Sztrilich Ágnes szociális testvér (SSS) szellemi hagyatékából származik ez a rendhagyó tanítás sorozat, amely az Élet a Lélekben szeminárium nyolc fő témájához kapcsolódik. A szerk.

2. Bűnbánat

Az apró, leheletnyi kedvességeket, az Isten kedvességének jeleit tanulgatjuk most észrevenni együtt. Ezek látszólag nem nagy dolgok, de amikor az ember benne van, akkor egyszerre csak megszólal. És lehet, hogy számodra harsányabban szólal meg, mint a hatezer ember éneke a Szent Péter téren. Mert ez olyan személyes.

„Köszönöm, Uram, hogy szeretsz engem” – visszhangzik bennem a gitáros ének. Ezt próbáljuk ízlelgetni, elfogadom, hogy Isten szeret engem. Fontos, hogy ezt megtapasztaljuk, mert önsajnáló nemzet, önsajnáló nemzedék vagyunk.

Sok minden nehezítheti a bűnbánattartást, a megtérést.

– Még én tartsak bűnbánatot, amikor annyi minden elviselnivalóm van? Mintha egy olyan sértett szemrehányás lenne bennünk Isten felé: „Nem vagyok én Neked elég jó? Nem én vagyok a terrorista, és nem én vagyok a bankár vagy politikus, nem én viszem háborúba a világot, mit akarsz még tőlem?”

– De frusztrálódó perfekcionizmusunk is gátol. Haragszunk önmagunkra.

Egyszerűen nem jutunk el a bűnbánat izére, amíg nem értjük meg, hogy a szabadságot adó, vigasztaló, erős Isten nem azt akarja, hogy lapos kúszásba görnyedjünk, hanem hogy örüljünk annak a nagyon nagy ajándéknak, hogy van bocsánat.

Az egyik fogadalmas testvér, nem vallásos családból jött. Ennél a testvérnél szembesültem azzal, hogy milyen egy modern család, “értelmiségi” jól képzett, humanista család. Isten csodája, hogy hogyan fakadt föl a hivatás ebben a leányzóban. Ugyanis, azzal a tapasztalattal jött, hogy gyerekkorától kezdve, ha ő ösztönösen, – Isten tudja, milyen ösztönből – érezte, hogy nem jót tett, és odament bocsánatot kérni, akkor a szülei azt mondták, „Nincs bocsánat, ne tetted volna” Ez félelmetesen pogány magatartás és ebben nőnek föl emberek. Kegyetlen perfekcionizmus, ahol csak a tökéletesnek, csak a sikeresnek van élettere, hibázni tilos, sérültnek lenni tilos, az majd, mint selejt a peremre szorul. „Ne tetted volna, nincs bocsánat!” Azért hat ránk is a közszellem.

Szoktunk-e bocsánatot kérni? Az én nagyszüleim már nem is a múlt században születtek, hanem eggyel előrébb. Úgy hírlik, hogy szentgyónás előtt odamentek egymáshoz bocsánatot kérni. Néhol, vidéken ezt még megteszik. De például saját magamat nézve, ez nem egészen egyszerű. Az utazás jó arra, hogy kihozza a krokodiljainkat, és apró hülyeségeken tudjunk összevitázni, hogy pl. hol van egy busznak a végállomása. Amikor aztán kiderült, hogy nem nekem van igazam, akkor nem azt mondtam, hogy „jé tényleg neked volt igazad”, hanem vágtam egy pofát, mert meg voltam sértve, hogy miért nem nekem van igazam.

Azt hiszem, hogy tele vagyunk ilyen apróságokkal. Ha hibázunk, akkor ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „bocsáss meg”, azt mondjuk, „Elnézést”, esetleg „Sajnálom, ne haragudj, nem akartam”. Persze, ha Te mégis haragszol az a Te bajod, hiszen én megmondtam azt, hogy nem akartam. Kimossuk magunkat az ügyből, de azt, hogy a szív egyszerűségével akár Isten elé, akár az ember elé odalépjünk, hogy „bocsánat”, ez valahogyan, ha mai kifejezést akarok használni, akkor azt mondom, “Kikopott a kultúránkból” Könnyű az amerikaiaknak, ők azt mondják, hogy „Sorry”, minden harmadik mondatukban. Mi meg egyszerűen elfelejtettük. Valahogyan az Arany János féle „Fülemüle fütty” életre szóló haragja jellemez bennünket Isten felé is és egymás felé is, annyira, hogy már észre sem vesszük.

