“Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből.” (Lk 10,27)
(A következő három elmélkedésben gyakran idézek L. Crabb: Közelebb Istenhez című könyvéből. Nem tettem ki az idézőjeleket és a hivatkozások oldalszámait, hogy ne zavarjanak az olvasásban!)

Ne ütközzél meg a “szenvedélyes szeretet” kifejezésen
Igaz, hogy a szenvedélyt általában negatív dolgokhoz kapcsoljuk (pl. alkohol, drog, stb.), de itt pozitív értelemben használjuk. Jelezni akarjuk azt a csillapíthatatlan törekvést, amellyel az ember haladni akar célja felé. Ez a törekvés átjárja gondolatait, vágyait, cselekedeteit és egész lényét lendületben tartja!

Isten szeretetének megszületése szívünkben titok! Elsősorban azért, mert a bűn miatt nem látjuk és nem halljuk Istent. Az Ő elragadó szépségét nem tudjuk felismerni, ezért a földi “szépségek” felé fordulunk. Vakságunk és süketségünk miatt az anyagban keressük Istent vagy önmagunk szeretnénk istenné lenni.

A világ emberei elsősorban földi életüket akarják minden eszközzel boldoggá tenni,

ezért önmagukat bálványozzák. Ebből a törekvésből származik a legtöbb nyugtalanító szenvedély: mértéktelenség a kábítószerben, italban és a szexualitásban; indulatok, melyek a legváratlanabb pillanatban és a legkisebb dolog miatt kitörhetnek; a hatalom túlzott hajszolása, amely sok esetben csalásra, hazugságra, mások eltiprására ösztönöz; csillapíthatatlan bosszú érzése azok iránt, akik akadályt jelentenek.

E világ emberei mindennél előbbre helyezik saját hatalmuk, boldogságuk és gazdagságuk elérését, és ebből a célból használnak fel embereket, helyzeteket, kapcsolatokat és tárgyakat. Addig, amíg az ember nem érez más szenvedélyt, mindezt teljesen természetesnek és helyénvalónak érzi. Sőt, azt mondja, hogy ez az egyetlen okos döntés, mindenki más bolond, aki nem így gondolja.

De ha egyszer olyan vágy születik meg benne Isten után, mint szomjas vándorban a víz után, akkor mindez hirtelen összeomlik és értéktelenné válik. A megtérések történetei erről szólnak!

Így történt ez a francia kommunista párt főtitkárának fiával (André Frossard).

Ateistának nevelték, még Isten nevét sem volt szabad kiejteni a családban. Huszonötéves volt, amikor életében először belépett egy templomba, ahol szentségimádást tartottak. Hirtelen felragyogott előtte Isten szépsége. Néhány pillanat alatt minden világos lett előtte: Isten, az egyház, a Biblia, a keresztény élet. Megtért és élete végéig hűségesen szolgálta az Urat.

Mielőtt az Isten utáni vágyról beszélnénk, meg kell találnunk, hogy milyen a mi viszonyunk ehhez a világhoz. Mert ha ugyanolyan pogány a szemléletünk, mint a nem keresztényeknek, akkor lelkünk mélyén nem vagyunk igazán keresztények. Megkülönböztető jelünk az Isten iránti szenvedélyes szeretet! Nem beszélhetünk addig Isten iránti szeretetünkről, amíg le nem győzzük önmagunk boldogításának szenvedélyes vágyát. Nem leszünk képesek addig bárki mást szeretni önmagunkon kívül, amíg nem találkozunk Istennel egészen felkavaró módon. Olyan módon, hogy attól kezdve Ő utána akarunk rohanni céltudatosan, és minden vágyunk az Ő mélyebb megismerése.

Így találkozott Máté az Úrral, mikor követésére hívta. Azonnal fölkelt a pénzváltó asztaltól és ment Jézus után. Így
találkozott Pál is Jézussal a damaszkuszi úton, vagy így találkozott az Úrral Szent Fausztina nővér is, akinek kolostorba lépését a szegénység teljesen lehetetlenné tette, de végül mégis sikerült, mert egyedül Jézus után vágyódott.

