“Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben… Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen.” (Jn 15,10-11)

Minden ember vágyakozik az örömre! Szomorú, hogy sokan csak a testi örömöket ismerik. A személyiséget csak a lelki örömök tudják igazán táplálni és gazdagítani. A lelki örömök az Istennel való kapcsolatból forrásoznak. Mennél tisztább a szíved, mennél nagyobb az odaadásod az Ír iránt, annál inkább be tudod fogadni az Ő örömét.

Mert Ő arra hívott, hogy örömben élj. Ehhez azonban meg kell Őt keresned. Szent Ágoston azt írja az Ír szavaként: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.” Érdekes kettőségre hívja fel figyelmünket. Bármennyire is úgy érezzük, most már megtaláltuk Istent, mindig rájövünk, hogy ez csak a kezdet. Olyan ez, mintha egy végtelen lépcsőn mennénk fölfelé.

Minden lépcsőfok megtétele Isten megismerésében egy újabb lehetőséget jelent. Ugyanakkor levonhatjuk ebből a következtetést is: „annyira találjuk meg Istent, amennyire meg akarjuk találni” (Crabb). Amíg Isten iránti vágyunk nem erősebb minden más vágynál, amíg nem kívánjuk Őt úgy megismerni, mint szerelmünket, addig nem fogjuk Őt úgy megtalálni, ahogy Ő szeretné.

Isten gyönyörködik abban, hogy az ember felfedezze Őt. Fáj Neki, ha nem akarunk eljutni Hozzá. Fáj Neki, ha a Felé vezető úton az akadályokat nem akarjuk legyőzni. Fáj Neki, ha szívünk fulladozik az önzéstől. Szép, ha valaki fél órával korábban felkel, hogy az imában Istennel találkozzon; szép, ha fegyelmezett életet él; szép, ha van energiája a különböző szolgálatokra. De ez mind nem elég! A szívet kell megtisztítani!

Annyira megromlott szívünk az önzés miatt, hogy a magunk erejéből nem tudjuk önzetlenül adni magunkat Istennek. A Máté 19,27-ben hirtelen megnyilatkozik Péter ajkairól ez az önzés. Már több év óta együtt jár Jézussal és most megkérdezi: „Mi elhagytuk mindenünket… mi lesz a jutalmunk?” Milyen durva ez a mondat. Péter nem Isten szeretetének az ajándékát nézi, hanem önző vágyainak beteljesülését.

Amíg abban a hitben követjük Jézust, hogy jutalmat kapunk Tőle, addig nem tiszta a szívünk. A Szentlélek nem tudja kibontakoztatni bennünk Jézus életét. Képtelenek vagyunk szentháromsági életet élni, mert annak lényege a tökéletes önátadás. Rá kell ébrednünk, hogy a jutalom maga Isten. Azért keressük, hogy az Övéi legyünk. Azért keressük, hogyha megtaláltuk, belehaljunk az Iránta való szeretetbe és Benne feltámadjunk. Bátran el kell hagynunk az alkudozás szellemét, amely azt mondja: szeretlek, ha ezt és azt megteszed nekem. Az igazi hit teljes bizalommal ráhagyatkozik Istenre. Mivel nem a dolgok birtoklásában éli ki vágyait, elfogad mindent, csakhogy még szorosabban egyesülhessen szeretett Urával. Ha valaki el szeretné kerülni az állandó veszekedést, az imádság elhanyagolását, a szexuális bűnöket, ez csak úgy lehetséges, ha nagyobb szenvedéllyel szereti a jót, mint a rosszat.

Amikor a szentség vonzóbb lesz a bűnnél; amikor Isten ismerete fontosabb lesz önmagam megtalálásánál, akkor semmilyen ár nem látszik túl magasnak azért a kiváltságért, hogy közösségünk legyen Krisztussal. Ekkor tapasztaljuk meg a Szentlélektől azt az erőt, amely ellenáll a bűnnek. Akkor már nem számításból, hanem őszintén kívánunk engedelmeskedni. Kiváló példa erre Marthe Robin, aki vakon, bénán szenvedett ötven éven keresztül; mindent odaadott, csak hogy Krisztussal egy lehessen. Ha meg akarjuk tapasztalni Krisztust az életünkben, engedelmeskedni kell Neki (Jn 14,21). Ám ez a szeretetből való engedelmesség nem teher lesz, hanem kiváltság, gyönyörűség, válasz a szív legmélyebb szenvedélyére.

