„Ám akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Azokat, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1,12)

Régebben sokszor egy szempillantás alatt át tudtam váltani érzelmileg sikerélményről csalódottságra. Amikor úgy éreztem, minden tökéletesen ment, és aztán valami történt. Megfeledkeztem egy megbeszélt találkozásról. Rácsaptam valamelyik gyerekemre. Halogattam egy feladatot, míg a feszültségtől majd szétrobbantam.

Identitásomat a körülmények és képességeim ingatag talajára építettem. Valahányszor a kényes egyensúly megbillent egy rossz szótól, egy tévedéstől, apró hibától vagy váratlan történéstől, minden erőmet latba vetve próbáltam helyrehozni, kompenzálni. De sosem hozott tartós javulást a rengeteg befektetett energia.

Énképem le-föl járt, mint az óriáskerék, de nem éreztem vidámparki szórakozást.

Akkor következett be változás ebben az állapotban, amikor egy olvasmányom alapján a tenni és a lenni közti különbségről elmélkedtem. Ez a két dolog ellentétben áll egymással, én pedig mindig összekötöttem őket.

Miért hisszük oly sokan, hogy tetteinkből egyenesen következik, hogy kik vagyunk? Miért kötjük össze a pontokat, amik nincsenek is ott? Miért ragasztunk címkét a homlokunkra, és hisszük el, hogy igaz, ami rajta áll? Valamit elrontunk, és kimondjuk, hogy ügyetlenek vagyunk. Elfelejtünk befizetni egy számlát, emiatt butának tartjuk magunkat. Rendetlenség van, ebből levonjuk a következtetést, hogy csapnivaló háziasszonyok vagyunk.

Ezek a következtetések nem Istentől származnak. Csak a Sátán, világunk ellensége húz egyenes vonalat tetteink és értékünk közé. Az ellenség az, aki rá akar venni, hogy identitásunkat abban keressük, amit elvégzünk, mert azt akarja, hogy ha a fény elhalványul, ha a „siker” nem jön el, vele csökkenjen az értékünk is.

Isten másként értékel. Előtte identitásunk nem változik, független a cselekedeteinktől. Nem tart másnak, mint az Ő választott, szeretett gyermekének. „Ám akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Azokat, akik hisznek az ő nevében” (Jn 1,12).

Hosszú időbe telt, míg el tudtam fogadni ezt az igazságot. Valahányszor rajtakaptam magam önbecsmérlő gondolatokon, döntenem kellett, kinek hiszek. Ha hiszek Istenben, hinnem kell a szeretetében is. Ebben a folyamatban a hitem értelmi tudásból átélt, valóságos, szívbéli hitté alakult.

Ha még mindig megkísért, hogy Isten csak akkor fogad el, ha tökéletes vagyok, a Római levél 5,6-8 helyre teszi a gondolataimat: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”

Azt, hogy Isten elfogad-e minket, tehát a mi identitásunkat nem a tetteink határozzák meg. Sosem válunk selejtessé attól, hogy teljesítményünk nem egyezik elvárásainkkal. Ha értékünk forrásának azt tekintjük, ami valóban az, tovább már nem fogunk félni a kudarctól vagy mások véleményétől. Megszabadulhatunk a címkéktől, amiket magunkra aggattunk. És megszűnik önértékelésünk ingajárata is.

Egyetlen dolog számít: kinek tart minket Mennyei Atyánk. Az pedig nem változik. Megnyugodhatunk, mert Isten feltétel nélküli szeretetében biztonságban vagyunk.

Ha pedig ezt valóban elhisszük, identitásunk megingathatatlanná válik.

Mennyei Édesapám, köszönöm, hogy szeretett lányodként magadhoz ölelsz. Örömre gyullad a szívem, ha arra gondolok, hogy Te sosem fordulsz el tőlem, sosem hagysz magamra. Napról napra egyre jobban szeretnélek szeretni és szolgálni, nem hallgatva a hazugságokra, amik el akarnak csüggeszteni. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. november 9.