult ki a századok során, hogy szentáldozáskor Krisztus isteni testét térdelve és a nyelvünkön vesszük magunkhoz. Az imádás egyértelmű gesztusainak – vagyis hogy térdelve és a Biblia lelkületével gyermekként a nyelvünkre fogadjuk Krisztus testét – megszüntetése egész biztosan nem az eucharisztikus hit és áhítat mélyüléséhez vezet.

A tridenti egyetemes zsinat alábbi szavai mindig érvényben maradnak, és napjainkban is égetően aktuálisak: „Nincs helye kétkedésnek azon kérdésben, hogy minden keresztény az igaz Istennek járó imádó tiszteletet – a katolikus Egyházban mindig is elfogadott módon – e legszentebb szentség iránt is hódolattal köteles kifejezni. Nem csökkenhet amiatt az imádás, mert Krisztus Urunk abból a célból alapította, hogy magunkhoz vegyük. Hisszük ugyanis, hogy egy és ugyanaz az Isten van jelen benne, akit az örök Atya küldött a világba, mondván: »Imádják Őt Isten minden angyalai«” (Zsid 1,6) (5. fejezet, 13. pont). A Zsinat továbbá ünnepélyesen kijelenti: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten Egyszülötte nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, … legyen kiközösítve” (6. kánon, 13. pont).

8. Az Egyház arra tanít, hogy ahogy növekszik a hívek hite a szentáldozás isteni valóságában, annál inkább ki kell fejezniük tiszteletüket a szentostya szent mivolta iránt, és annál inkább növekedniük kell az életszentségben. Az életszentség itt a lélek belső szentségére, a halálos bűnöktől való mentességre, illetve – pozitív megfogalmazásban – a megszentelő kegyelem állapotára utal. Isteni törvény ez, melyet a mi Urunk, Jézus Krisztus nyilat-koztatott ki, és az apostolok – különösen Szent Pál apostol – hagyománya erősített meg. Urunk így szólt: „Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé” (Mt 7,6). Szent Pál a következőképpen figyelmeztet: „Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék e kenyérből és igyék e kehelyből” (1Kor 11,27–28).

Az Egyház mindig nagy gondot fordított arra, hogy megtartsa ezt az isteni parancsot, melyre napjainkban is jobban oda kellene figyelni. A tridenti egyetemes zsinat így fogalmaz: „Habár bármilyen szent cselekményhez csakis megszentelt lélekkel szabad járulni, biztos, hogy minél inkább tudatosul ezen égi szentség isteni és szent mivolta a keresztény ember előtt, annál lelkiismeretesebben kell őrizkednie, nehogy nagy tisztelet és szentség nélkül járuljon a felvételéhez, különös tekintettel arra, hogy a szent Apostolnál ezen rettegéssel teljes szókat olvassuk:»aki méltatlanul eszik és iszik, vagyis nem különbözteti meg az Úr testét és vérét, saját ítéletét eszi és issza«. Emiatt az áldozni kívánóknak emlékezetébe kell idézni az Ő parancsát: »Vizsgálja meg magát mindenki«. Egyházunk szokása nyilvánvalóvá teszi, hogy mindenkinek meg kell vizsgálnia magát, és halálos bűn tudatában senkinek (még ha magában tökéletes bánatot is érez) előzetes szentségi gyónás nélkül a legméltóságosabb Oltáriszentséghez járulni nem szabad. E szent zsinat egyszer s mindenkorra megtartani parancsolja ezt minden kereszténynek” (7. fejezet, 13. pont). Mikor XXIII. János pápa megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot, kijelentette, hogy a korábbi egyetemes zsinatok dogmatikus tanítását, így a Tridenti Zsinatét is, mindenkinek szent kincsnek kell tekintenie (Nyitó beszéd, 1962. október 11.).

9. Napjainkban a méltatlan szentáldozás gyakorlata jelenti a legmélyebb sebet Krisztus misztikus testén. Méltatlan szentáldozás alatt először is a belső méltatlanságot értjük, azt, hogy az áldozó halálos bűnöket követett el, halálos bűnben él, vagy úgy áldozik, hogy nem vallja a teljes katolikus hitet a valóságos jelenlétben és az átlényegülésben (transsubstantiatio), vagy nem bánta meg bocsánatos bűneit.

