Jézus viselkedése

A gyógyulásért könyörgő asszonyhoz Jézus először egy szót sem szól. Kínos és kemény Isten hallgatása. Az okát soha nem tudjuk, de nehéz elviselni. Valahogy túl sokat fecsegünk és azt is várjuk el. A hallgatásnak sok oka lehet.

Talán maga Isten is vívódik: nincs a jövő előre megkötve, nincs szigorú predestináció. A jövőből annyi dőlt el, hogy szabad utunk van az Atyához, mindenkit megváltott Krisztus. Talán maga Isten is hagyja érlelődni szabadságunkat belátásunkat. Talán azért hallgat, mert erre a csöndre, távolságra van szükségünk, hogy első felindulásból felszakadt kéréseinket nyugodtabban átgondoljuk.

Rendkívül súlyosak Jézus szavai a történet végén: „Történjék veled akaratod szerint!” Vajon tényleg jó az nekünk, ha a saját akaratunk szerint történnek velünk a dolgok? Ágoston szerint nem Istennek van szüksége a kérő imára, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy tekintete előtt átgondoljuk, mi is az igazán fontos, mit hogyan alakítsunk. A saját akaratunkra akkor hagyatkozhatunk és vállalhatjuk, ha megtisztítottuk-egyezettük Isten akaratával. Talán a történetben nem is a gyerek a beteg, hanem az anya. Isten időt hagy az anyának, hogy felülbírálja gyermekét illető ördögi vádját. Talán Isten azért hallgat olykor, mert többet akar elmondani, mint ami a szavakba belefér.

Jézus Krisztus földi léte során megértette, hogy az embereknek több kell, mint szavak: állandó jelenlét. Ezért hagyja itt az Eukarisztiát, ezért támad fel és jelenik meg, ezért bíztat, hogy velünk lesz a világ végéig. A jelenlét több, mint a szó. Igaz ez a szerelmesekre, akik az udvarlás első hevében sokat beszélnek, aztán jó együtt hallgatni, s együtt lenni. Igaz ez egy családra, barátokra, de haldoklóra is. Nem valamit kell mondani neki, hanem önmagunkat, szeretetünket és Isten szeretetét kell kimondani jelenlétünkkel. Isten hallgathat azért is, mert sír, sebei vérzenek, fájdalmában nem üt a kezünkre, hanem visszavonul rejtekébe.

A Bibliában benne van, hogy a Teremtő megsiratta a teremtését, Jézus megsiratta Jeruzsálemet, talán olykor ma is sír, amikor torokszorító szenvedéseket lát, amikor ártunk egymásnak, bűneinkkel elszakítjuk magunkat Tőle, nem megy úgy az ima, a Liturgia, az élet. Isten hallgatásakor fontos a bizalom, ahogy ez az asszony is teszi: ott van, vár, kér. Majd Isten megszólal, ha akar, de ahhoz ott kell lenni. Isten nem szólal meg gyakran, „nem nő”, aki sokat beszél, de mindig jelen van. Ha pedig megszólal, talán évente csupán néhányszor, akkor azok aranyba vésett szavak, drága üdvözítő üzenetek nekem. Ilyen drága mondatai minden imádkozó embernek vannak. Azokat amíg élünk nem felejtjük el, azokból egy életen át lehet élni. Ezt ki kell várni, meg kell hallani, és meg kell őrizni.

Jézus hallgat, nem akar segíteni az asszonynak. Elsődleges dolgának Izrael elveszett juhai összegyűjtését tartja. Tudja, amit mindenkinek tudni kell: küldetésünkben van sorrend, a szeretetnek vannak fokozatai. A középkori teológia „ordo caritas”-ról, a szeretet rendjéről beszél: morális konfliktusok, erkölcsi kötelességek ütközése esetén jó ezt észben tartani. Nem vagyunk istenből, nem tudunk mindenkit egyformán szeretni. Vannak, akik mélyebb szeretetkapcsolatban vannak velünk, és vannak távolibbak. Az ember elsősorban azokért felelős, akiket szorosabban rábízott az Isten. Elsősorban a családomat kéri majd számon: haladtak, fejlődtek mellettem? Az üdvösség felé vezettem őket?

Milyen sok jó keresztény kilopja önmagát a családból, a legjobb erőit a családon kívül veti be. Jó keresztény lélekkel szolgálni akar, ezért körömszakadtáig helytáll a világban, s otthonra maradék, kimerült ember jut. Nem hiszem, hogy megéri Krisztusnak, ha megfeszített munkát lát a szent családok árán. Nem éri meg neki, hogy a családjaink tönkre menjenek, miközben viszem a hátamon a népgazdaságot, a multikat, a munkahelyet. Küldetésében Krisztus is akarja tartani a szeretet fokozatait, mindenre nincs erő, ideg, figyelem, szív. Az asszony hite mégis meglepi, s felismeri, hogy küldetése a pogányokhoz is van, őket is össze kell gyűjteni, ők is a szeretetéhez tartoznak.

Krisztus úton van a messiási küldetése mélységeinek felismerésében. Először csak Izrael fiait akarja összegyűjteni, majd sok pogány hitét látva megérti, hogy küldetése a pogányokhoz is szól, még később pedig felismeri: nem is elég csak a kortársakat tanítani és gyógyítani, hanem az egész emberiséget meg kell váltani a bűntől és a haláltól. Milyen fontos lenne ezt a Krisztust felidézni, amikor pályát választunk, s fel akarjuk tenni az életünket valamire. Milyen fontos lenne imádkozni ehhez a Jézushoz, amikor a szálak összegabalyodnak az életünkben, hivatásunkban, házassági, szerzetesi, papi életünkben. Milyen nyugalom erre a Jézusra emlékezni, amikor hivatásunk gyakorlásában először sok hibát vétünk. Jézus is úton volt hivatása mélységei felé, mi sem tudunk mindent azonnal. Az utamat, a hivatásomat ki kell imádkozni.

