Néhány éve történt. Valaki hozzájárulásomat kérte, hogy egy írásomat weblapján közölje.

Nem volt ellene kifogásom, hiszen föltételeztem, hogy változatlanul, kihagyás és betoldás nélkül jelenteti meg. Egyszer azonban oda találtam tévedni, és megdöbbenve láttam, hogy a szövegben előforduló „nyilvános kinyilatkoztatás” kifejezéshez a webmester lábjegyzetet fűzött.

A lábjegyzet így hangzott: „A nyilvános kinyilatkoztatás a Szentírás.” Mivel ez nem igaz, és én ilyet sosem állítottam, tiltakoztam. A szerkesztő kérésemre levette a lábjegyzetet, de saját álláspontjának védelmére hivatkozott a Hittani Kongregáció egy dokumentumára, amely a nyilvános kinyilatkoztatásról azt mondja, hogy „írott formában a Szentírásban áll rendelkezésre”. Csakhogy ez nem ugyanaz. Először is: az „írott formában” határozó megkülönbözteti a Szentírást a kinyilatkoztatás nem-írott formában való fennmaradásától, a Szenthagyománytól. Másodszor: a „rendelkezésre áll” nem ugyanaz, mint az „azonos”. Ez utóbbi szempont bővebb kifejtést érdemel.

Joseph Ratzinger Életutam c. könyvének egyik legizgalmasabb része az, amely a II. Vatikáni Zsinat éveiről számol be, jóllehet nagyon vázlatosan. Jelenlegi Szentatyánk akkor fiatal, ígéretes professzor volt, a modern teológia egyik úttörője, zsinati szakértő. Mégis igen érdekes, hogy már a lelkesedés éveiben is meglátta azokat a tendenciákat, amelyek a zsinat utáni évtizedek teológiai és hitéleti kríziséhez vezettek. Ezek közül egyik a kinyilatkoztatás azonosítása a Szentírással. Ratzinger már korábban, Szent Bonaventuráról szóló doktori tézisének kidolgozásakor meglátta, hogy a kinyilatkoztatás nem információhalmaz, amely betehető egy könyvbe, hanem élő esemény, amelynek egyik oldalán az önmagát kinyilvánító Isten áll, másik oldalán az Isten előtt megnyíló ember. „A kinyilatkoztatás nem egy Földre hullott meteor, ami valahol becsapódik, majd kőzetmintát vesznek belőle, laboratóriumba viszik és ott analizálhatják. A kinyilatkoztatásnak vannak eszközei, amik azonban nem választhatók el az élő Istentől; Isten közeledéséhez mindig élő embert követel.”

Ratzinger, mint a katolikus egyetemek teológiai műhelyének részese, ezt mindenekelőtt a történetkritikai módszer kizárólagossága ellen mondja; de ugyanúgy elmondhatjuk a szabadegyházas fundamentalizmussal szemben is, amely egy-egy bibliai kijelentést önmagában boncol és alkalmaz, mintha nem csupán töredékes rögzítése volna az isteni önkinyilvánítás élő egészének.

A végletek összeérnek, a szélsőséges szupernaturalizmus éppúgy rombolja a hitet, mint a naturalizmus. A katolikus karizmatikus megújulást igen károsan érintette a szabadegyházak rajongó fundamentalizmusa. Olyan föltételezés bújkál mögötte, mintha a bibliai szövegek kivétel nélkül mind prófétai elragadtatásban születtek volna, az emberi szerző ismeretanyagának és képességeinek teljes felülírásával. Ez messzemenően irreális szemlélet.

Amikor Izrael szent könyveinek gyűjteménye az évszázadok során kikristályosodott, mindinkább normatívnak kezdték tekinteni, olyan gyűjteménynek, amely defi nitív Isten önkinyilvánításának szempontjából, s amelyet hosszú fejlődéstörténet után végülis az ember csak őrizhet, de nem változtathat meg. Ez a mérvadó jelleg egyúttal azt jelentette, hogy a Szentírás nem lehet pusztán emberi mű, hiszen az ember nem szolgáltathat mércét a hit számára; ami mérce, az a Szentlélek műve, isteni sugalmazás eredménye. Ebből azonban nem következik, hogy a sugalmazó tevékenység nem öleli föl az ember teljes személyiségét valamennyi képességével, ismereteivel, kulturális begyökerezettségével és korlátaival együtt.