Ez a küzdelem (Isten szeretete vagy önmagunk szeretete) megtalálható az Egyház tanításában is. A kezdeti időkben azt tanította az Egyház, hogy az emberi élet célja Isten dicsősége és az Ő szolgálata. Ezért mindent ─ akár az életet is ─ Neki kell áldozni. Ma már a világias szemlélet (vagy a társadalom elfogadásának vágyából) hatására, hajlik azt tanítani, hogy a keresztény élet célja az ember boldogsága. Az erkölcsi parancsokat is abból a szempontból állítja elénk, hogy azok az emberi társadalom alapjai és az ember boldogságának feltételei, ennélfogva a keresztények hasznosak a társadalom számára.

Amikor Isten dicsősége volt az első, milliók mentek meghalni Krisztusért,

ma pedig milliók hagyják el Krisztust, mert jobban tetszik nekik a világ. Érdemes ezen elgondolkodni. Vissza kell térnünk az eredeti igazsághoz: csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha először Istent keressük. Nem a személyes boldogság elérése a legnagyobb érték, hanem Isten megismerése. Aki Istent megtalálta, az személyes boldogságát is megtalálta. “Aki elveszíti életét énérettem“─ mondja Jézus ─, “megtalálja azt”(Lk 9,23). Nézz szembe ezzel a kérdéssel: valóban olyan ember vagy, aki képes feláldozni személyes kényelmét Krisztus szeretetéért? A Biblia hősei távol állnak kissé tőlünk, de napjaink szentjei itt vannak. Ők vállalták ezt az áldozatot, pedig éppen olyan emberek voltak, mint mi.

Figyeljük meg gyónásainkat: amikor örökösen kifogásokat keresünk arra, hogy miért nem imádkoztunk többet, miért nem olvastuk a Szentírást vagy miért hanyagoltuk el a szeretet parancsát, akkor kitűnik, hogy mennyire rabjai vagyunk ennek a világnak, illetve önmagunknak. Itt áll előttünk tehát a legnagyobb kérdés: mit kell tennünk, hogy nagyobb legyen bennünk a Jézus iránti szeretet, mint a magunk féltése. Hogyan találkozhatunk úgy az Írral, hogy az szabaddá tegyen önmagunktól és megnyisson mások szeretete és szolgálata előtt. Akkor már nem fogjuk mások tetszését hajszolni, hanem áldjuk az Urat mindenért, ami történik velünk.

Ha Istennel mélyebb kapcsolatba akarunk lépni, tisztába kell lennünk legalapvetőbb természetes vágyainkkal. Mert ha nem tudjuk, hogy mi irányít bennünket, akkor az Írral való kapcsolatunk felszínes vagy képmutató lesz. Mind a kettő akadályozza a belső fejlődést és ezzel együtt a belső szabadságot is.

Az ember alapvető ─ természetéből fakadó ─ törekvése, hogy a lehető legnagyobb boldogságot elérje és a lehető legkisebb szenvedést kelljen elviselnie.

Ugyanakkor hamar rájön, hogy ennek számtalan akadálya van: emberek, akik fájdalmat okoznak, megcsalnak, kirabolnak; rosszindulatú munkatársak, akik megrágalmaznak, zsarnokoskodnak; de lehet alkoholprobléma vagy rokonok gyűlölködése, szeretetlensége, veszekedő házastárs, betegségek, stb. Az ember amellett, hogy imádkozik ezekben a helyzetekben, elkezd védekezni. A védekezés vagy abban fejeződik ki, hogy mindent megengedhetőnek tartanak saját boldogságuk eléréséért, vagy abban, hogy mindenben eleget tesznek mások elvárásainak. Egyikben sem áll Isten a középpontban.

Mindegyik gyökere az önzés. Akik mindent megengednek maguknak, Istent arra kérik, hogy gazdagok, hatalmasok, boldogok legyenek, vagyis, hogy önző igényeiket teljesítse. Akik mindenben teljesítik mások elvárásait, azért teszik, hogy megvédjék magukat a világ támadásaitól. Nem Isten szeretetéből teszik a jót, hanem csupán az emberi szabályokat akarják betartani. Mindent meg akarnak tenni, amit elvárnak tőlük, csakhogy meg legyen mindenki elégedve velük. Elnyomják a több életre szomjazó vágyaikat, hogy környezetük elfogadja őket.

