A kiosztás

A talentumokról szóló példabeszéd sohasem unalmas, bármelyik életszakaszunkban halljuk, mindig aktuális. A talentumokat osztó gazda maga az Úr. Minden jó felülről van, a Mennyei Atyától. Tőle ered minden és mindenki, és felé tart minden és mindenki. A Szentháromság ikonon ezért ül egyenes testtartásban, egyenes pálcával, Ő az Eredet, az Arkhé.

Minden azért ered Tőle, mert a szeretet a lényege, a szeretet pedig adni akar: nem valamit, hanem önmagát. Istenünk teremtésének fő indítéka a szeretet: az egész teremtés és kinyilatkoztatás egy nagy önközlés, önátadás. Tulajdonképpen ez a misztérium, hogy Istenünk közli önmagát a létben, az ember felé, ingyenesen, szeretetből… Szerető teremtése tehát nem csak létet ad, hanem egyben kegyelmet is.

A lét eleve felkent, magán hordozza a kegyelmet is. A legapróbb katicabogár létében magában hordoz valami kegyelmet. A kiosztó Atya legfőbb adománya, talentuma, önközlése maga Jézus: maga Jézus az ajtó, megmutatja, hogy az Atyától igenis csak jó ered. Rossz, büntetés, csapás nem ered Tőle, csak jó talentumokat oszt. Ha az Atyától eredő Jézus ilyen jónak mutatja be, ha a kereszten is a szeretet Atyjának mutatja be, akkor merhetünk bízni minden életkörülményben az Atyában, Jézus után, Jézus mintájára. Az Atya Jézusban akarja teljesen odaadni, megmutatni önmagát: szabad az Atyát olyannak felfogni, amilyennek Jézusban mutatja önmagát. A kérő ima idején, a kísértés, akishitűség, a szomorúság idején jó ezt tudni. „Atyám, légy olyan, amilyennek mutattad magad Jézusban!”

Talentumokat ad, s az adás alapján megkülönbözteti szolgáit: nem egyformán ad. De a megkülönböztetés előtt egyformán szereti őket, előtte mindegyiket szolgájának fogadja. Amegkülönböztetés előtt az egyenlőség van. Fontos a régi axióma: „az azonossal azonos módon, a különbözővel különböző módon kell bánni.”

Ami az emberekben azonos, azzal azonos módon, ami az emberekben különböző, azzal különböző módon kell bánni. Azonos minden emberben a személyes méltóság. Istenünk ezt mindenkinek egyformán adja, mielőtt talentumokat ad. A személyes méltóság mindenkiben egyenlő, fokozhatatlan, nem függ a személyes szimpátiától, rokonsági foktól. A személyes méltóság megdönthetetlen alapja az ember mögött álló Isten.

Minden ember azért egyenlő a személyes méltóságában, mert Isten mindenkit a maga istenképiségére teremtett, mindenki Isten gyermeke, mindenkit egyenlővé tett az emberré születő Jézus, és mindenkiért ontotta vérét. A személyes méltóság nem függ a teljesítménytől, érdemtől, bűntől, feltétlen tisztelet illeti mindenki részéről. Tulajdonképpen a felebaráti szeretet alapja. Maga Jézus mondja bele magát az emberbe, amit a legkisebbeknek teszünk, Neki tesszük. Ezt a személyes méltóságot Isten adja, nem az ember.

Fontos ezt kijelenteni, mert nagyon szép emberi alapjogi nyilatkozatokat, ENSZ chartákat, nizzai chartákat, alkotmányokat adunk ki (az erkölcsi szint lecsapódik a jogi szintben), de nem ezek a nyilatkozatok, alkotmányok adják a személyes méltóságot. Csak felismerik, kimondják, írásba foglalják, s amennyire sikerül, betartatják. Pusztán papírok, emberi nyilatkozatok miatt azonban nem fogják az emberek megtartani. Még az emberi alapjogok bajnokainak kikiáltott országokban is megtörténik az alapjogok megsértése.

Mi tudjuk: a legsúlyosabb bűnöket mindig akkor követik el az emberrel szemben, ha lehazudják a mögötte álló Istent, és már csak az érdemeit, bőre színét, szimpátiáját nézik. Amit az ember ad, azt az ember vissza is vonhatja. Ha csak ember adná a személyes méltóságot, vissza is vonhatná, vagy csak bizonyos Übermensch-eknek, rokonoknak, bőrszínnek, felekezetnek adhatná meg. Az ember személyes méltóságát ha emberek, nyilatkozatok, papírok adnák, nem tartaná meg senki, folyamatos diszkriminációt, megkülönböztetést kellene megtapasztalnunk.

Az ember mögött nem az ember áll, ezért illeti feltétlen, azaz Istennek szóló tisztelet a személyes méltóságot. Krisztus nem engedi a két kőtáblát szétszakítani. Fontos lenne mindezt meggondolni, mielőtt a különbségekről beszélünk, a különbözőképpen osztott talentumokról. Előbb Istenünk mindenkit egyenlően szeret, nem is tud megkülönböztetően.

Minden különbségtétel előtt az egyenlőség elismerése a fontos. Túl könnyen azonosítjuk az embert a munkájával, teljesítményével, érdemeivel. A személyes méltóság ezt tiltja: mindenki több, mint a munkája, az egészsége, a vagyona, a képességei, a haszna, a tisztelet megilleti a szegényt, a cigányt, a kómában fekvőt, a lustát, a haszontalant, a gyilkost is, az ellenszenvest is, a nem-rokont is.