A mai ember alapkérdése, „Hogyan engedheti meg ezt az Isten” és ennek a rejtett sértődöttségei, fájdalmai és értetlenségei vannak bennünk is. Komoly teológiai kérdések ezek, amikre nincs válasz, mert a szabad akarat titkát érintik. Hiszen ha Isten szabad akaratot adott, akkor Ő a felelős.

Mit is tudok én erre mondani? Tulajdonképpen semmit, de egy hasonlat azért az eszembe jutott.   A gyerekeket elengedik a szülők a virágzó rétre, hogy gyűjtsenek virágot. Szabad választása a gyerekeknek, hogy egyik pipacsot, a másik szarkalábot, vagy margarétát, vagy mást gyűjt. Egyik szülő sem azért küldi a gyerekét a virágos rétre, hogy összecsípje a darázs, vagy hogy a bogáncs kiszúrja a szemét. Szóval a szabadságunk alapvetően nem a jó és a rossz közötti hanem a jó és a jó közötti választásra való. Az baleset, melléktermék, hogy képesek vagyunk elutasítani a jót, és nem a jó és jó között választani.

A valódi szabadság, az Isten akarta szabadság, amiért Ő a szabadságot adta, és amiből kibontakozik a világ csodálatos gazdagsága, sokfélesége, az a jó és jó közt való választási lehetőség. De ez árukapcsolás. Úgy tudja ezt Isten megadni, hogy vele jár a képesség, hogy mi vissza is tudunk élni vele. Ő az életre ad szabadságot, de ha mi közben a halált választjuk, ez tragédia. De, – mint az édesanya vagy az édesapa, akinek a gyereke tövisbokorba esett,- Isten nem azt mondja, hogy utállak, és miért sebezted meg magadat, és miért koszoltad össze magadat, hanem az Isten bűnösként szeret engem.

Ahhoz, hogy én bűnbánatot tudjak tartani, ahhoz az kell, hogy az értelemből csurogjon le a szívembe: az Isten engem bűnösként szeret. „Amikor még bűnösök voltatok, adta oda magát az Isten, engesztelő áldozatul.” Az „előbb szeretést” jelenti ez. Akkor talán ebben az összefüggésben el tudom fogadni a magam bűnösségét. Persze, ha azt nézem, hogy Szaddam Husszein vagyok-e vagy nem, akkor én leszek a hétglóriás szent. De ha az Istenhez mérem magamat és nem a szomszédhoz, akkor pillanatok alatt lemállik rólam az önelégültség. Ha nem azt nézem, hogy ” hát mindenki ezt csinálja”, tehát én nem is vagyok annyira rossz”.

Volt egy rémes szentgyónás élményem fiatalon. Elhatároztam – Kis Szent Teréz életrajzát olvasva – hogy ugyebár, muszáj szentnek lenni, és a Kis Szent Teréz is hetente gyónt, hát akkor majd én is hetente megyek gyónni. A ve templomban egy öreg, süket atya volt. Amikor bementem hozzá gyónni, ezzel kezdte: „Tessék? Zengett tőle a templom. Én meg nagy töredelmesen elmondom, hogy egy héttel ezelőtt voltam gyónni: „Akkor minek jött?” És ilyen stílusban tovább – utána egy ideig leszoktam erről a jó feltételemről.

Vannak nehéz tapasztalataink. De alapjában ma a legnagyobb bűn a közömbösség. Az, hogy úgy jól elvagyok, önelégült, jó keresztény” vagyok, hiszen vállaltam a hivatást, az ezzel járó lemondásokat, családról, szerelemről, emberi vágyaim kiéléséről. Objektíven nézve, világos, hogy a tömegpusztítás nagyobb bűn, mint az én imátlanságom, ellenállásaim, de nekem nincs jogom azokhoz mérni magamat. Hiszen én már megtapasztaltam és felismertem, hogy Isten az én személyes Istenem, aki engem néven szólított. Ezt jelenteti, hogy a tenyerébe írta a nevemet. A Teremtő kezében van az én életem, sorsom, ismer engem, akkor, ha én nem simulok bele, Istennek ebbe a kézen-fogó, vezető szeretetébe, az a bűn.