Mit tehetünk azért, hogy fontosabb legyen számunkra az Úr szeretete, mint a világban való előbbre jutás? Hogyan támadhat bennünk olyan erős szenvedély Isten után, hogy legyőzzük az előbbi védekező magatartásunkat? Az Isten iránti szenvedélyes szeretetet akarattal nem tudjuk létrehozni. Semmiféle lelki program nem képes azt bennünk kiváltani, legyen az: szentmise, több imádság, böjt, Szentírás-olvasás. Ezek csupán előkészíthetik szívünk talaját. Az Úr iránti szenvedélyes szeretet a Szentlélek ajándéka. Egyedül Ő képes megragadni úgy a szívet, hogy kiszakadjon minden evilági függőségéből. Egyedül Ő tud erőt adni, hogy figyelmünket újra és újra Jézus felé fordítsuk. Ő tárja fel előttünk a Szentíráson keresztül az Ír vonzó valóságát. Van akit a Szentléleknek ez az ajándéka, mint fényözön, eláraszt és örömöt ad; van, akit lépésről lépésre vezet, hogy egyre bensőbben ismerje meg Istent.

Bármelyik módon közelítsen is a Lélek, mindig megkívánja az ember együttműködését. Ez az együttműködés azzal kezdődik, hogy merjünk belenézni saját életünk és a világ szakadékaiba. Ismerjük fel, hogy milyen “törékeny cserépedények” vagyunk, hogy Isten nélkül semmit sem tudunk elérni, hogy bármely pillanatban összeomolhatnánk, ha Isten kegyelme nem védene és tartana meg bennünket. Ez a felismerés elvezet ahhoz, hogy gyökerestül kiirtsunk magunkból minden hiúságot, önelégültséget, nagyképűséget, kevélységet és minden porcikánkkal úgy kapaszkodjunk Istenbe, hogy teljes szívvel átérezzük, egyedül Ő a mi egyetlen életünk, rajta kívül nincs élet, csak halál.

Saját életünkbe (lelkünkbe) való betekintés azt jelenti, hogy őszintén felfedezzük, valójában mi megy végbe bennünk és kapcsolatainkban. Ahogy telnek a napok és évek, mi az, ami felé haladunk, mi az, ami érlelődik bennünk?

A Szentlélekben növekvő keresztény tudatosan él. Elfogadja az életet olyannak, amilyennek tapasztalja, és mindenben Krisztust keresi. Nem annyira saját problémájának megoldása a fontos, hanem inkább az, hogy hogyan tudná Krisztust még jobban megismerni és szeretni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem kell törődni a problémák megoldásával vagy hogy ne örüljünk az élet mindennapi örömeinek, hanem azt jelenti, hogy hova tesszük a hangsúlyt. Magunkra vagy Istenre? Itt akarjuk-e elérni a teljes boldogságot vagy Istennél?

A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy a földi élet minden öröme csupán ízelítő, az igazi lakoma csak ezután jön.

De az ízelítőből, vagy mondjuk az előételből nem lehet jóllakni.

Szembe kell nézni azzal az igazsággal, hogy ez az élet még nem a lakoma, nem itt van a teljesség. Hiába akarja valaki az éhségét csillapítani a világ nyújtotta élvezetekkel és sikerekkel, éhes marad. Mert ezt a legmélyebb éhséget egyedül csak Isten képes kielégíteni. Ha ezt az igazságot felismerjük, nagyon lényeges lépést tettünk meg. Isten lesz életünk középpontja.

Térjünk most vissza az eredeti kérdéshez: hogyan lehet Istent szenvedélyesen szeretni? Hogyan lehet egy embert szenvedélyesen szeretni? Az utóbbira talán könnyebb a felelet. Amikor felragyog előtted a másik szépsége, jósága, kedvessége, akkor elindul ─ lassan vagy villámcsapásszerűen ─ a szenvedélyes szeretet. Vágyakozol arra, hogy mindig a közelében lehess és valamivel kimutasd szeretetedet. Így van ez Istennel kapcsolatban is! Először kérd a Szentlelket, hogy ragyogtassa föl előtted Isten szépségét és jóságát. Utána keresd a módját, hogy mindig a “közelében” lehess, és valamivel mindennap kimutasd iránta való szeretetedet!
A többit bízd az Úrra, “százszorosan” (Mt 19,29) fogja jutalmazni fáradozásodat!

(In: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha. Budapest, 2001.)

Létrehozva 2016. június 15.