Advent II. vasárnapján természetesen továbbra is Jézus eljövetelére készülünk. Mielőtt Jézus elkezdett volna működni az Ő eljövetelének is volt egy felkészítője, keresztelő János, akit Isten hívott erre a feladatra. Ő pedig elment a Jordán egész környékére és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. A bűnbánatra hívott, ami az eredeti görög szöveg a μετανοια szóval fejez ki.

Ebben a szóban több van, mint puszta bűnbánattartás. A μετανοια szó arra a cselekedetre utal, amikor az ember éles fordulatot vesz és elkezd egy teljesen másik irányba tartani. A magyar nyelvben a megtérés fejezi ki legjobban a szót, ugyanakkor a köznyelvből felénk kiveszett a megtérés fogalmából az a jelentés, hogy teljesen megfordulok és 180 fokban irányt váltok. Viszont ha Székelyföldön útbaigazítást kérünk valószínűleg azt kapjuk válaszul, hogy „itt térjen meg!”

A bűnbánat keresztsége, amelyet tehát a Keresztelő hirdet a teljes fordulatra hív. Arra hív, hogy mondjunk nemet rossz szokásainknak, tulajdonságainknak és vonásainknak. Le kell tehát tennünk minden olyat, ami nem az Istenhez visz közelebb, s egy olyan úton visz, ami nem Felé tart. Kérdés, hogy vagyunk-e olyan érettségi szinten, hogy belássuk rossz úton járunk?

Látjuk-e, hogy a szenvedély, amellyel magamat rombolom rossz példát ad gyermekeim számára és tönkre teszi az életet? Látjuk-e, hogy a rossz tulajdonságom rombolja, gyengíti a közösséget, vagy abban a hitben élünk, hogy ez elfogadható, ezzel nem kell foglalkozni? Látjuk-e, hogy bizonyos ragaszkodásink véges dolgokhoz megtörik bennünk Isten művét? Látjuk-e a rossz utat? Vagy futunk és szinte rohanunk az üvegfal felé, amelybe bele ütközünk előbb utóbb? Ennek nem kell így lennie.

Rossz tulajdonságainkkal szembe nézhetünk és felvehetjük velük a harcot Jézus nevében. Szenvedélyeinktől megszabadulhatunk Jézus nevében. Ragaszkodásainkat pedig feladhatjuk, mert egy dologhoz kell csak igazán ragaszkodunk: Jézus nevéhez. Az Ő tanításához, az Ővele való napi kapcsolathoz. A szentek is ezt tették. Időről időre Isten egyedüli és kizárólagos jelenlétébe merültek ott, ahol voltak. Kitették magukat annak, hogy időről időre meghallják az Ő megtérésre buzdító halk szavait. Legutóbb elterveztem, hogy majd a délutánomat a saját kedvteléseimnek fogom szentelni, de előtte imádkoztam, olvastam egy kicsit a Szentírást. Elkezdett bennem motoszkálni, hogy biztos ez a legjobb, amit tehetek ezen a délután? Nem vagyok túlságosan önző és kizárólagos? Nem mondom-e azt Istennek, hogy már pedig így lesz, ezt teszem és kész? Rá kellett jönnöm, hogy igen, önzően kiszorítok más lehetőségeket. Tudtam, hogy van egy ismerősöm, aki szerette volna, hogy meglátogassam, de mivel esős idő volt, egyáltalán nem volt kedvem elmenni. Be akartam húzódni a kuckómba és egyedül akartam lenni a dolgaimmal. Rá kellett jönnöm, hogy ezt a tervemet túl nagyra tartottam. Nehéz volt elengedni.

Eszembe jutott azonban, hogy Istenben kell gazdagnak lennem, s azzal, hogy kisajátítom magamnak azt a délutánom, igazából szegény maradok. Hátat fordítottam hát ennek a mentalitásomnak és elmentem meglátogatni ezt az ismerősömet. Beszélgettünk egy jót és ő nagyra tartotta, hogy időt fordítottam rá. Ezután öröm volt a szívemben, mert szabad voltam tenni a jót. Nem kötöttek meg olyasfajta tényezők, mint időjárás, hangulat stb. Fontos tehát Isten jelenlétébe helyezkedni, mert Ő felteszi nekünk a kérdéseket, amelyek vezetnek a hátat fordítás útjain.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. december 11.