És számomra nem az a mérce, hogy mit csinál a a nyugati vagy keleti politikus, vagy akár a megbotlott testvér.

            Ha bemegyek egy sötét szobába, és ha ott felgyújtok egy lámpát, akkor lehet, hogy először egereket veszek észre, és azokat az egereket kell megfogni. És ettől tisztább lesz a szoba, de utána észreveszem a pókhálót. Ahogy egyre fényesebb lesz a szoba, az Isten beköltözésétől, úgy egyre jobban észre fogom venni, hogy ez még nem ékes, ez még nem otthon az Ő számára. Itt még csak a széket poroltam le a számára, hogy ne szégyenüljek meg, ne legyen poros a ruhája. „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és a Szentlélek lakik bennetek?” És a Szentlélek az, aki meggyőz engem, meggyőzi a világot a bűnről, az ítéletről és az irgalomról. És a mai világ valamiféle kókuszdió keménységgel azt mondja, hogy nincs bűn. Persze, mert nem tapasztalja meg az irgalom szabadító erejét. De a közszellem ránk is hat. Komoly kérdés, hogy ezen a területen hogyan, s mennyiben gátol abban, hogy igaz legyen az „állandó szívbeli megtérés”, amire Szent Benedek szellemében elkötelezzük magunkat.

Nem tudom, hogy emlékezünk-e jó szentgyónásokra. A jó szentgyónáson én nem a maratoni szentgyónást értem okvetlenül. Nagyon szabadító erejű tud lenni az a szentgyónás, hogy fekete-fehér-igen-nem. Vadidegen papnál is, a szentség ereje.(Azért persze fontos, hogy lehetőség szerint legyen lelki atyám, vagy legalább is állandó gyóntatóm) Hogy én, az ember bűnösnek vallom magamat, feloldoz a pap, és én megtapasztalom, hogy nagy-nagy terhektől szabadultam meg. Ajándék lehet időnként, hogyha egy megértő, idővel rendelkező, vagy időt rászánó atya hosszabban meg tud hallgatni, de nem ez a lényeg, hanem az Istennek ez a szabadító, gyógyító szeretete.

Mi az, amitől engem meg kell, hogy szabadítson? A klasszikus morálteológia azt mondja, hogy a testnek, a világnak és a Gonosz Léleknek a kötelékeitől. Biztos, mindannyiunk számára ismeretes a bűnbeesés története, de érdemes visszatérni hozzá.

Mert a Paradicsom az a virágos kert, ahová Isten az Ő gyermekeit beküldte virágot szedni, hogy válogassanak a gyümölcsök közül.

Mi volt az, ami valóban megsebezte az Isten és ember barátságát? Egy nagyon érdekes magyarázatot hallottam Fila Béla teológus professzortól. Azt mondta, hogy az első vétek abban volt, hogy az ember úgy rácsodálkozott a Paradicsom szépségére, hogy elfeledkezett az Istenről. Azért lett olyan magányos, mert nem kezdte el azt mondani Istennek, hogy jaj de szépet adtál nekem, és milyen jó, hogy engem ide teremtettél. Ez kedves gondolat. De az, ami az embert itt megkísérti – és ez a test – az a látás, az ízlés. Éva látta, hogy szép, föltámadt a kívánsága, kíváncsisága, s ezért ízlelte. Ezt mondjuk a testnek, az ösztönvilágnak, a vágyóképességünknek. Ez a képességünk föl tudja ismerni azt, ami a testi szinten jó, és önállósítani tudja magát, és arrafelé tud bennünket vonzani.