Az önmagát közlő Isten engedte az embert a maga módján beszélni, akkor is, amikor azt gondolta, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a nyúl kérődző állat, vagy hogy Nabukadnecár asszír király volt. Az ókori erkölcsök fogyatékosságait a Szentlélek nem pótolta ki valami rendkívüli módon; így kerül a Szentírásba a polgári lakosság kiirtása, a többnejűség vagy a válás. Akik az ószövetségi erkölcs tökéletlenségéből az Ószövetség isteni eredete ellen érvelnek, nem fogják föl, hogy az emberi szóval történő kommunikációnak több síkja van. Judit szépségével elbűvöli, hazugságokkal megtéveszti, majd lerészegíti s végül orozva meggyilkolja Holofernészt; az ókori ember nem látta be, hogy mindez megenged-hetetlen; Judit a Szentírásban dicséretet kap, de a mai olvasónak meg kell értenie, hogy a dicséret Judit Istenbe vetett bizalmának szól, nem a csábításnak, hazugságnak, részegségnek vagy orgyilkosságnak. Előbbit a Szentírás tanítja, utóbbiakat csak tükrözi.

Hasonló a helyzet az Újszövetséggel. Azok a keresztény generációk, amelyek már nem álltak személyes kapcsolatban az apostolokkal, magától értődően választották ki az őskeresztény iratok közül azokat, amelyeknek apostoli hitele van, ezért a hit számára mércéül szolgálhatnak (kánon = mérővessző, mérce, törvény). Így kristályosodott ki az újszövetségi szent könyvek gyűjteménye, amelyeket aztán az Egyház hittudata az Ószövetség könyveihez sorolt. Szó sincs azonban arról, hogy ezek a könyvek mind prófétai eksztázisban születtek volna. Sugalmazottságuk abban áll, hogy a Szentlélek irányította azt a folyamatot, amelyben hitünknek ezek a dokumentumai írott szöveggé lettek – az emberi szerző képességeinek nem kikapcsolásával, hanem maradéktalan működtetésével.

Ami mércéje a hitnek, az magától értődően természetfölötti, isteni eredetű, de megvan a földi, emberi jellege is. Az egyházatyák aztán a kánoni iratokra hivatkoznak mint a hit biztos mércéjére, de szó sincs arról, hogy ezt a XVI. századi sola scriptura értelmében tennék. Amikor azt jelentik ki, hogy kizárólag ezek a könyvek képviselik a hit normáját, nem a hagyománnyal vetik össze a szent könyveket, hanem az apokrif könyvekkel. Érdemes megfigyelni például Nagy Szent Bazilnak A Szentlélekről szóló művében, mekkora alapossággal elemzi a liturgikus hagyománynak a Szentlélekkel kapcsolatos beszédmódját, hogy abból az Egyház hiteles hitét kiolvassa.

A hagyomány megelőzi a Szentírást. Kezdetben volt az Ige, Isten tiszta kommunikációja, az abszolút és végtelen Igazság, a Fiú az Atya ölén, mindöröktől örökre. Amikor az Ige testté lett, megtörtént a végleges kinyilatkoztatás, megszületett az ember számára hozzáférhető Ige, akiben Isten teljesen kimondja önmagát. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez nem azért van így, mert létrejött a Szentírás, hiszen Jézust nem lehet emberi szavakkal maradéktalanul elmondani. „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene” (Jn 21,25).

A kinyilatkoztatás azért teljes, mert Jézus maradéktalanul jelen van az Egyházban, márpedig őbenne az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház élő ölébe fogadta az élő Igét, és ez a mindig jelenlevő Ige a hagyomány. A Könyv szent; a Könyv szükséges; a Könyv nélkül nem tudnánk megőrizni az Igét; a Könyv valóban Isten igéje; de az Ige több a Könyvnél. A sola scriptura információhalmazzá fokozza le az Igét, s ezzel megfosztja életétől a Könyvet is. A Könyv azért él, mert az Ige él az Egyház ölén.

(forrás: MKKM Hírlevél, 2008/1.)

Létrehozva 2015. szeptember 11.