A szentáldozás méltatlanságát külső magatartás is okozhatja:

a szentostya szentségtörő ellopása; a szentostya magunkhoz vétele az imádás minden külső jele nélkül; a szentostya magunkhoz vétele anélkül, hogy odafigyelnénk a kis ostyadarabkák lehullására és elveszésére; a sietős áldoztatás, mely úgy hat, mintha süteményeket osztogatnának az iskolában vagy az üzemi étkezdén.

Ahol nem hisznek abban, hogy Krisztus valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, mint például a reformátusoknál és egyéb protestáns közösségekben, ott azon sem lepődhetünk meg igazán, hogy a szentostyát minimális szakrális gesztusokkal, illetve bármely egyértelmű szakrális gesztus nélkül illetik. Ahol még hisznek abban, hogy Krisztus valóságosan jelen van – ha csak az áldozás pillanatában is –, jelesül Martin Luther és a hagyománykövető evangélikusok esetében, ott a gesztusok szintjén is egyértelműbben jut kifejeződésre a tisztelet.

10. A katolikusok hite meghaladja Martin Lutherét és a hagyománykövető evangélikusokét: nemcsak a valóságos jelenlétben hisznek, hanem abban is, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át. A szentostya ezért nem valamiféle szent tárgy a számukra, még ha a legszentebb is, hanem az élő Krisztus a maga szent emberségével és végtelen isteni fenségével. Nagyobb tiszteletet kell tanúsítanunk a szentáldozás iránt, mint azt Martin Luther tette.

Nagyobb áhítattal és tisztelettel kell illetnünk, mint ahogy a mohamedánok illetik a Koránt. Kiemelt lelkipásztori feladat, hogy a katolikusok szerte a világon úgy kezdjék tisztelni Krisztus eucharisztikus testét szentáldozáskor belsőleg és külsőleg egyaránt, ahogy az egyedül Istennek jár ki. A katolikusoknak úgy kell tisztelniük a legszentebb Oltáriszentséget, ahogyan azt Miasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, az apostolok, apáink és nagyapáink, minden kor keresztényei tették, tudniillik a következő alapelv szerint: „Ügyeljetek rá, hogy minden tiszteletet megadjatok Krisztusnak” (Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint: quantum potes, tantum aude: a Lauda Sion kezdetű szekvencia).

Mikor a szentáldozás pillanatában magunkhoz vesszük az átváltoztatott ostyát, a belső és külső hódolat és imádás maximumát, nem pedig minimumát kell tanúsítanunk.

A szentostya kicsinysége nem ok arra, hogy a szentáldozás pillanatában az imádás minimális külső jeleire szorítkozzunk.

Napjainkban az eucharisztikus Úr, aki a szentáldozás pillanatában az eucharisztikus színek alatt jelen van, az Egyház legkisebb, leggyengébb és legvédtelenebb tagja. Lehetnek lelkipásztori okok az állva és kézbe áldozás folytatása mellett, például a hívek jogai. Az ilyen jogok azonban ellentétesek a legszentebb Krisztus, a Királyok Királya jogával. Krisztust akkor is a lehető legnagyobb isteni tisztelet illeti meg, mikor a kis szentostyában van jelen. Ebben az esetben az Egyház leggyengébb tagjának jogáról van szó. Az állva és kézbe áldozás folytatása mellett szóló valamennyi lehetséges érv súlytalanná válik, ha a tisztelet és az áhítat nyilvánvaló hiányára, a szentostya lehulló és elvesző darabkáival kapcsolatos közömbösségre és a szentostyák lopásának elszaporodására gondolunk. És mindenekelőtt akkor válnak súlytalanná ezek az érvek, ha tekintetbe vesszük, mennyire csökken, változik, illetve eltűnőben van a valóságos jelenlétbe és a transzszubsztanciáció dogmájába vetett teljes katolikus hit.

Kétségtelen tény, hogy a kézbe áldozás ezen modern gyakorlata, amely a mai külső formájában soha nem létezett a katolikus egyházban, az Oltáriszentségbe vetett teljes katolikus hitet is fokozatosan gyengíti. Az áldozás ezen modern gyakorlatának folytatása lelkipásztori szempontból is egyre inkább kontraproduktívnak bizonyul. Ha ugyanis valamely gyakorlat csorbítja a hit teljességét és a tiszteletet, visszaszorítja az imádás jeleit, és sérti az eucharisztikus Úr isteni jogait, akkor nyilván lelkipásztori szempontokkal sem igazolható.

