A szentmise nyelve

A katolikus Egyház hivatalosan a következő 10 nyelvet fogadta el liturgikus nyelvnek: a latint, görögöt, szirt, kaldot, arabot, ethiopot, ószlávot (glogolit), örményt, koptot s románt. A római liturgiát csak latinul s néhol ószláv nyelven szabad végezni. A többi nyelvet a különböző keleti liturgiák használják. Minden kísérlet új, modern, élő nyelv behozatalára Róma bölcs szilárdságán hajótörést szenved. Hogy pedig miért ragaszkodik Róma a kihalt nyelvekhez, nevezetesen a latinhoz, kettős okra vezethető vissza. Első az, mert a változatlan holt nyelvek sokkal alkalmasabbak a változhatatlan örök igazságok kifejezésére s így a hit épségének megőrzésére.

Hiszen köztudomású dolog, hogy az élő, fejlődő nyelvekben nem ritkán a szavak alá egészen más értelem csúszik, mint amelyet eredetileg jeleztek. Egy másik ok az Egyház egyetemességének s egységének feltüntetése s biztosítása. A közös egyházi nyelv hatalmas kapocs, mely a világ katolikusainak tömegeit ugyanegy anyának, az Egyháznak, keblén szeretetben összetartja, egybeolvasztja. Minő vigasztaló, ha messze vidékeken, pl. Amerikában, a templomba lépve ugyanaz az ismerős, ha talán nem is értett szó csendül meg fülünkben, amelyet szülőföldünk templomában hallottunk. Nyomban otthonosan érezzük magunkat, s mint közös Atyának s Anyának gyermekei nem tapasztaljuk magunkat elhagyatva.

Azt a hátrányt pedig, hogy a hívek nagy része a szentmise s a szent szertartások szövegét nem érti, lényegesen csökkentené, ha mind jobban elterjednének az olyan imakönyvek, amelyek azt latinul s magyarul párhuzamosan leközlik.

Kellékek a szentmiséhez

Oltár

A szentmise bemutatásának rendes helye a templom vagy kápolna. Megfelelő okból, engedéllyel azonban bárhol szabad misézni, de sohasem az oltáron, illetőleg az oltárt képviselő konszekrált kövön kívül.

Az első legtiszteletreméltóbb oltár, amelyen maga Urunk az első eucharisztikus áldozatot bemutatta faasztal volt, melynek némi maradványát Rómában a lateráni Szent János-templomban őrzik.

A második, amelyről a hagyomány megemlékezik Szent Péternek s az őt követő pápáknak oltára, melyet az apostolfejedelem Pudens szenátor családi otthonában használt. Ez is fából készült s az üldöztetés idején könnyen hordozható volt. I. Szilveszter a lateráni Szent János-templomában márványba foglaltatta s kizárólagos pápai oltárrá avatta, amelyen ti. csak Szent Péter törvényes utódai miséznek.

Ennek az oltárnak mintájára aztán számos faoltár készült, valamennyi asztal alakban, ami szépen jelképezi, hogy az Eucharisztia nemcsak áldozat, hanem lelki táplálék is. A katakombákban nem ritkán a kőlappal fedett mártírkoporsó volt az oltár. Innen van sok oltárnak a koporsó alakja. Kétféle oltárt ismer az Egyház: az állót, elmozdíthatatlant s a hordozhatót. Az előbbinek lényege, hogy az oltárlap az alapépítménnyel szilárdan egyesített egészet alkot. A hordozható oltár négyszögletes, legalább akkora kőlap, hogy rajta az ostya s kehely megférjen. Mind a kétféle oltárba szent ereklye van gondosan elzárva. Oltárt csakis püspök szentelhet s csupán a pápa engedélyével végezheti más pap ezt a fontos szertartást.

Az oltár felszerelése

Az oltárt gyolcs vagy vászonból készült háromszoros kendővel kell leborítani, amelyek legfelseje oly hosszú legyen, hogy az evangélium s lecke oldalon egészen a földig érjen. Az oltárkendőket a püspök áldja meg, avagy a plébános, a templom igazgatója vagy szerzetház feje, de csakis a saját templomuk (kápolnájuk) számára.

Az oltáron, a gyertyatartók között feszület legyen, amelyet minden pap megáldhat. Ezt a feszületet lehetőleg szentségkitételkor sem kell az oltárról eltávolítani.

A szentmise bemutatásakor az oltáron viaszgyertyának kell égnie. Ilyen gyertya beszerzése azonban napjainkban nem kis nehézséggel s áldozattal jár. Miért is a Szentszék megengedte, hogy legalább két gyertya legyen túlnyomó részben viaszból, a többi pedig nagyobb mennyiségben tartalmazhat idegen anyagot.[1] Az ok pedig, hogy miért ragaszkodik Egyházunk oly szigorral a viaszgyertyához, annak szimbolikus jelentősége. A szűzi méhek által képzett viasz ugyanis gyönyörű jelképe Jézus Krisztusnak, a szűzi méh gyümölcsének.