Egyik testvérünk szomorúan mondta: „Ahhoz, hogy Krisztussal egy lehessek nekem is olyan betegnek kell lennem, mint Marthe Robinnak?” Nem erről van szó, hanem a függésről. Amíg az ember bármitől függ, nem tudja teljes szívvel szeretni Istent. A belső szabadságért mindenkinek saját magának kell megharcolnia. Az Ír erőt ad, de a harc megmarad.

Tardif atya egyik könyvében olvastam, hogy egy tolókocsis lány szeretett volna meggyógyulni. Imádkoztak érte, de nem történt semmi. Nagyon mérges lett a lány az Írra. Egy idő után újra imádkoztak érte, akkor se történt semmi. Közben a lány a hit útján járva lélekben egyre növekedett.
Egyszer azzal lepte meg imacsoportját, hogy azt mondta: mivel megtaláltam az Úr szeretetét, tulajdonképpen már nem is olyan fontos, hogy meggyógyuljak. Ha az Úr akarja, akár életem végéig is így maradok. Ezután imádkoztak érte és az első mondatok után erőt érzett béna lábaiban, fölkelt a tolószékből és meggyógyult. Amikor mindennél fontosabb lett az Úr szeretete, ez lett a gyógyulás forrása!

Az áteredő bűn egyik legtragikusabb következménye, hogy „étvágyat” ébresztett a rossz iránt és elvette a jó étvágyát belőlünk. Ahogy a sátán kételkedést hintett el az első emberben Isten jóságával kapcsolatban és fölébresztette a tiltott fa gyümölcse iránti vágyat, pontosan ez ismétlődik meg bennünk újra és újra. Unalmat jelentenek a szent élet cselekedetei és szenvedélyes erővel belevetjük magunkat a bűnös élvezetekbe vagy önzésünk kiélésébe. Ha meghívnak sörözni egy baráti társaságba, sokkal többet jelent nekünk, mint ha egy imádságos együttlétre hívnának.

Nagyobb örömöt jelent, ha hivatali főnökünk elfogad és megdicsér, mintha az Úr elfogad; jobban fáj, ha egy rokonunk elfordul tőlünk, mint az, amikor mi fordítunk hátat Istennek; jobban tetszik, ha belevetjük magunkat egy munkába, mint hogy elmenjünk és szolgálatot vállaljunk Jézusért; nagyobb örömöt jelent, ha szerzünk valamit, mintha adhatunk.

Valami nagyon elromlott bennünk. Isten a jó élvezetét ajándékozta nekünk, de mi a rossz élvezetét választottuk. Kiöltük magunkból azt a szenvedélyt, aminek a legerősebbnek kellene lennie bennünk, és engedtük, hogy a rossz szenvedélyek uralkodjanak lelkünkben.

Ugyanez érvényesül a világgal való kapcsolatunkban is. Nem akarjuk elfogadni, hogy életünk nehézségeit csak úgy tudjuk legyőzni, ha Istenhez kapcsoljuk szívünket és teljes bizalommal ráhagyatkozunk. Mivel ezt nem fogadjuk el, keressük a módját, hogy saját erőnkből győzzünk, hogy minél szebbek, erősebbek legyünk, hogy minél jobb egészségnek örvendjünk, minél több pénzünk legyen, minél jobb kapcsolataink legyenek és ezeket kezünkben tudjuk tartani, uralkodni tudjunk fölöttük. Pedig a lényeg nem ebben rejlik, hanem abban, hogy egészen átadod magadat
Istennek! Jézusnak van egy idevágó mondata: „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia
is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Mk 8,38).