Mi az úgynevezett világ? Itt a világ, a „jó és rossz tudás fája” tulajdonképpen az, ami körülöttünk van. Ádám számára a világ, Éva, Éva számára Ádám, az, aki rajtunk kívül létezik. Igen a másik ember, a társadalom, ahol élünk, a közösség is az, és gáncsot vethet nekünk. (Nem véletlen, hogy Avilai Szent Teréz kiíratta a kolostor falára: „Istenem, óvj meg engem a rossztól és attól a jótól, amit nem nekem készítettél!”)

Azt gondolom, hogy nem mondok újdonságot azzal, hogy egy bűnös struktúrának, az Isten nélküli világnak, társadalomnak, a fogaskerekeiként élünk, ha megcsinálom, rossz, ha nem csinálom meg rossz. Harmincöt évet dolgoztam kórházban, ma már talán nem egészen így működik az egészségügy. De akkor az volt, hogy az eltávozó betegeket a társadalombiztosítás felé nem jelentette le a kórház: Azért mert ebből, a hétvégén megspórolt pénzből tudtuk biztosítani az ápolásnak a többi költségét. Ez egy hallgatólagosan elismert csalás, a társadalombiztosító intézet megkárosítása, de ha ez nem lett volna, nem lett volna elég pénz, sem az élelmezésre, sem a gyógyszerre. Ez abban a kórházban, ahol én dolgoztam, az én aláírásommal is történt. Nagyon komoly lelkiismereti kérdést okozott. Ez bűnös struktúra, igazságtalan struktúra, hiszen az államnak kötelessége, hogy az egészségügyet ellássa anyagiakkal. Tehát a struktúra önmagában bűnös, de én részese vagyok. És ha megharagszik rám az igazgatóm, akkor az én nyakamba varrhatja az egész csalást. Ha viszont én megtagadom az aláírást, akkor páros lábbal rúgnak ki. Ezt le lehet fordítani majdnem minden munkahelynek a struktúrájára.

Arra jöttem rá, hogy ezzel engem Isten arra tanít, hogy állandóan bűnbánó bűnösként éljek. De ma ugyanez ismétlődik más színben az igazságtalan adó miatt, vagy a közlekedési bérletek árának nagy drágulásával, stb. Melyikünk nem hibázik, vagy érzi jogosnak a kibúvót?

Megbánjam? Mit tegyek? Hát ne érezzem magamat tökéletesnek. Ne gondoljam azt, hogy én tiszta lábbal, fehér zokniban, végig tudok menni az életen, hanem igen, annak a világnak a sara, amiben élek, aminek része vagyok, engem is újra, meg újra besaraz, és a rossz az, ha észre sem veszem. Tehát az volt részemről a döntés, hogy állandóan tudatosítsam ezt a helyzetet. Ez nem kellemes. Mert reggelente azt mondom magamnak a tükörben, hogy “Ágnes Te tolvaj vagy az aláírásoddal” De ha ezt mondom, akkor én ebben a pillanatban igaz is leszek Isten előtt és önmagam előtt. Ez tényleg nem teljes megoldás, de ha én ezt bevallom, hogy ez nem teljes megoldás, de nem tudok kilépni a helyzetből, egy igazságtalan rendszerben, ugyanakkor emberek, és életek javára van, és nem olyan rendszernek vagyok a része, amelyik megnyomja a tömegpusztító fegyver gombját, vagy egy embert parancsra leöl, akkor ez engem alázatra tanít és kicsinységre.

Nem vagyok jobb, mint a többiek, csak én megkaptam Istentől azt az irgalmat, hogy erről legyen tudásom. Persze az ember ebbe belefárad. Ezt nem kellemes elviselni. S a tehetetlenségem képtelenné tehet a valódi bűnbánatra, melynek feltétele, hogy többé nem akarom tenni! Nem könnyű megmaradni abban a megalázottságban, kicsinységben, hogy bűnösök vagyunk.

            Azért sodródnak el olyan könnyen az Egyháztól azok, akiknek egyházilag nem rendezhető a házasságuk, vagy a hivatásukat otthagyó papság, még ha rendezte is Rómával az ügyét, mert egy életre ott van bennük, hogy valamit súlyosan elvétettem az életemben, amin most nem tudok változtatni. Ennek igazságában kellene alázattal, megkicsinyedve odaállni Isten elé napról-napra, hogy “rászorulok a Te irgalmadra Uram”, és ez bizony nekünk nem tetszik. Pedig csak az igaz ember léphet Isten színe elé, és alázatos döntés, hogy ez vagyok, ennyire vagyok képes, ez tesz engem igazzá és abban a pillanatban kedvessé, Isten előtt.

