„Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki megkönyörült rajtad.” (Iz 54,10)

Vajon milyen lenne az életünk, ha megélnénk az Isten szeretetébe vetett abszolút bizalmat? Keresztényként persze tudjuk, hogy Isten szeret minket. Erről éneklünk, idézünk a Bibliából, ezt írjuk ki pólókra, matricákra. Igen, Isten szeret.

Tudjuk, hogy Isten szeret, de most nem erről beszélek. Hanem arról, milyen lenne az életünk, ha valóban elhinnénk azt, amit tudunk.

Ha Isten szeretetének teljes bizonyossága járná át a lelkünket akkor is, ha az érzéseink ellene szólnak. Ha rászoktatnánk szívünket és elménket, hogy mindent Isten biztos szeretetének szűrőjén át nézzen, és dolgozzon fel. Igen. Megkérdőjelezés nélkül.

Nemrég beszélgettem egy drága édesanyával, akinek nagyobbik lánya nemsokára tölti a harmincat, és még sosem volt barátja. A fiatalabbak már mind megtapasztalták, milyen az együttjárás valakivel, sőt egyiküket már el is jegyezték. A nagy lány egyik éjjel sírva ment oda anyja ágyához, tőle kérdezte: „Anya, miért? Miért nincs senki, akinek megtetszenék, aki szeretne? Mit rontok el, mi a baj velem?”

Az édesanya tanácsért jött hozzám, hogyan segíthetne gyermekén ebben az állapotban. A kérdések mögötti érzelem nagyon valóságos. És nagyon fájdalmas.

Ha lehetőségem lenne mélyre ásni, felfejteni az összes érzést, ami ennek a fiatal lánynak a lelkében kavarog, eljutnék oda, hogy kételkedik Isten szeretetében.

Emlékszem rá, mikor én voltam magányos, az egyetlen a barátnők közül, akinek még nem volt fiúbarátja, és én is töprengtem a miérten. Végigsoroltam magamban a lehetséges fiúkat, arra gondoltam, Isten felém fordíthatná valamelyiknek a szívét, mégse teszi. És ez rosszul esett.

Jó lett volna, ha már akkor tudom azt, amit most tudok. Az ilyen történéseket, helyzeteket nem szívem összekuszálódott érzésein, hanem Isten szeretetének a szűrőjén át kell néznem.

Ha kusza érzelmeimen eresztem át őket, akkor a végeredmény ilyesmi lesz: Ha Isten annyira szeret, miért hagyja, hogy ez így legyen?

Ha viszont az Isten szeretetébe vetett abszolút bizalommal nézem mindezt, akkor arra a következtetésre jutok, hogy: Isten nagyon szeret, hinnem kell, hogy szeretetből fakadó oka van annak, hogy ezt megengedi.

Megfogtam a tanácsot kérő édesanya kezét, és azt mondtam neki, segítsen a leányának más szemmel tekinteni az adott helyzetre. Természetes, hogy bántja, hogy szomorú, és egyedül érzi magát. De ezek miatt ne rendüljön meg a bizalma Isten szeretetében. Inkább lássa meg mögötte Isten védelmező gondoskodását, keresse benne a növekedési lehetőségeket.

Vannak nagyon nehezen feldolgozható helyzetek. De mi lenne, ha megpróbálnánk Isten gondoskodó szeretetébe vetett abszolút bizalommal tekinteni rájuk? Nem tudom, kedves testvérem, hogy min mész most keresztül, de hadd imádkozzam fölötted Ézsaiás/Izajás szavait: „Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki megkönyörült rajtad” (Iz 54,10).

Uram, Te jó vagy. Jó Isten vagy. Megbízom hát a terveidben, hiszem, hogy azért engeded meg ezeket, mert jó okod van rá. Nagyon nehéz, de inkább lennék veled ezer nehéz pillanatban, mint távol tőled ezer örömteli történésben. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2016. január 22.