A miseruhák

A pap mielőtt a szentmise bemutatásához fogna, magára veszi az előírt öltözéket. Legelsőbb vállát, nyakát az ún. vállkendővel (amiktus) borítja be, felölti a hosszú miseinget (albát), amelyet övvel (cingulum) köt át.

Erre a felső miseruhákra kerül a sor.

Első ezek között a manipulus, amelyet a pap a balkarján csupán a szentmise végzésekor s kivételesen a virágvasárnapi pálmaszenteléskor visel. Ugyancsak manipulust hordanak, az alszerpap és szerpap is, mikor a szentmisénél segédkeznek. Hajdanta egyszerű kéz- vagy izzadságtörlő volt, ma jelképe a tevékeny munkásságnak az Úr szőlőjében. A pap a következő ima kíséretében ölti magára: Engedd Uram, hogy a sírás s fájdalom manipulusának (keszkenőjének) viselésére méltó legyek, hogy aztán munkám bérét ujjongva fogadhassam.

A stóla a második felsőruha, melyet a papnak a szentmisénél, de aztán minden szentségkiszolgáltatásnál s áldásnál viselnie kell. A szerpap, áldozópap s püspök lelki hatalmának jelképe. A hordozás módja kifejezi az egyházi rendben elfoglalt rangfokot. A szerpap (diákon) a balvállra vetve jobbkarja alatt köti át. Az áldozópap a nyakáról lefüggő stólát a keblén keresztbe teszi. A püspök, ki keblén amúgy is keresztet hord, a stólát egyenesen bocsátja le.

Jelképezi a stóla az Úr igáját, mely a papi hivatástól s hatalomtól elválaszthatatlan. Minthogy díszjel, hatalomnak szimbóluma, azért a pap megalázkodó fohásszal ölti magára: Add vissza, Uram, nekem a halhatatlanság stóláját, amelyet első szülőmben elvesztettem s jóllehet méltatlanul vállalkozom a te szent szolgálatodra, mégis részem legyen az örök jutalomban. Végül a misézni készülő pap a szorosan vett miseruhát {kazulát) veszi magára. Hajdani kerek alakjával jelképezi a tökéletes szeretetet. Ezért kell, hogy minden egyebet fedjen s díszesen ékeskedjék. Mikor a pap az isteni s felebaráti szeretetnek ezt a szép szimbólumát felölti, így imádkozik: „Uram, ki mondottad: az én igám kedves, az én terhem könnyű, engedd, hogy azt úgy viseljem, hogy kegyelmedet megnyerjem”. A vállkendőt, albát, manipulust, stólát, kazulát, övet, korporálét s pallát a püspök vagy az erre meghatalmazott pap áldja meg.

A miseruhák anyaga és színe

A miseruhák anyagát illetőleg Egyházunk azt kívánja, hogy nemesebb, értékesebb szövetből készüljenek. Határozottan el van tiltva az üvegbrokát, amelyben ti. az arany- s ezüstszálakat üveg pótolja.

Az Egyház a színekben is mélységes értelmet lát s összhangot keres a különböző alkalmak, ünnepek és a szertartásos ruhák színe között.

A középkor utolsó szakáig, ha nem is kizáróan, de túlnyomón a fehér szín volt az uralkodó. A XII-ik századtól fogva azonban mind sűrűbben más színek is jelentkeznek. A XVI-ik században végre Egyházunk ezt a kérdést is – úgy látszik – véglegesen rendezte, öt hivatalos liturgikus színt állapítva meg: a fehéret, pirost, zöldet, violát s a feketét.[1]

A sárga és világoskék kifejezetten el van tiltva. Az aranyos szín tilos, kivéve a valódi aranybrokát, amely a fehéret s pirost pótolhatja.

A fehér színt, mint az ártatlanság, öröm s dicsőség színét, az Úr, a Szent Szűz, angyalok s azoknak a szenteknek ünnepén használjuk, akik nem voltak vértanúk. A piros szín a tűznek s vérnek színe, miért is Pünkösdkor, a keresztnek s a vértanúknak ünnepein jön alkalmazásba. Zöldbe, vagyis a remény színébe Egyházunk közönséges vasárnapjain s hétköznapjain öltözik s így vezérli soha meg nem szűnő reménnyel az Úr Jézus nyáját az örök élet legelőire. A viola, mint az alázat s bűnbánat színe, szépen kifejezésre juttatja az adventi s böjti hangulatot. A fekete úgy a társadalmi, mint az egyházi életben a gyásznak színe, miért is a fekete ruhát Nagypénteken s gyászmisék végzésekor adja Egyházunk papjaira.

