8. Misszió

A szentmise nem fejeződik be, ahogyan azt a záró szó mondja: A szentmise véget ért….Istennek legyen hála! .  „Hála Istennek vége van, Ite missa est”? – azaz kezdődik a misszió!

De ennek nagyon mély tartalma van, az Eukarisztikus hálaadás, – a  Krisztus életében, szeretetében, életáldozatában való részesülés – dinamikát, erőt ad arra, hogy elinduljunk Jézus nevében, Jézusként a világba. És ehhez kértük a Szentlelket, és ehhez kell megtanulnunk napról-napra elkérni Istentől a Szeretet Lelkét. Ezt be kell gyakorolni. Ez nem olyan, hogy eddig egyszer se tudtam megmukkanni, és most szónok leszek. Ezt be kell gyakorolni.

Keresztény vagy, Krisztus követe vagy, és ezt a II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium dokumentumban leszögezte. Ezzel teljesen ellentétes a diktatúrák légköre. És teljesen ellentétes a liberális szellem, amelyik újra vissza akarja szorítani a vallást a sekrestyébe, a templomba. Azzal a hazugsággal, hogy magánügy, kinek mi köze hozzá. A vallás: vallomás és egyben proklamáció. Meghirdetem az Isten nagy tetteit, mert találkoztam Vele, és ez az én küldetésem.

Kötelességem azt a kicsi tanúságtételt megtenni ott, ahol vagyok, amennyi hitelesen fakad a bensőmből. Mert ha én nem hordozom ott a Jézust, én nem mondom ki Jézus szeretetét, nem cselekszem Jézus irgalmasságát, akkor a világnak az a darabja üres és sötét és halott marad. És üres, sötét, halott világban élünk. Ahol, a bennünk gyújtott fénynek, a hitnek a fénye, a világ világossága az, amivel el kell indulnunk. Ennek jelképeként kapjuk majd meg az égő gyertyát.

Hogyha csak azt gondoljuk végig, hogy hány hozzátartozónk él bűnben! Hány hozzátartozónk, közvetlen rokonunk, szomszédunk él úgy, hogy „hát, vagy van Isten, vagy nincs!” Őket nem éri el a lelkipásztor. Igen, mi nem vagyunk lelkipásztorok, de lehet, hogy pulikutyái lehetünk a pásztornak, a Jó Pásztornak.

Ehhez vállalni kell ezt a féle fajta küldetést. Együtt megtettünk most egy utat, ami arra szolgált, hogy lefújja a lelkünkről, a szívünkről a port, hogy újra megsejtsük azt, hogy szeret minket az Isten. Egészen személyesen szeret és ismer. És hogy egészen személyes küldetést adott. Olyan küldetést, amit hogyha én nem teljesítek, akkor senki helyettem nem fogja megtenni. Azokkal az emberekkel, és úgy találkozni, ahogyan én találkozom, és rajtam keresztül az Isten találkozhat, ezt az Isten se tudja megtenni, ha én nem teszem meg.

Félelmetesen nagy dolog, hogy az Isten ennyire belevon engem az Ő ember szeretetébe. Belevon a szentmisébe, egészen beleölel az élet-halál föltámadás titkába, és egészen azt mondja, hogy „amint az Atya szeret és küldött engem a világ életéért, a Te megváltásodért úgy szeretlek és küldelek Téged most én”. Ezért írtam fel ezt a néhány gondolatot a táblára, hogy Jézus hívott, hív, Jézus küld.

„Jézus hívott, hív:

– személyes szeretetre

– megtérésre, kiengesztelődésre

– gyakori gyónásra, áldozásra

– az Evangélium napi élésére, életére

– arra, hogy megpihenj Nála

– hív az Életszentségre

Jézus küld,

– hogy a Szeretet Lelke által szeress

– hogy a Lélek ajándékaival szolgálj,

– hogy az Örömhírt hirdesd példával, tanúságtétellel

– hogy megszentelődjön a Te konkrét világod.”

Próbáljuk ennek a fényében megérteni, megsejteni, megfogalmazni magunkban, hogy „Jézusom, felismertem, hogy meghívtál, végső soron az életszentségre, ami azt jelenti, hogy Te élj bennem.

Meghívtál arra, hogy egy legyek Veled a szeretetben, és ezért elfogadom a küldetésedet arra, hogy szeressek úgy, ahogyan Te szeretsz.

Elfogadom a Szeretet Szentlelkét, hogy szeressek, szolgáljak úgy, ahogyan Te akarod”. Ez fogalmazódik meg a fogadalmi mottóinkban, válaszul az Egyház, a Krisztus kérdésére, hogy elfogadod-e a küldetést az Úrtól.  

„Igen Uram én a Tied vagyok. Megyek, ahová küldesz. Kinyitom a számat és kimondom azt, amit úgy gondolok, hogy a szívemben, most Te mondod, hogy most mondjak ki, és az életemet minden körülmények között úgy alakítom, ahogyan Te kívánod. Azért, hogy épüljön a Te országod körülöttem. Nem Afrikában és nem Ázsiában, hanem ott, ahol élek, a közösségemben, a munkahelyemen, a családomban, ahol vagyok”.