A gyertyák száma is meg van határozva. Kis misében 2, énekes misében 4, szentségkitételkor legalább 6 gyertyának kell égnie. Megjegyezzük itt azt is, hogy az Egyház tiltja a gáz vagy villanyvilágítást az oltáron. Még a szentek képeit, szobrait s annál kevésbé a szentségházat sem szabad villanykörtékkel díszesíteni. Az ily látványosság nem eléggé komoly s nem a templomba való.[2]

Öröklámpa

Az oltár előtt, ahol az Oltáriszentséget őrzik, állandóan legalább is egy mécsnek kell égnie.

Az új törvénykönyv előírja, hogy az öröklámpában olajbogyó olaját vagy méhviaszt kell égetni (1271. kánon). A világháború által felidézett szükséghelyzet folytán a Szentszék eltűri, hogy az örökmécset villanylámpa pótolja.[3] Szent Alfonz szerint súlyos vétek terheli annak lelkét, akinek hanyagsága folytán az örökmécs egész napon (24 órán) keresztül nem ég.

Oltárszolga

Az oltárszolga (minister) angyali tisztségét voltaképpen a hajkoronát viselő kispapnak kellene betöltenie. Ilyen hiányában más fiú vagy férfi is ministrálhat. Nőnek azonban az oltárnál szolgálni nem szabad. Ha azonban férfi e célra nem kapható, a misézőpapnak nő (pl. apáca) is felelhet, de csak távol az oltártól.[4] Bort s vizet az oltárhoz vinnie, a könyvet az egyik oldalról a másikra áttennie tilos. Ily esetekben a pap előzetesen mindent úgy rendez be, hogy az említett teendőket maga kényelmesen elvégezhesse.

Gondoskodni kell, hogy a ministerek a legjobb fiúk, lehetőleg gyakori (napi) áldozók legyenek, dolgukat jól tudják s tisztességesen legyenek felöltözve. A legjobb családoknak becsületére válik, ha gyermekük a ministrálás által az isteni áldozat bemutatásában közreműködhetik. Legelőkelőbb személyek, sőt fejedelmek nem ritkán dicsőségüknek tartják, hogy az oltárnál szolgálhatnak. Így pl. ifjú Ottó királyunk testvéreivel a legszívesebben s szépen ministrál, miként a Lequeitióban járt magyar papjaink örömmel tapasztalták s tanúsítják.

Amily épületes, ha a szentmise előtt a sekrestyében csend honol, a ministrálók a szentáldozásra készülnek s aztán angyali módon töltik be az oltárnál az angyali tisztséget, éppoly botrányos a sekrestyében zajongó, az oltárnál ügyetlenkedő, sőt rakoncátlan oltárszolgák viselkedése. A jól oktatott s ájtatos ministerek a lelkipásztor buzgóságának egyik legszebb bizonyítványa.

A szent edények s ruhák

Az Egyház szent edényei között első helyet foglalják el a kehely (Kelch. calix) s a patena (tányérka), amelyek célja, hogy az isteni eucharisztikus áldozatot hordozzák. A kehely csészéje (kupája) aranyból, ezüstből vagy legalább ónból legyen. Ha nincs aranyból, akkor belsejét jó be kell aranyozni. Ugyanez a szabály a paténára is kiterjed. Mind a kettőnek konszekrálása, mint általában az olajkenéssel járó szentelések, a püspöknek van fenntartva.

A krizmával felkent kehely s patena egyben gyönyörű szimbólumok is. Az előbbi Krisztus drága Szívét jelképezi, mint amely ugyancsak az üdvösségünkért ontott szent vér edénye. Az utóbbi, mint már III. Ince megjegyzi, kinyílt, szeretettől tágas szívünkre emlékeztet, mely az Úr Jézust befogadni kész.

A kehely felszerelés

A kehely felszereléséhez a következő ruhaneműk tartoznak: a korporálé, palla, purifikatorium, velum és burza.

A korporálénak és pallának fehér vászonból vagy gyolcsból kell készülnie. Az előbbire helyezzük a kelyhet s ostyát, az utóbbi a kehely befödésére szolgál. Mind a kettőt csupán az erre felhatalmazott pap áldhatja meg. Az Egyház nem helyesli, ha a korporálékra színes (arany vagy selyem) hímzéseket alkalmaznak, avagy a pallát a kazulának (miseruhának) megfelelő selyemszövettel díszítik.

A purifikatorium (kehelytörlő-kendő) megáldásra nem szorul. A kelyhet, patenát, valamint a szentmisénél már használt korporálét, pallát és purifikatoriumot csak klerikus vagy oly egyén érintheti, akinek gondozására vannak bízva. A korporálé, palla s purifikatorium első mosását csupán alszerpap vagy ennél magasabbrendű egyházi férfi végezze. A vizet pedig, melyben ez az első áztatás megtörtént, a szakráriumba vagy ha ilyen nincs, tűzbe kell önteni (vö. 1306. kánon). Újabban a Szentszék meg szokta engedni, hogy ezt az első mosást apácák is végezhessék.

A vélum (kehelykendő) a kehely leborítására szolgál. A burza az a három oldalról zárt kicsiny táska, amelybe a korporálét helyezzük. Mind a kettő a miseruhával azonos szövetből készül s a többi liturgikus ruhával együtt megáldható.

[1] S. C. R. 1904. dec. 14. n. 4147.

[2] S. C. R. 1914. jún. 24.

[3] S. C. R. 1916. febr. 23.

[4] Vö. 813. kánon.

Létrehozva 2015. szeptember 16.