Miről van itt szó? Arról, hogy nagy örömmel fogadjuk Isten Országának örömhírét, de minden energiánkkal arra törekszünk, hogy kellemes életünk legyen a világban. Hálát adunk a megújulás kegyelméért, de közben azt nézzük, Isten mennyi mindent ad nekünk. Jézus azoknak örül, akik hálásak azért a lehetőségért, hogy Istent szolgálhatják egy önző világban; akik hittel hordozzák azt a tényt, hogy nem minden vágyuk teljesül; akik elfogadják a tisztes örömöket, de nem azokat teszik az első helyre! Rá kell tehát döbbennünk az igazságra: vagy visszatér Isten iránti szenvedélyes szeretetünk, vagy sohasem fogunk igazán hitben élni. Lehet, hogy rendes, erkölcsös keresztények leszünk, lehet, hogy minden nap imádkozunk és Szentírást olvasunk, lehet, hogy nem teszünk rosszat, de a lelkünk valójában zárva marad Isten előtt, ha nincs bennünk az a lelkesedés, az a tűz, amely mindenek elé helyezi az Urat. Nem fogjuk átérezni a Szentlélek kiáradásakor megtapasztalt természetfölötti élet izgalmát, mert lelkünk mélyén újra a világ és önmagunk felé fordultunk.

A rossz szenvedélyek könnyen elszabadulnak. Életünk túlnyomó részében megpróbálunk harcolni ellenük, de egy-egy gyenge pillanatban újra engedünk nekik. Elég ha valaki nem köszön vagy kifejezi megvetését, hirtelen fellobban bennünk a harag a másik ellen vagy éppen önmagunk ellen. Nem tudunk aludni az indulattól, irigységtől ─ nem tudjuk, hogy mindez honnan merült fel bennünk. Ugyanez lehet fordítva is. Valaki megdicsér, jobb beosztást kapunk a munkahelyen, terveink sikerülnek, tele vagyunk örömmel, úgy érezzük, minden rendben van. Mindkét esetben arról van szó, hogy önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Inkább élvezni akarjuk az életet, mint megismerni Istent, aki maga az élet. Nem váltottuk valóra az önmeghalást, amit Jézus feltételként szabott a tanítványi élethez, csupán egyik rossz szenvedélyünket felváltottuk egy másikra.

A bűnbe esett emberi természet gyümölcse minden olyan uralkodó szenvedély, amely arra késztet, hogy a világban keressük a teljes életet. Nem abban, hogy egyre jobban engedelmeskedjünk Krisztusnak és mindig növekedjen bennünk az Ő szeretete. A világ birtoklásától és hatalmunk növekedésétől várjuk a boldogságot.

Az isteni természet gyümölcse egészen más. Ha Isten Lelke munkálkodik bennünk, nemes szenvedélyeket szabadít fel, amelyek jó tettekre vezetnek. Mindaddig, amíg kételkedünk Istenben (ennek az a jele, hogy nem adjuk Neki magunkat feltétel nélkül), csupán olyan vágyakat engedélyezünk magunknak, amelyeket mi irányítunk: legyenek azok szexuális örömök vagy az étel, ital vagy más szórakozás örömei. Ha megszűnik bennünk a kételkedés, akkor szeretetben átadjuk magunkat Istennek, önvédelem nélkül tudunk együtt lenni másokkal és Isten vágyaival azonosulunk.

Mindenben az Ő akarata lesz számunkra a legfontosabb. A menyország lényege Isten egyre növekvő ismerete. A növekvő ismeret felgyújtja bennünk a szeretet tüzét, amely szintén növekedni kezd; ezzel együtt jár az öröm és boldogság növekedése, amit úgy fejezünk ki: ujjongó öröm tölti be a szívünket. Ennek a megismerési folyamatnak feltétele, hogy teljes bizalommal adjuk magunkat Istennek. Az önátadás akadálya: bűnbe esett természetünk. Ha nem adjuk halálra (ahogy az Evangélium és Szent Pál írja), akkor mindig akadályozni fogja önátadásunkat és ezzel együtt Isten nagyobb megismerését és szeretetét. Mivel e harc nagyon fontos, és senki sem kerülheti el, ezért küldte el Jézus a Szentlelket. A Szentlélek nemcsak vonzóvá teszi előttünk Isten személyét, hanem erőt ad az önátadáshoz és bukott természetünk legyőzéséhez.

(In: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha. Budapest, 2001.)

Létrehozva 2016. június 30.