Kikért szabad misézni?

Az új törvénykönyv változtatva s enyhítve az eddigi gyakorlaton egész általánosságban kimondja: „szabad szentmisét felajánlani bárkiért, úgy az élőkért, mint az elhunytakért, kik a tisztítótűzben szenvednek” (809. kánon).

Ezentúl tehát nincs semmi akadálya annak, hogy élő vagy elhunyt eretnekekért, szakadárokért, pogányokért misézzünk vagy miséztessünk. Nagy vigasztalás ez azokra nézve, akik főleg elhunytjaik között olyanokat is siratnak, kik bár más vallásban, de valószínűleg jó hiszemben éltek s költöztek át az örökkévalóságba.

De mégis ugyancsak az új törvénykönyv a papnak meghagyja, hogy a kiközösítettekért csak a feltűnés s botrány kerülésével misézzen, a névszerint kiközösített élőknek pedig csupán megtéréséért s nem egyéb érdekéért mutassa be az isteni áldozatot (2262. kánon).

Azokért az elhunytakért pedig, kiket a törvény az egyházi temetésből kizárt, nem szabad a temetési s évfordulói (ünnepélyesebb) miseformát alkalmazni (vö. 1241. kánon).

A szentmise alkalmazása

A miséző papnak egyik legszentebb joga, de egyben kötelessége is, hogy a szentmise szolgálati vagy középgyümölcseit valamely megengedett célra alkalmazza.[1] Amennyiben ezt elmulasztaná, a szentmise gyümölcseinek tekintélyes hányada az Egyház lelki kincstárába hullana vissza, ahonnan azt az isteni áldozat kiemelte. Némelyek szerint ily esetben a szolgálati gyümölcsök is a papot illetnék.

Hogy pedig minő szándékra tartozik a pap misézni, függ a) az állástól, amelyet betölt. A pápa, megyéspüspökök, az apátok, kik külön egyházmegyéket kormányoznak s a plébánosok isteni jog alapján időnkint a hívekért kötelesek a szentmise áldozatot bemutatni. Nevezetesen a plébános minden vasárnapon és ünnepen „a népért”, vagyis élő híveiért misézik. Ha akadályozva volna, úgy más pap által kell ennek a kötelezettségnek megfelelnie; b) a javadalomtól, melyet vállalt vagy misepénztől, melyet elfogadott. A misepénzből eredő kötelezettség a keresztény közönséget közelebbről is érdekli, miért is bővebben akarunk reá kiterjeszkedni.

1. A misepénz elfogadása megengedett s erkölcsös dolog, amint az Egyház gyakorlatából s törvényeiből világosan kitűnik. Nem egyéb ez, mint a pap ellátására felajánlott alamizsna s távolról sem a szentmise gyümölcseinek megvásárlása, ami utálatos simonia volna (vö. Az első parancs. 66. l.).

2. Mindazonáltal, aki a misepénzt elfogadta, ezzel valódi súlyos bűn terhe alatti kötelezettséget vállalt a kért szentmise elvégzésére.

3. Aki a misepénzt elfogadja, az nemcsak a mise elvégzésére, hanem a különböző körülmények betartására is vállalkozik, amelyeket az adományozó meghatározott. Nevezetesen ott, akkor s oly misét kell végeznie, ahogy az adományozó kívánja. Nagyon jól teszik azonban a hívek, ha minél kevesebb kikötést tesznek s beérik azzal, hogy a napi szentmisét, midőn a sor reájuk kerül, a pap szándékukra mutassa be.

4. A pap szabadon fogadhat el bármely nagy misepénzt, ha azt neki önként felajánlják. De nem szabad többet követelnie, mint amennyit az egyházmegyei hatóság az idők s viszonyok szerint bölcsen megállapított. Viszont a püspök megtilthatja azt, hogy papsága a megállapítottnál kisebb misepénzzel beérje, mert, ha ezt egyesek megtennék, sok visszásságra nyílnék alkalom.

5. Ha valaki nagyobb összeget ad misékre, ki kell kutatni, hogy az illető hány szentmisét kíván. Ha ezt megtudni nem lehet, akkor az egyházmegyében előírt misepénz nagysága szerint kell a végzendő misék számát illetőleg eligazodni.

6. Ha a szentmise-alapítványok tőkéjét az állam elrabolja, mint pl. ezt Franciaországban tette, avagy a pénz elértéktelenedése szinte megsemmisíti, miként ez, sajnos, nálunk is megtörtént, a Szentszék apostoli teljhatalmával megteheti, hogy a szentmisék számát összevonja, avagy elvégzésük kötelezettségét megszünteti. A pápa ilyenkor az elmaradt misék gyümölcseit az Egyház lelki kincstárából, Krisztus Urunk s a szentek túláradó érdemeiből pótolja.