Az alapvető bűnbánat, az az igazság, hogy merem felismerni, hol nem vagyok igaz. Merem fölismerni, hol hat rám a közszellem a társadalom. Lehet vitatkozni, hogy a társadalom bűne, hogy a milyen műsorok vannak a TV-ben, de az az enyém, hogy nézem-e vagy nem. Csak gondoljam végig, milyen ürüggyel nézem. Azért, hogy tudjam, mi van a világban, azért, hogy szörnyülködjek rajta stb. Vagyis, hogyan vagyok jelen, hogyan veszem tudomásul a struktúra bűnét. VI. Pál pápa volt az első, aki a szociális bűnről, a strukturális bűnről beszélt.

A globalizáció csak utánzat, a katolicitásnak az utánzata: Isten az emberiséget egységben látja. Az emberiség összetartozik a teremtettsége folytán. Ez azt jelenti, hogy én, az ember, emberségemnél fogva, része vagyok annak a nagy egésznek, amit Szent Pál Krisztus Titokzatos Testének mond. Ha én szívinfarktus vagyok a szívben, és nem tud rajtam átáradni az élet és a szeretet, azzal csorbítom az emberiséget, csorbítom a közösséget, a másikat, csorbítom az Egyházat. Tehát a bűneim nemcsak az Istentől, hanem az emberi közösségtől is elvágnak.

Amikor azt mondjuk: a test és a világ, mint gáncs, mint bűnalkalom – erről beszélünk – ebben benne van az a tény is, hogy ma erotizált, sőt szexualizált világban élünk- Az egyik ferences kispap mondta nekem, hogy Pasaréttől végigutazni az ötös busz vonalán, nyáridőben, súlyos bűn nélkül, nehéz. Egy fiatal életerős fiatalember, akihez a tömött buszon mindenki hozzádörgölődzik. Már az óvodáskorú gyerekek szexualizálva vannak a látványoktól, és egészen magától értetődő, hogy a metrón nyalják-falják egymást a fiúk és lányok, lekopik az intimitás érzék, lekopik az, amit szeméremnek mondunk, és sérül a szeretetnek a titka, az, amit Isten bízott az emberre.

Minden rájátszik az ösztönerőkre, ami csak a fogyasztói társadalomból jön és piaccá, fogyaszthatóvá válik: a szex, a szerelem, az étel, az ital. Mintha az ösztönkésztetés ellenállhatatlan lenne. Hát az állatnál ellenállhatatlan, de időszakhoz kötött.

Az embernek a méltóságához tartozik, hogy képes késleltetni az ösztönkiélést. Képes időhöz kötni, alkalmas és szent időhöz kötni az ösztönkésztetéseket, sőt képes magasabb szintre emelni, életerőként más területre irányítani, sőt úgy lemondva-megélni, hogy egy életre a Mennyek Országa miatt lemond a kiéléséről, megéléséről. De az ösztönkésztetésnek igen nagy sodró ereje van, mert nagyon-nagyon erős.

Kérdés, hogy atom katasztrófát, vagy atomerőművet akarunk-e az ösztönerőinkkel elérni. Az ember legbenső aktivitása, ösztönereje a szexualitás az érosz. De a mai társadalom nagyon a Csernobil felé sodorja, mert mindazt a védőrendszert, amit egy normális atomerőmű köré kiépítettek, nem akarja tudomásul venni a saját életében. A szeretet atomfáklyája ég bennünk, és mi egyszerűen csak a szénaboglyák között járkálunk vele, és csodálkozunk, ha lángra lobban. És ez nem olyan, hogy csak a fiatalokat érinti.