Tilos a színek keverése, pl. a fehér ruhán piros keresztnek alkalmazása azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy így két színt pótoljon. Egyik színnek oly uralkodónak kell lennie, hogy nyomban lássék, mely színt képvisel.

Jegyzet: Óvakodjunk régi, elavult egyházi ruhákat megbízhatatlan ügynököknek s cégeknek eladni vagy ilyeneknél újakkal kicserélni. Mert eltekintve attól, hogy többnyire igen értékes anyag helyett csillogó, de értéktelen holmit kapunk, ily úton szent dolgainkat, melyek az isteni titkok ünneplésénél szerepeltek, annak a veszélynek tesszük ki, hogy kevéssel utóbb, ki tudja miféle szalonokban, mint ágy-, díván- vagy zongoraterítők stb. fognak díszelegni. „Ne adjátok a szentet ebeknek és ne hányjátok gyöngyeiteket a sertések elé” – mondja az Úr (Mt 7,6) és szigorú szavainak talán itt is megvan a maguk értelme. Inkább bárminő kárt kell szenvednünk, sem hogy szent dolgainkat gyalázat érje.

– – – – – – – – – –

Pérraud bíboros autuni püspök, a paray-lemoniali eucharisztikus kongresszuson érdekes s megható esetet beszélt el, amelyet Vaughan Herbert (†1903) London bíboros-érsekétől hallott. Protestáns lelkész kis leányának az angol főváros nevezetességeit mutogatta. Bevezeti többek közt egyik katolikus templomba is. A gyermeknek nyomban feltűnt a főoltár előtt lobogó örökmécses, mely a következő párbeszédre adott alkalmat az atya s leánya között.

„Papa, miért ég itt ez a lámpa?” – kérdi a gyermek.

„Mert ebben a templomban a Jézuska jelen van, ott az aranyos ajtócska megett.”

„Szeretném látni!”

„Az nem lehet, mert a Jézuska be van zárva. De ha ki is nyitnák az ajtót, azért mégsem láthatnád őt, mert fátyol borítja …”

Erre azután elhagyták a templomot. Kevéssel utóbb protestáns imaházba tértek be. „Miért nincs itt is lámpa” – veti fel a leány a kérdést.

„Mert itt nincs jelen a Jézuska.”

„Akkor menjünk ki innen, ha itt nincs a Jézuska!”

És ettől fogva semmiképpen sem volt rábírható, hogy protestáns imaházba lábát tegye. Csak katolikus templomba kívánkozott, ahol Jézus van. Sokat tűnődött ezen a becsületes lelkű tiszteletes s végre Isten kegyelmével arra a következtetésre jutott, hogy csak az lehet az igazi Egyház, amelyben Jézus Krisztus jelen van s ígérete szerint a világ végéig velünk marad. Az ártatlan gyermeki szív helyes ösztöne rávezette az apát, hogy visszatérjen az ősei által elhagyott eredeti, igaz hitre. Lemondott tehát dúsan jövedelmező protestáns lelkészi állásáról s hitvesével együtt, kit szintén sikerült az igazságnak megnyernie, katolikussá lett.

E könyvecskének is egyik célja az, ha netán másvallású atyánkfiai kezébe kerülne, felébressze érdeklődésüket a mérhetetlen kincs, az Oltáriszentség iránt, melyet ők, sajnos, nélkülöznek. Ó, bár csak egy is akadna közöttük, akit Isten kegyelme visszakalauzolna abba az Egyházba, amelyben Jézus Krisztus van, él s tárt karokkal várja őket, mint eltévedt bárányait.

A. M. D. G.

---

Források

Arregui: Summarium Theologiae Moralis

Bougaud: Kereszténység és korunk

Gihr: Das heilige Messopfer

Mihályfi: A nyilvános istentisztelet

Mihályfi: Az emberek megszentelése

Nagy: Hitelemzés példákban

Noldin: Summa Theologiae Moralis

Pázmány: Kalauz

Schütz: Dogmatika

Spirago: Beispielsammlung

Stentrup: De ss. Eucharistiae Sacramento

Taille: Mysterium fidei

[1] Ezeken kívül – de csak kivételesen – a rózsaszín is szerepel. A püspökök szertartáskönyve két vasárnapra, ti. Advent III-ik és Nagyböjt IV-ik vasárnapjára rendeli el a székesegyházak ünnepélyes miséire. Másutt – e vasárnapokon – csupán különös engedéllyel alkalmazható.

Létrehozva 2015. szeptember 27.