11. Azok a nagyszerű korok, amikor az Egyház élete virágzott, mindig a bűnbánat és a Szentségek Szentsége, az Oltáriszentség fokozott tiszteletének kora is volt egyben. A kézbe áldozás gyakorlata miatt az Oltáriszentség minimalista tisztelete vált általánossá, és – ami még ennél is rosszabb – megdöbbentően sokszor fordul elő, hogy a szentostya részecskéi elvesznek, és az emberek észrevétlenül rajtuk taposnak templomainkban, és a szentostyák ellopása is rendkívül könnyűvé vált. Ez az objektív helyzet azt kívánja, hogy a kézbe áldozás gyakorlatát – legalábbis fokozatosan – megszüntessük. Ennél is fontosabb, hogy engeszteljük az Oltáriszentségben jelen levő Urat, akit már most is túlságosan megsértettünk szeretetének szentségében, és adjunk elégtételt neki.

Ilyen engesztelést kért az az angyal is, aki 1916-ban megjelent a három fatimai pásztorgyerek-nek. Lúcia nővér az alábbi eseményről számol be: „Mihelyt megérkeztünk oda, térden állva, arcunkra borulva az angyal imádságát kezdtük mondani. Felemelkedtünk, hogy lássuk, mi történik, és arra lettünk figyelmesek, hogy az angyal egy kelyhet tart a bal kezében. A kehelybe vércseppek hullottak a felette lebegő Ostyából. Miután otthagyta a kelyhet és a felette lebegő Ostyát, az angyal földre borult mellettünk, és a következő imát mondta el háromszor: »Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek…« Ezután felemelkedett, ismét kezébe vette a kelyhet és az Ostyát; az Ostyát odaadta nekem, a kehely tartalmát pedig Jácintának és Ferencnek: »Egyétek és igyátok Jézus Krisztus testét és vérét, akit a hálátlan emberek szörnyen bántalmaznak. Adjatok elégtételt bűneikért, és vigasztaljátok Isteneteket.« Ismét a földre borult, és háromszor megismételte ve-lünk ezt az imádságot” (Andrew Apostoli, Fatima for Today. The Urgent Marian Message of Hope, San Francisco 2010, 34–35. old.).

12. Sürgős lelkipásztori feladat és lelkileg gyümölcsöző intézkedés lenne, ha az Egyház a világ összes egyházmegyéjében bevezetné

„a legszentebb Oltáriszentség ellen elkövetett bűnökért való engesztelés évenként visszatérő napját”.

Ez a nap az Úrnapját követő nyolcadik nap lehetne. A Szentlélek csak akkor adja az Egyháznak a megújulás különleges kegyelmeit napjainkban, ha Krisztus eucharisztikus testét az Istennek járó teljes hódolattal illetjük, szeretjük, gondosan bánunk vele, és úgy óvjuk, mint aki valóban a Legszentebb.

Aquinói Szent Tamás így fejezi ki ezt Sacris sollemniis kezdetűhimnuszában: „Ó, Uram, annyira látogass meg minket, amennyire ebben a szentségben tisztelünk” (sic nos Tu visita, sicut Te colimus). És kételkedés nélkül mondhatjuk: Ó, Uram, annyira fogod meglátogatni Egyházadat napjainkban, amennyire a kézbe áldozás modern gyakorlata visszaszorul, és amennyire az elégtétel és a szeretet tetteit ajánljuk fel Neked.

Azon a napon, mikor a katolikus világ templomaiban a hívek a kis szentostya színe alatt rejtőző eucharisztikus Urat a ’proskynesis’ bibliai imádásának gesztusával, vagyis térdelve, alázatos lelkülettel és tiszta szívvel veszik magukhoz, mint a gyermek, aki kitátja száját, és hagyja, hogy maga Krisztus táplálja, bizonnyal az Egyház valódi megújulása fog elkövetkezni. Utolsó enciklikájában II. János Pál pápa a következő szavakat hagyta ránk lelki hagyatékul: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye, ha ezzel a misztériummal törődünk, hiszen ebben a szentségben üdvösségünk egész misztériuma van összefoglalva (Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, III, q. 83, a. 4c.)” (Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklika, 61).

 A Szent István Könyvhétre megjelent teljes Schneider-kötet (Regnum Eucharisticum) díjmentesen letölthető az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárából.

Létrehozva 2020. június 27.