Annak idején, 1960-ban, jelentkeztem a Társaságba tizennyolc-évesen, és fölmentem az akkori elöljáróhoz bemutatkozni. Paula és Petra testvér vérszerinti testvérek is voltak, együtt laktak.   Paula akkor volt annyi idős, mint most én, tehát ugye, ős öreg volt. Éppen arra léptem be, hogy arról beszélgettek, hogy ott a plébániájukról egy pap otthagyta a hivatását. S azt mondja a számomra ős öreg Paula testvér, a vérszerinti és hivatás szerint is testvérének a Petra testvérnek: „Hát Petra és nagyon remélem, hogy engem az Úristen már megőriz ekkor őrültségtől”. Erre azt mondtam: „Szent Isten hová kerültem? Ez hatvan éves korában még csak reméli, hogy nem fog elmenni egy pasassal?” Juj, majdnem otthagytam őket. Mert az rendben van, hogy én tizennyolc-évesen belezúgok egy-egy srácba, azzal együtt, hogy tudom, hogy hivatásom van, de hatvanévesen, jaj!

            Azóta már megtapasztaltam, hogy minden életkornak megvan a maga kísértése az ösztönkésztetésekkel, amire a világ rájátszik.

A másik alapbűn – a kapzsiság, a hatalomvágy, a bírvágy. Ezzel szemben nem tetszik nekünk megmaradni kicsinyeknek. Úgy szeretnénk sikeres keresztény lenni. Szeretnénk megmutatni a világnak, hogy attól, hogy keresztény vagyok, nem én vagyok a ’jó marha,’ akinek mindig meg kell tenni ezt meg ezt, mindig kétszer annyit kell dolgoznia, meg be kell fognia a száját.

Nem tetszik az, hogy az ’elnémuló Bárányt’ kell követnünk, aki értünk a keresztre megy. Nem tetszik.

Időnként az Isten megadja, hogy átragyogjon ezen az Ő győzelme, és meggyőzi a világot és legyőzi a világot, de ez csak akkor történik meg, ha mi el tudjuk fogadni a feladatot: megtérni a kicsinységünkhöz. Megtérni ahhoz, hogy igen, kisded nyáj vagyunk, és úgy tűnik, hogy kisebbségben vagyunk.

Az általános negyedik osztályról az az emlékem, hogy „A negyedik Á úttörőcsapat és a Sztrilich Ágnes álljon föl!” Azóta sokszor hallottam ilyen beszámolókat másoktól, hogy „mennyire megnyomorodtak attól, hogy nem gyakorolhatták a hitüket, mert egyedül voltak az osztályban stb.” Én sohasem éreztem magamat ettől megnyomorítva. Én mindig azt éreztem, hogy kincsem van, ami a többieknek nincs, szegényeknek. Tehát valahogyan megtérni a kincsességünkhöz. Megtérni ahhoz a tudathoz, hogy nekem Istenem van, hivatásom van,   én szeretve vagyok,   gazdag vagyok. De ez nem tetszik a Gonosz Léleknek,   A Gonosz bulvár lapokat olvasgat, a Közel Keleti háború alatt, az őt nem izgatja, mert ott történik a gonoszság, önjárató módon. De akkor, amikor mi eldöntjük azt, hogy „Igen Uram, én tényleg komolyan igent mondok Rád, én tényleg elvállalom azt a meghívást, hogy „szentek legyetek” és tudom, hogy másként nem érdemes élni, akkor Gonosz Lélek felugrik, lecsapja az újságját, és elkezd körbe járni, mert ez izgalmas a számára. És akkor jönnek azok a kísértések, csapdák, amelyek nagyon keresztbe tudnak tenni, szinte észrevétlenül meg tudnak bennünket sebesíteni.

Nagyon jellemző a Gonosz Lélek támadására, hogy akkor nyugtalanít, amikor imádkozni szeretnénk, akkor juttat az eszünkbe nagy erővel, vehemensen minden fontos, „világüdvözítő” tervet, amikor éppen, csak itt és most a mellettem lévőre kellene rámosolyogni. Akkor okozza a szívbeli zavart, vagy ellenállást, amikor éppen úgy döntöttem, hogy „igen, ma ragaszkodom a benső imához, az ima idejéhez, a szentségimádáshoz, stb.”, mert azt neki érdeke meggátolni.