A misézés helye és ideje

A misézés rendes helye a templom vagy kápolna. A megyés főpásztor azonban kellő okból megengedheti, hogy szabad ég alatt vagy más tisztességes helyen mutassák be a szentséges áldozatot. Hajón csupán pápai engedély alapján, különböző óvóintézkedések betartásával szabad misézni.

A szentmise bemutatása általában véve az év minden napján meg van engedve, kivéve a nagyhét három utolsó napját, midőn a latin Egyházban magánmise nem végezhető.

De mégis Nagycsütörtökön szerzetesek kápolnájában zárt ajtók mögött szabad egy csendes szentmisét bemutatni, hogy ezen a szerzetesek megáldozhassanak. Nagypénteken egyáltalán nincs szentmise, hanem csupán az ún. csonkamise alatt a szertartást végző pap az előző napon konszekrált szent ostyát veszi magához.

Az órát illetőleg az új törvénykönyv úgy intézkedik, hogy a magánmisék egy órával hajnal előtt s legkésőbb délután egy órakor végezhetők (821. kánon). Kivételt alkot a karácsonyi éjféli szentmise, amelyet csakis a plébániatemplomokban, egyebütt csak pápai engedéllyel szabad bemutatni.

X. Pius pápa, mint említettük, 1907. augusztus 1 én megengedte, hogy szerzetesházak, papnevelőintézetek és vallásos társulatok kápolnáiban, ahol szabad az Oltáriszentséget tartani; karácsony éjjel mind a három szentmise egymás után elvégezhető legyen (vö. 821. kánon). Mindennek azonban csak zárt ajtók mellett szabad történnie (vö. S. Off. 1908. nov. 26.)

A szentmise szertartásai[2]

A szentmise neve

A szentmise mérhetetlen kincsek, felfoghatatlan titkok s csodák összege. Oly nagy, gazdag s fenséges, hogy azt emberi szóval kifejezni nem lehet. Talán ez az oka annak is, hogy ősidőktől fogva oly sokféleképpen nevezték el. Mégis a legelterjedtebb s most már a hagyomány által megszilárdított, szentesített neve: mise (missa, Messe). Magyarul annyit tesz, mint „elbocsátás”. A régi egyházi szertartásban két elbocsátás volt az isteni áldozat bemutatása alkalmával. Egyik az evangélium után történt, midőn a keresztségre készülő katekumeneknek s egyes bűnbánó vezeklőknek kellett távozniok. A másik a híveknek imával s áldással kapcsolatos elbocsátása volt, amelynek emléke a ma is használt: „Ite missa est”; „menjetek, az elbocsátás megtörtént”.

Ezt az utolsó szertartást nevezték missának s róla az egész áldozati cselekvényt. A mise (missa) elnevezéssel már Szent Ambrus {†397) irataiban találkozunk, de nem mint újdonsággal, hanem mint olyannal, mely hagyományos neve az isteni eucharisztikus áldozatnak.

Visszapillantás a múltba

Hogy pedig a szentmise szertartásait helyesen megértsük, alig mellőzhetünk némi rövid történelmi visszapillantást.

Az első zsinórmérték a szentmise bemutatásának módját illetőleg, az apostolokra nézve bizonnyal az volt, amit Krisztus tett, amit tőle láttak.

Hogy azonban a legszentebb cselekvény minél méltóbban menjen végbe, már elejétől fogva különböző imák s szertartások kezdettek az isteni mag körött kijegecesedni. A lényeges részeken az átváltoztatás és áldozáson kívül már az őskeresztény időkben nyomára akadunk az előkészítő imának, a Szentírás-olvasásnak (lecke-evangélium), a zsoltáréneknek, a felajánlásnak, a bor s víz elegyítésének, a megemlékezésnek Krisztus szenvedéséről, feltámadásáról s az elhunytakról; az Úr imájának, a keresztvetésnek, békecsóknak, az áldozat megtörésének, szétosztásának s a hálaadásnak. Már az apostolok, kiket a Szentlélek egészen különösen istápolt, mindebben bizonyára valami állandó rendet tartottak, de írásba ezt nem foglalták. Az utókor ezt átvette tőlük, szent tisztelettel őrizte s a lényegeseket megtartva, az idők s körülmények szerint kiépítette s gazdagította. Így fejlődtek ki a különböző liturgiák.

