Lehet, hogy a kormány most megnyert egy taktikai csatát. Ahogy az okosok mondják, kihúzta a szőnyeget a szocialisták alól. Biztosan vannak olyan szempontok, amelyeket én nem látok és nem értek. De nekem ez a döntés mégsem tetszik. Csalódást okozott. Mert én azt gondoltam, bizonyára naiv módon, hogy a vasárnapi boltbezárás mögött valamiféle elvi meggyőződés áll. Mondjuk az, hogy vissza kell adni a vasárnap rangját, ha már egyszer ez a kormány olyan gyakran hangoztatja a kereszténység kultúra-megőrző szerepét.

De lehet, hogy egészen más szempontok alapján döntöttek így, s az egésznek semmi köze sincs ilyen magasztos eszmékhez. Ezért lehetett ezt az egészet ilyen gyorsan visszacsinálni. Akármi is legyen a háttérben, számomra ez a kérdéskör komoly szimbolizmussal és világképi jelentőséggel bír.  Ugyanis nem csak a boltokról van itt szó, hanem a vasárnapról is. Sőt, számomra arról igazán. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Nem véletlen, hogy Soós Szilárd, Jakab Bálint és Székely Attila után én sem tudok kitérni a téma elől. (Ilyen sem volt még a Reposzt történetében. Nem beszéltünk össze.)

Szóval nem tudok örülni ennek a taktikai győzelemnek. Megsérült valami, amit egyszerűen hívjunk csak elviségnek, hitelességnek, vagy – biblikusan – hűségnek.Taktikai visszavonulás egy okos kormány részéről valóban létezhet, mint ahogyan erre többször is láttunk példát. Csakhogy ez a vasárnapi boltbezárás túlmegy a szokványos döntések egysíkú körén, hiszen a lényeg pont a szimbolikában van. A vasárnapi boltbezárás szimbolikus jelentősége pedig abban van (volt), hogy a vasárnapnak a keresztény kultúrában különleges státusza van. A vasárnap más. Nem olyan nap, mint a többi. A vasárnap nem csak munkaszüneti nap, hanem ünnep, amelyben szimbolikusan megtestesül a keresztény kulturális identitás. Mindig az ünnepben ragadható meg a legkönnyebben egy kultúra sajátszerűsége. Amelyik kultúra lemond az ünnepeiről, önmagáról mond le, mert hiszen, mindenféle tévhittel ellentétben, nem a kultúra hozza létre az ünnepet, hanem az ünnep a kultúrát. Persze, ez csak olyan kultúrákban érthető, ahol még értik, mi a különbség a szent és a profán, az ünnep és hétköznap között. A profanitás világában már nincs ünnep, hiszen a szent elveszíti a jelentését. A szekularizáció folyamata azonban azt a világképet, amelyben még létezett szent és profán, volt hétköznap és ünnep, szinte teljességgel felszámolta Európában. Az ünnepeket átértelmezték, s az általános műveltség nagy dicsőségére egy átlag európai már nincs is nagyon tisztában az európai keresztény ünnepek eredetével és jelentésével. Így profanizálták a vasárnapot is. S az emberi jogok és az egyéni szabadság nagy kábulatában az emberek nem vették észre, hogy elvették tőlük az ünnepeiket. Megkapták helyette a szabadság illúzióját, miközben ez az állítólag haladó világ eddig soha nem látott és tapasztalt kontrollt gyakorol felettük. 

Balgaság lenne azt gondolni, hogy a vasárnapi boltbezárás voltaképpen csak amolyan mellékes, életvezetési kérdés. Az ünnepben világkép fejeződik ki. Hit valamiféle univerzális rendben, amely az emberi életnek is közösségi rendet és keretet ad. A profanitás világa ezt a rendet már nem ismeri, s nem is tudja az emberi életet elhelyezni az amúgy ismeretlen és végtelen valóságban. Létrejött egy zárt és korlátolt kultúra, amely már képtelen önmagát a transzcendens felől értelmezni, s amelynek következményeként az ünnep mint olyan értelmezhetetlenné vált. Már nincs ünnep. Így lett a vasárnapból egy nap a sok közül, ráadásul úgy, hogy az emberek közben nem is vették észre, hogy a szabadság nevében egy hitben felépített univerzumot loptak el tőlük. S ha már az univerzum elveszett, nem maradt más, az evilági rövidlátást, korlátoltságot és zártságot kellett univerzálissá növelni. Nincs ünnep. Buli van.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. április 17.