            Érdemes átgondolni, hogy mik azok a területek, amelyeket esetleg azért se viszek oda a szentgyónásba, mert olyan unalmas, mert azzal már föladtam a harcot. Egyébként azt gondolom, hogy az én súlycsoportomban lévők jól ismerik, amikor az ember már nem küzd a fogyókúráért. Azt mondja, úgyis mindegy, leadok két kilót, fölveszek két kilót, akkor most már hagyjuk. Így van ez a bűnökkel is. „Mit erőltessem magamat, Isten is tudja, én is tudom, hogy ez nem fog sikerülni!” Ez lehet ingerlékenység, lehet torkosság, lehet szeretetlenség és lehet nagyon sok kiengeszteletlenség.

Ahhoz, hogy – és talán ez most feladat is – egészen komolyan el tudjam imádkozni a Miatyánkot, hogy valóban bűnbánó bűnösként tudjak gyermeki bizalommal fölnézni Isten arcába, ahhoz elsősorban a „Fülemile-füttyös” kiengeszteletlenségeket kell elengednünk. S lehet, hogy ez olyas mondatainkon érhetjük tetten: Hát én igazán nem értem, hogy lehet NN. ilyen!

Az ötvenes években, nagy szegénységben volt a családunk, kibombázott lakásban, hat gyerekek. Édesapám fogorvos volt és valahonnan kapott – abszolút praktikus ajándék egy eléggé szegényesen élő család számára, – egy nagy cseh kristályvázát. Ha három tyúkot hozott volna az illető, sokkal jobban örültek volna a szüleink. De hát az ott volt a rendelőben, kiemelt, helyen, és valamelyik gyerek, – állítólag én, de én ezt tagadom – lerántotta a terítővel. A váza ugyebár miszlikbe ment, és akkor az a gyerek ment a papa elé és ezt mondta: „Papa ne haragudj rám, mert én úgyis haragszom magamra!”

Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy a bűnbánatot megsejtsük, ahhoz ezt az önmagunkra való haragvást is el kell engednünk, hogy miért vagyunk csak ilyenek, miért csak így sikerült, miért nem tudtam jobban venni ezt a kanyart, miért nem sikerült jobban elhelyezkednem, miért nem vagyok sikeresebb?

Érdemes megkérdezni, hogyan is állunk ezen a téren, mi van az önmagunk elleni lappangó haragokkal, és ide tartozik, és ezen nem kell megbotránkozni, hanem jobb bevallani, hogy időnként az Istenre is haragszunk, mert fájdalmas értetlenség van bennünk Istennel szemben. Batthány Strattman László boldoggá-avatásán abban a csoportban voltam, ahol velünk volt az a férfi. aki súlyos rákból, áttétes nyirokrákból és agyi áttétből gyógyult meg. Ez volt a döntő csoda, ami a boldoggá avatást lehetővé tette. De a legdöbbenetesebb az volt, hogy volt ott a csoportban valaki, akinek a családjában egy hasonló szenvedést nem gyógyított meg az Úristen. Az egyiket meggyógyítja, a másikat nem? Azt gondolom, hogy volt mit átimádkozni annak a másiknak ez alatt a három nap alatt, hogy ezen túl tudjon lépni.

Megbocsátani Istennek a szenvedés titkát. Azaz elfogadni, hogy az Isten belelépett a szenvedésünkbe, magára vette a halálunkat, mellénk ült.

Azt javaslom, hogy egyszer merjük úgy imádkozni a keresztutat, hogy Jézus az, aki engem hordoz.

Igen, én vagyok az, akit a világ megítél, és lehet, hogy tehetetlennek, vagy hülyének ítél.

Én vagyok az, akit esetleg meghurcolnak, megvádolnak, esetleg elbocsátanak a munkahelyéről.

Én vagyok az, aki hordozom azt a keresztet, amit nem is értek, hogy miért énrám került, és aki bukdácsolok, és Jézus az én Cireneim, Jézus az én Veronikám, és Jézus az, aki nekem ebben segít. Hogy nem mindig csak azt nézzem, hogy én a bűnös ember mit tettem a szent Istennel. Ez is igaz, egy következő fázisban azt is végig kell járni, de hogy úgy nézzem meg az életemnek a szenvedéseit, hogy abban Jézus jelen van.