Jézus nem véletlenül volt olyan sokat egyedül az Atyával, kereste a maga útját. Minden kamasznak sokat kellene imádkozni a pályaválasztásakor: nem csak a pontszám az érdekes, a munkahelyi lehetőségek, hanem az is, hogy Isten mit akar velem. Minden szerzetesjelöltnek ki kell imádkozni, hogy hogyan is legyen ő jó szerzetes, mi az a nagyobb, amiért lemond földi javakról. Minden jegyesnek ki kell imádkozni Krisztus bólintását az ő házastársára: engedi, hogy menjek ezzel az emberrel, üdvösnek látja a vele való életet? Amire Isten bólint, azt hihetetlen pszichés energiával, elszántsággal, kreativitással tudjuk megvalósítani. Krisztus is kiimádkozta a maga útját, sírva és vérrel verejtékezve, s azt utána végig is tudta járni, még a bele is mert halni. Ha Krisztusban volt egy fejlődés, a messiási tudat tisztulása, akkor mi sem tudjuk azonnal merre és hogyan, szabad töprengenünk – de a nagy ködben már van egy örökké jelenlévő Útitársunk. Krisztus ez az Útitárs akar lenni, pont erről maradnak le az „ünnepi” keresztények, akik csak karácsonykor és húsvétkor lépnek be a templomba. A lényeg pontosan nem az alkalmi ünnep, hanem a folyamatosság.

Keresi Krisztus a maga hivatását, útja elején el akarja küldeni a pogány asszonyt. Minden pályakezdőnek mélyen a szívébe kell vésni: minden nem megy azonnal tökéletesen. Krisztus talán néhány másodpercre tanakodott. Amikor mi pályát kezdünk, nekünk több hiba árán kell a tanulópénzt megfizetni. Főleg a lelkiismeretes embernek nehéz elfogadni, hogy van hibaszázalék.

Egy kezdő lakatos fog elrontani szerkezeteket, egy kezdő tanárnak 1-2 osztály tanítása, nevelése nem megy tökéletesen, talán rá is megy néhány sors, emberi kapcsolat. Egy kezdő pap, pszichológus, orvos, ügyvéd, rendőr stb. nem tud mindent azonnal. Talán emberi sorsokat, életeket súlyosan megterhelek. Nehéz megemészteni, hogy miattam másoknak nehéz. Látni kell azonban a fejlődés természetes útját, tudni kell önmagunknak megbocsátani. Nem vagyok istenből, nem megy minden azonnal tökéletesen. Ráadásul teremtményi létem miatt nem csak fogyatékos vagyok, hanem még bűnös is, az én mulasztásaim, felkészülésem hibái is benne vannak a kezdeti kudarcokban.

Meg kell fizetni az árát a bűnös és hibás iskolarendszereknek, a színvonaltalan oktatásnak, a gyakorlati felkészítés elégtelenségének, és a strukturális hibákon túl az egyes pedagógusok, oktatók, papok személyes bűneinek. A tapasztalatot sem lehet elolvasni, azt le kell élni. Ráadásul maga az élet olyan, hogy tökéletesen nem lehet rá felkészülni, az élet mindig gazdagabb, előbb jár, mint az oktatás. Az élet eleven, a tanulás csak kullog utána. Mindezek miatt az okos legyen előre okos: minél súlyosabban hathatok életekre, avatkozhatok be emberek sorsába, annál alaposabban kell felkészülni. Mindegy milyen az oktatás, az intézmény, a politika, az oktató személye: amikor én állok a munka előtt, az operációs asztal mellett, nekem kell helytállni.

Érdemes személyes mestert keresni, aki a rutint is át tudja csöpögtetni. Nem szégyen tanácsot kérni a szakma elején, inkább kétszer kérdezni, mint egyszer rosszul vágni. A hibaszázalékot annál nehezebb önmagunknak megbocsátani, minél súlyosabban hatottunk mások életére. Nem szabad azonban gőgösnek lenni: nem vagyunk istenek, nem minden rajtunk múlik. Az a másik ember jobban az Isten tenyerében van, mint az enyémben. Még ha károsan hatottam is az életére, Isten mélyebben hatott az ő életére, hiszen én csak itt és most avatkoztam be, de Ő az egész életét vezeti. Az összkörülményt nem tudom elrontani, csak egy-egy tettet, még ha azok súlyosak is.

Egyetlen ember sincs annyira a hatalmamban, hogy teljesen tönkre tudnám tenni az életét (s ez rám is igaz, nincs egy bűnbak, akit hibáztathatok egész életemért!). Ha az én hibám miatt tönkre megy, akkor ott nagyobb a baj. Talán már rég kimosta a víz az alapokat a háza alól, csak nálam dől össze egy lökés miatt. S az is vigasztaló, hogy Isten mélyebben hatott a másik életére: megváltotta. Azt tönkre tenni nem tudom, még ha ki is oltottam az életét pl. egy balesetben. Talán a másik sorsa nyílt seb marad, ami egy életen át fáj, s így emlékeztet arra, hogy többé úgy ne bánjak el emberekkel, ahogy vele elbántam. A rossz tettből így lesz áldás, az áldozat véréből balzsam mások sorsára, az én hibámból táptalaj a holnapi jobb munkához, a gőgből alázatos ima.

Az írás letölthető itt.

Létrehozva 2016. január 19.