Az ember személyét ezért illeti tisztelet, eszközként soha nem használható, csak célja lehet a cselekvésnek (Kant). Ez nem is veszíthető el, s ha látunk hajléktalan, alkoholista, bűnöző embert, akkor tetteit elítélhetjük, tetteiért jutalmazhatjuk, börtönbe is zárhatjuk, de emberi méltóságát nem sérthetjük. A keresztényeknek kell tudni a magánéletben és a társadalmi közfelfogásban is megvédeni ezt a méltóságot: aki többet lát az emberben, az ember mögött, azt több kötelezi.

Az összes talentumot az Úr adja és kéri számon. Bár különbözőképpen osztja, de mégis csak az összes az övé. Nem vagyunk egyformák a képességek, élethelyzetek, felelősség tekintetében.Mindenki mindent nem csinálhat, az elosztás indítéka a fontos: a talentumok szétosztását nem a versenyszellemnek, a szeszélyes megkülönböztetésnek, önkényes követelménynek kell tekinteni. Sokkal inkább egy nagycsalád munkamegosztásából kell gondolkodni: az egész család érdeke, az egész család halad, ha az egyes tagok jól végzik a maguk részét. A szolgának is érdeke, hogy az úrnak jól menjen, ha ő gazdagodik, a szolga is jól jár.

Az élet megszervezéséhez a kiindulópontot nem a liberális piacgazdaságból, vagy az individuális önmegvalósításból kellene nyerni. Ez a példabeszéd a Mennyek Országáról szól! Az egész világ, az összemberiség halad, gazdagodik, ha én jól végzem a magam küldetését. Milyen fontos lenne nagyban látni, milyen fontos lenne megérteni: vagy együtt boldogulunk, vagy együtt bukunk. Boldogulni csak összefogva tudunk, jól dolgozni, imádkozni, helytállni az egészért, mindenkiért kell.

A verseny célja a gazdaságban, politikában elsősorban a mindannyiunk érdeke, a közjó, az egység. A versenyzők érdeke nem a káosz, a diktatúra, hanem a jobb élet. Így minden verseny és különbözőség előtt mégiscsak az egység van. Ezt a látást a legtisztábban az evangélium tudja adni. Próbálta a „nagy egész” illúzióját a kommunizmus erőszakkal megvalósítani, ateista ideológiával. Ma mintha a másik végletben lennénk: a túlzott individualizmus elfeledi az egészet, nem nagyban gondolkodik, összemberiségben.

Régen a nagy rendet, a kozmosz örök törvényeit szemlélték, az egyén, az individuum csak másodlagosan számított. Mára túlzottan az egyén számít, a nagy rend, az egész széttörött. Ma az „egy nagy igazság” helyett a „mindenki igazáról” beszélünk, az egy nagy erkölcs helyett a mindenki „saját erkölcséről” beszélünk. Ma az igazság, az erkölcs relativizmusa dúl, ez a relativizmus diktatúrája (II. János Pál). Aki mer egy igazságról, egy emberiségről, egy erkölcsről beszélni, az ma a totalitarizmus gyanúját vonja magára.

Az egyház erkölcsi tanítása miatt rendszeresen megkapja ezt a vádat, „nem elég toleráns, plurális”. Nem gondolják meg a vádlók, hogy nem lehet egyszerre igaza a szexuális erőszakot elkövetőnek és az áldozatnak is. Lehetek erőszakos, ha az én igazam, lelkiismeretem ezt tartja jónak? Az igazság és az erkölcs relativizmusa az élet káoszát okozná. A pluralizmusnak, a toleranciának megvan a maga legitim helye, de nincs helye a legsúlyosabb dolgokban. A talentumokat osztó Atya az egészet képviseli, az egész haladása az érdeke, s az egészről kér majd számot.

A kiosztó Úr az azonosság után elismeri a különbözőséget. A kiosztást érthetjük személyesszinten, jelentheti a személyes adottságokat, karizmákat. A szeretet az alapvető elfogadás után tud megkülönböztetni. Nem ugyanazt várja el diktatórikus módon mindenkitől, hanem atyai, pedagógus,baráti módon tud megkülönböztetni. Mindenkinek a rátermettsége szerint ad a gazda talentumot. Az okos megkülönböztetés mindenkinek azt adja, ami neki jár, oda állítja, ahol a legjobb, annyit vár el, amennyi reális. Éppen az lenne az igazságtalan, ha mindenkitől ugyanazt várná el, ha a matematika szintjén osztana, s nem a személyesség szintjén.

Aki szeret, személyesen vesz engem igénybe. A perszonalizmus több, mint a matematika. Az alulkövetelő elvárás nem visz előre, a túlkövetelő megnyomorít. Ezért nagyon nehéz szülőnek, pedagógusnak, lelkipásztornak, vezető beosztásúnak lenni. Ahol az ember a helyén van, ott nagyon termékeny, ott az egész is jól halad. Ha nincsenek helyükön az egyének, akkor egyesek az alulköveteltségben felszínessé, cinikussá, megkeseredetté válnak, mások a túlkövetelésben megnyomorodnak, felőrlődnek – és az egész sem halad előbbre.

Megkülönböztetni az tud, aki szeret, s ha szeret, akkor engedem, hogy megismerjen – és a reális helyemre kerüljek, elfogadom az általa kiosztott talentumot. Ha nem szeret, akkor diktál, én színészkedem – s a hazugság alapján az egész nem halad. A különbözőség elismerésének tehát van legitimitása, nem szabad a keresztényeknek a ló túlsó oldalára esni az egyenlősdiben. Jogos a megkülönböztetés a szeretet fokozatában (házastárs, család, rokon, barát, keresztény, felebarát), jogos a munkában (vezető, beosztott), jogos a képességekben, a fizetésben, de jogos a büntetőtörvényben is.