Azt ígérte, hogy azonosítja magát velem, a legkisebbel, aki nem értem a szenvedés titkát és ezért harag és értetlenség van bennem. Ha ezt merem néven nevezni, akkor megint igazzá leszek, és akkor szabadon föltekinthetek az Isten arcára.

Annak idején kitűnő Patrónás érettségivel a munkaközvetítő cement-lapátoláshoz közvetített ki. Meg kell mondjam, nem voltam igazán boldog tőle. Aztán egy évig – az már protekció volt, tyúktrágyát hordtam a Sasad téeszben, kitűnő érettségivel. Utólag visszatekintve, a mozaik összeáll, hogy mi mire jó. De mégis, amikor benne vagyok egy tyúktrágyás helyzetben, az a feladatom, hogy megtegyem ezt a lépést Isten felé, „Bízom Benned és hiszem, hogy jelen vagy életemnek ebben a helyzetében és ezért feladom a haragomat, feladom a tehetetlenség miatti haragom és elfogadlak akkor is, ha szenvedés alakjában jössz, és akkor is, ha a szeretteim szenvedésének az alakjában jössz”.

Talán itt van a Fájdalmas Anya titka. Ha én ezeket így végigjárom, akkor lehetek egészen igaz Isten előtt, önmagam előtt, egymás előtt, akkor elvállalhatom, hogy bűnös vagyok. Mert az alapképlet, hogy az ember bűnös, az Ágnes ember, tehát az Ágnes bűnös. Na és akkor mi van? Ha ez kiderül, legalább már nem kell félni, hogy mi fog kiderülni rólam, mert már kiderült. Ennek van hallatlanul fölszabadító ereje van, és nem kell attól félni, hogyha ezt elfogadom, attól kezdve állandóan örömmel vétkezni fogok. Mert Isten engem, a jóra, a szépre teremtet. A lelkemnek az ösztönző erői arrafelé visznek.

Tehát irgalmas, megbocsátó szeretettel azért fogadom el, hogy én bűnös vagyok, és bűnbánatra szorulok, mert Isten szent, és nem azért mert a másik kevésbé bűnös, vagy jobban bűnös. Azért fogadom el, hogy bűnbánatra szorulok, mert Jézus énértem lett emberré, engem szólított meg, és én az Ő szeretetét utasítom vissza, karcolom meg a magam ellenállásával. Egy szerzetesi vicc: két nagyon karakteres   szerzetesi irányzatról az Egyházban. Az egyik a vezeklő, engesztelő karmelita típus, a másik a ferenci pozitív lelkiség típus. Az egyik szigorú kolostorba odaküldtek két szerzetest vezekelni. Mindkettő súlyos bűnös volt. Mindkettőt bezárták egy-egy magáncellába és a közösség imádkozott értük. Mindketten csak egy ablakon keresztül kapták a napi eledelt. Letelt az a bizonyos, mondjuk nagyböjti idő, és Nagyszombaton elővezették a konvent elé az egyik szerzetest. Az lesoványodva, lángoló szemekkel zokogva jön be: „Testvérek nagyon bűnös vagyok, nagy az én bűnöm, könyörögjetek értem az Istennél”! A szerzetesek nagy örömmel bólogatnak: „Nagy az Isten irgalma, megkönyörül rajtad, szeretünk Téged testvér, ülj ide közénk!” Nagyon örülnek a megtérőnek. Aztán kinyitják a másik cella ajtaját. Ugyanazon a kenyéren és vízen élő ferences begurul kigömbölyödve, mosolyogva: „Testvérek, segítsetek hálát adni, olyan nagy az Isten irgalma!” Hozzám ez utóbbi közelebb áll. Hiszem, a valódi bűnbánat szabadságot, örömet, békességet, derűt, az Isten fiainak a szabadságát hozza, emberibbé tesz ebben a perfekcionista világban. Kérjük ehhez az Isten irgalmát.

Létrehozva 2015. augusztus 7.