A különböző liturgiák

A liturgiákban két főtípust lehet megkülönböztetnünk: az egyik keleten, a másik nyugaton vert gyökeret.

A kelet liturgiái megtartották az anyanyelvet s bizonyos, szinté merev állandóság (konzervativizmus) jellemzi azokat. A keleti mise úgyszólván mindig ugyanaz. A változatos imák s a szentekről való megemlékezés nem hoznak bele oly szépséges változatosságot, aminőt a nyugati liturgiákban tapasztaltunk. Jellegzetes vonásuk továbbá a hosszúság s a külső színpompa.

A nyugat liturgiáját viszont kifejező rövidség, aránylagos egyszerűség, szavakban s cselekvényekben csodálatos fenség jellemzik. A keleti liturgiának számtalan ágazata van, a nyugatinak csak néhány, sőt a nagy általánosságot tekintve, úgyszólván csak egy: a római.

Mellékágai közül ugyanis a gallikán már teljesen kihalt, a mozarab, mely az arab uralom hatása alatt fejlődött ki, csupán Toledóban, a Ximenes bíboros által épített s a székesegyházzal kapcsolatos „Krisztus teste” kápolnában s ott is csak az év némely napján dívik. Az Ambrus-féle liturgia pedig csupán Milánóban tartotta fenn magát.

E néhány kis szigettől eltekintve az egész nyugatot Róma fenséges s gyakorlatias liturgiája hódította meg. A római misekönyvnek legfőbb részei szinte a mai formában már a IV-ik századba nyúlnak vissza. A középkorban több szépséghiba csúszott be közéjük, amelyeket azonban V. Pius, VIII. Kelemen és VIII. Orbán pápák nagy gonddal kijavíttattak a XVI-ik században.

A római liturgia szépségéről s tökéletességéről Baumgartner, a kitűnő jezsuita műtörténetíró Geschichte der Weltlitteratur című klasszikus munkájának IV-ik kötetében ezeket írja (233. stb. lapok): A szentmise liturgiája már az első századok folyamán igazi remekművé fejlődött ki, amely mindenkit, aki azt teljesen megérti s jóakarattal bírálja, kell, hogy csodálkozásra ragadjon. Elsősorban magát az áldozati cselekvényt az imák koszorúja veszi körül, amelyek legjava az őskereszténységből ered. Egyszerűségük szép összhangban van a szentírási szavakkal, amelyek által a szent titok végbemegy.

Ezt a szilárd magot, a kánont, mely alig változott valaha, az imák s olvasmányoknak egy másik koszorúja köríti, mely a különböző idők s ünnepek szerint változik. Ez a koszorú is teljesen harmonikus és egységes a gondolat, hangulat és forma tekintetében.

A mise közepe tehát változatlan: ugyanazok a fenséges gondolatok, szavak, kérések. E kizökkenthetetlen sarkpont, tengely körül forog az egész kinyilatkoztatás, üdvünk rendszere. Mindennap valami újat hoz s az egyházi év folyamán megváltásunk egész története fellép előttünk. Nincs az a költészet, amely a megtestesülés, feltámadás s a Szentlélek elküldetésének titkait oly megragadóan juttatná kifejezésre, mint karácsony, húsvét s pünkösd szentmiséi. Azonkívül a bibliai történeteknek, zsoltároknak s próféciáknak az év minden napjára való szép beosztása oly gyönyörű ciklust alkot, amely az ószövetség csodálatos tipikáját (jelképes jellegét) is kifejezésre juttatja s így a kinyilatkoztatásnak egész anyagát drámai frissességben éleszti fel, mialatt a legnagyobb titok az oltáron megújul. A tulajdonképpeni ünnepi gondolat epigrammai rövidséggel három imában van összefoglalva az oráció-, szekréta- és posztkommunióban (lásd alább).

„Hogy a szentmise minő remekmű – mondja Oswald – az Egyház legelkeseredettebb ellenségei sem tagadják, az esztétika szakértői pedig a legnagyobb mesteri munkának nevezik, amely a világon létesült.”

A szertartásoknak egyébként kettős céljuk van: egyik az, hogy az áldozati cselekvényt ékesítsék, emeljék s így Isten dicsőségét előmozdítsák, a másik pedig, hogy az áldozat fenségét, szentségét, hatásosságát élénken szemünk elé állítsák s így lelkünket áhítatra hangolják.

[1] Lehet ez bárminő lelki vagy tisztességes anyagi érdek.

[2] A szentmise hallgatás módjáról lásd: A második parancs 40–47. lap.

Létrehozva 2015. augusztus 28.