Sztrilich Ágnes szociális testvér (SSS) szellemi hagyatékából származik ez a rendhagyó tanítás sorozat, amely az Élet a Lélekben szeminárium nyolc fő témájához kapcsolódik. A szerk.

Dicsőítés

A húsvéti időszaknak különösen jellemzője az Alleluja. Az elmúlt harminc évben, a Szentlélekben való megújulás visszahozat az Egyházba   a magasztalást és a dicsőítést. A dicsőítés annyit jelent, hogy elismerem, hogy Isten -Isten és elismerem, hogy én az ember vagyok. Nagynak mondom, nagynak vallom Őt. A liturgia, a zsolozsma tele van dicsőítéssel, csak azt, hogy „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek, azt úgy szoktuk mondani, mint valami pontot, hogy jelezzük, hogy pl. vége van a zsolozsmának, és megyünk tovább.

Pedig ez a cél, ez az adequat szó, amit Istennek kimondhatunk. „Dicsőség Neked, Te vagy a minden, én vagyok a semmi”, Te vagy élet, én vagyok a Te teremtményed. Ha megadom Istennek azt, ami az Istené és elfogadom azt, ami én vagyok, akkor egyszerre meg tud nyilvánulni az Isten élete. Persze vannak ennek szélsőségei. Nem tudom, ki olvasta például a „Magasztalásban rejlő erő című könyvet. Nem arra szolgál a dicsőítő ima, hogy én dicsőítek, és akkor az Istennek kötelessége, hogy megtegye azt, amit én mondok.

Ha megtanulom minden szituációban dicsőíteni az Istent, akkor az Isten élete betör az életembe. A családunkban, amikor édesapánk váratlanul meghalt szívinfarktusban, akkor a halála után két órával azt mondta Sík Sándor az édesanyánknak, hogy Hédi most mondjon Te Deumot. És attól kezdve ez egy olyan szokás lett, és erre eléggé sokszor volt alkalmunk, hogy amikor valakit megint nem vettek föl az egyetemre, akkor elmondjuk a Te Deumot.

Minden szituációban megtanulni dicsőséget mondani az Istennek. S akkor szétszakadnak a felhők, az a nyomasztó köd, sötétség, amelyik depresszivvá tud tenni bennünket, szétszakad, és talán abban a tapasztalatban lehet részünk, ami István diakónusnak volt a megkövezéskor, hogy nyitva látjuk az eget és látjuk Krisztust az Atya jobbján. Hitben látjuk. Tehát mindenképpen a Krisztus dicsőségének, életének a mennyek országának a valóságára nyílik rá a lelkünk.

Ez nem azt jelenti, hogy „Alleluja, taps-taps, csííz….” Mert nagyon sokszor van olyan, hogy a lelkünk nem ujjong. De ez nem érzelmi dicsőítés, ez a hitnek a dobbantása. És pontosan ez az ereje. Tehát nem felkurblizom magamat a sok ismétléssel. A hitem dobbant, hogy mert valóban „méltó és igazságos, illő és üdvösséges” minden körülmény között dicsőíteni Őt. és ezt megvallom az Istennek. Ennek aztán sajátos visszahatása van rám, az emberre, mert a szavaim teremtő módon visszahatnak rám. Ha dicsőítem az Istent, nem azért dicsőítem, hogy elmúljon a szomorúságom, de az a természetrajza ennek az imának, hogy Istenhez emel, kinyílnak a felhők, és akkor felemelődik nemcsak a fejem, hanem a szívem. A lelkem szomorúságának sokszor nem tudok parancsolni. De arra, hogy kimondjam Istennek, ami őt megilleti, hogy szent, hogy dicsőség illeti, annak tudok parancsolni, mert ez akarati tényező. Annak nem tudok parancsolni, hogy a “szívem lógatja az orrát”, de annak tudok parancsolni, hogy az orromat felhúzzam, és akkor a “szamár testvér” is fölhúzza a lelket. Ez az értelme a kéz kinyitásnak, fölfelé tárásnak, a fej fölemelésnek.

Összegörnyedve dicsőíteni, összerogyva imádkozni nem lehet. Valahogyan a testem és a lelkem harmóniában legyen azzal, amit a szavam mond. Szent Benedek mondja, hogy a szívünk egyezzen a szavunkkal, ezt én úgy is mondanám, hogy a testtartásunk egyezzen a bensőnkkel. Az Isten felé forduló bensőnkkel. Amikor most dicsőítő énekeket énekelünk – ez Húsvéttól Pünkösdig most a nagy “Allelujás időszak”.   az élő Egyház arra hív, hogy tanuljunk meg újra dicsőíteni a szavunkkal és a szívünkkel. Ennek az lesz a következménye, hogy látjuk a megnyílt eget. Akkor, majd azt tudjuk elmondani, amit az egyik a “Lelkipásztori napok” végén mondtak a “prérire” visszatérő papok. Azok, akiknek 6-8 falujuk van Belső-Somogyban, – hogy “itt és most megtapasztaltuk a valóságot, mert ez a valóság, ez a keresztény közösség, ez az együtt imádkozó közösség, ez a valóság, és az a látszat, az a magány, az a “préri”, az elhagyatottság, az a látszat, ahová visszamegyünk.

Az Isten valósága, az Isten élete az, ami ilyenkor megnyílik, a hétköznap az a látszat. De tudjuk, hogy ott, mögötte, ott van a mosolygó, boldog Isten. A húsvéti zsolozsma egyik himnuszában külön ez van, hogy a “boldog Isten”. Gondoljunk az Isten boldogságára ezekben a napokban. A Mennyei Atya örül, hogy beteljesedett az emberiség megváltása, Jézus Krisztus örül, hogy beteljesítette a művet, és ezt az örömhírt akarja ránk bízni, úgyhogy kezdjünk el dicsőíteni.

… Zengd velünk… Gyönyörű vagy, én Uram…..Szentlélek jöjj, Lobogó Láng …

Létrehozva 2015. szeptember 13.