Isten szeretete konkrét, az énirántam való szeretete is, és én sem szerethetem az EMBERT, hanem a Julcsi nénit, a Pista bácsit, az engem irritáló nehéz testvért, a szemtelen kölyköt, aki visszafelesel, azokat kell szeretnem.

Tehát próbáljuk a saját szavainkkal ezt Jézusnak kimondani, „Igen Jézusom, fölismertem, hogy hívtál, fölis

mertem, hogy irgalmaztál, fölismertem, hogy megpihentetsz magadnál, fölismertem azt, hogy szeretsz”. Mindegy hogy hogyan, azt fogalmazzuk meg, ami belülről fakad. És „igen, Jézusom, ezért elfogadom azt, hogy küldesz engem, hogy én legyek a Te kezed, lábad, szemed, szereteted eszköze”.

Éppen tegnap olvastam az egyik nagy „térdelő teológusnak”, a Hans Urs von Balthazarnak az elmélkedését a Rózsafüzérről. És valami egész egyszerűséggel mondja ki azt, hogy nem tudunk imádkozni, még a Rózsafűzért se, csak a Szentlélek által. Az ima ez a dialógus, ez a párbeszéd, amiből a küldetés fakad.

Most ezt a küldetést éljük meg. Eddig azt éltük át, hogy igen, a szívére hívott, a szeretetébe hívott, hogy megújuljunk. De most már küld, mert az Atya Őt is elküldte a világ üdvösségéért. És abban a bizalomban fogadjuk ezt el, hogy megadta, megadja, és bármikor újra, napról-napra elkérhetjük ehhez a Szentlélek karizmáit, ajándékait, erőit, mert megadja az eszközöket is arra, amire küld engem, Téged, mindannyiunkat.

Amikor naponta imádkozzuk a hivatásért való hálaadást, a fogadalmi imát, akkor Isten személyes Szeretetét vallom meg, kérem és vállalom!

  Hát ez a Szentlélek! Az a „szeress és tégy, amit akarsz” betölt az Isten szeretete és ez a szeretet ismerteti föl, hogy mit tegyek, hogyan tegyem. Mindig ott van az, hogy kiért teszem.

És mi most már nem pusztán ellene mondunk a bűnnek. A küldetés nem a bűn elleni harcra szólít fel, hanem a nagyobb szeretetre szólít. Az, hogy közben elbotlunk, besározódunk, bűnt követünk el? Hát, hála Istennek, ott van a bűnbocsánat szentsége. S ezért kérjük naponta, hogy a hivatás és küldetés kegyelmétől el ne térítsen, sem bűn, sem kísértés, sem fáradtság, sem nehézség….

            De az, amiért mi elfogadjuk a Szentlelket, befogadjuk az Isten szeretetét, és elindulunk az Ő küldetésébe

n, az a világ üdvössége. Ez hallatlanul pozitív valami. Nem valaki ellen, hanem Valakiért indulunk útnak. Hogy mások is megsejtsék azt a szeretetet, azt a boldogságot, amilyet egyedül Isten adhat meg. Amit kiírtam a tábla egy

ik oldalára, ezek voltak a szeminárium fő témái:

Jézus meghív napról-napra,

–  a személyes szeretetre,

– meghívott a megtérésre és az állandó megtérésre, a kiengesztelődésre,

– meghív a szentségek gyakori vételére, a gyakori szentgyónásra, szentáldozásra,

– az evangélium napi életére, tehát, hogy olvassuk a Szentírást, és meg is valósítsuk azt, amit olvastunk.

– Meghív arra, hogy megpihenjünk nála, hogy csöndben legyünk előtte, hív a szentséglátogatásra.

Vagyis, meghív az életszentségre.

És Jézus küld, hogy a Szentlélek által szeressek, szolgáljak, az Örömhírről tanúságot tegyek a példámmal, életemmel, szavaimmal, és így a konkrét környezetem megszentelődjön, az én konkrét világom, a konyhától a munkahelyig, a betegágytól az utcáig. Ezt a küldetést kaptam, és ezt fogadom el az Úrtól.

És ha ezt élem, akkor természetszerűleg különbözni fogok a környezetemtől és a világtól. Így leszek jel, vagy, ha úgy tetszik, a mai szimbólum szerint: só. Ha a só ízét veszti, mire való többé. A palesztin vidék kősót használt. Ezt egy rongyba kötve belelógatták a fövő ételbe. Amikor a só kifőtt belőle, és ott maradt a kavics, azt már nem használhattak, és ezért kivetették az utcára. Tehát ez mindennapi konkrét tapasztalat volt. Ha a só ízét veszti, akkor már nincs értelme. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem a világot alakítsátok át Isten országává.  Ha misszióban járunk, akkor nem a világ az otthonunk, hanem újra meg újra hazatérünk, ahhoz, aki küld bennünket. Isten Szeretete az otthonunk.

Amen.

Létrehozva 2015. október 11.