Ruházkodás

Második kelléke a testi felkészültségnek, ha az Úr asztalához illőképpen akarunk járulni, hogy megfelelő legyen a ruházkodásunk.

Hiszen ez már a jó ízlésnek s tisztességnek követelménye, amelynek nemcsak emberekkel, hanem – s annál inkább – Istennel szemben van helye.

Bizonyára bocsánatosan vétkeznék az, aki csupa hanyagságból szurtosan, rongyosan járulna az oltárhoz a királyok Királyát fogadni; ahogy röstellne tisztességes emberek, különösen földi előkelőségek előtt megjelenni. A szegény, a koldus azonban ruhája miatt ne maradjon távol „a szegények igazi Atyjától” s ne fossza meg magát ettől az igazán isteni alamizsnától. Mert nála az Üdvözítő nem a ruhára, hanem a szívre tekint.

Sokkal szigorúbban kell azonban elbírálnunk azoknak a modern hölgyeknek viselkedését, akiket nem a szegénység, hanem az őrült divat s nem ritkán saját kevésbé szemérmes lelkületük vetkeztet csaknem pőrére. Oda merészkednek az oltárhoz, ahhoz az Üdvözítőhöz, ki az ő szemérmetlenségükért is oly keservesen bűnhődött, mikor mezítlen testét ostorozták s ruhátlanul, annyi kaján gúnyolódó szemeláttára a keresztfán függött. Az Egyház már számtalanszor felemelte tiltakozó szavát a botrányos női öltözködés ellen és megtiltotta, hogy az Eucharisztiát kiszolgáltassák azoknak, kik a modern divat hóbortja szerint szemérmetlenül öltözködnek. Tényleg az ily hölgyek már csak az okozott botrány miatt is akárhányszor súlyos bűnt követnek el, amit a méltatlan áldozás szentségtöréssel tetézne.

Egyik agilis vidéki katolikus lapunk beszéli valamelyik francia újság nyomán a következő kis esetet: Az Afrikából Európába visszatérő hajón a hazájába utazó misszionárius mellé az asztalnál egy hölgy telepedett le, aki a modern divat szerint túlságosan kivágott, hiányos öltözékben jelent meg. A papra nézve felette kellemetlen volt ez a szomszédság s alig várta az alkalmat, hogy útitársnőjét a keresztény illemről udvariasan, de határozottan kioktassa. Az ebéd végén kínálkozott is alkalom. A hölgy a gyümölcsöstálat nyújtja neki: „Nézze, főtiszlelendő úr – szólt – – milyen szép ez az alma, vegye ki!” „Köszönöm – felelt a hithirdető –, de azt szeretném, ha azt az almát éppen ön enné meg asszonyom!” „És miért éppen én? – veti vissza a hölgy. – „Nos, csak azért – felele a kérdezett –, mert akkor remélhetőleg megismétlődnék az, amit az Írás Éva anyánkról mond. Bizonnyal emlékszik rá, asszonyom, hogy amikor az almába harapott, megnyíltak szemei és észrevette, hogy nincs felöltözve.” Ó, bárcsak a túlpongyolán öltözött hölgyek ugyanerre a szégyenletes tudatra ébrednének, mikor az új Éden, az Egyház életfájának almáját veszik, a legtisztaságosabb Szűz keble gyümölcsét élvezik.

A tisztaság

A szentáldozásra való készület testi kellékeiről lévén szó, megemlítjük a tisztaságot is, inkább csak azért, hogy egyesek lelkiismeretét megnyugtassuk s aggodalmaikat, melyeket tudatlan tanácsadók s esetleg elavult könyvek ébresztettek bennük, eloszlassuk.

Nincsenek kizárva a gyakori, sőt naponkinti szentáldozásból a házasok, miként ezt az Egyház ismételten hangsúlyozta.[1] Mindaz tehát, ami a házasoknak megengedett, nem lehet az akár a napi szentáldozásnak akadálya (vö. Müller: Jegyesoktatás, 63. lap).

Akinél álomban fertőződés állott be, nyugodtan mehet a szentáldozáshoz, amely csak meg fogja erősíteni a kísértés ellen. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a tisztaság szempontjából semmiféle testi állapot sem akadálya a szentáldozásnak, hanem csakis a súlyos bűn. Ezt az akadályt azonban, akinél fennforog, gyökeres megtéréssel s őszinte szentgyónással mindig el lehet hárítani.[2]

Az áldozás egyéb körülményei

Hányszor szabad áldozni?

A papok háromszor misézhetnek karácsony első ünnepén s halottak napján, kétszer, amikor ezt neki a püspök pápai engedély alapján fontos okból megengedi.

A szentségi böjtöt azonban ilyenkor is meg kell tartaniok. Maga a szentáldozás nem töri azt meg; a bort s vizet pedig, amellyel a kelyhet kiöblítik, nem szabad magukhoz venniök.

A híveknek azonban napjában csakis egyszer szabad az Eucharisztiát kiszolgáltatni (858. kánon) s szentségtörést követne el, aki e tilalmat ismerve, napjában többször is merne áldozni.

Kivételesen azonban a hívő is másodszor megáldozhatik, ha a reggeli szentáldozása után napközben halálos veszélybe esik. Ilyenkor a szent útravaló fogadása, ha nem is szorosan kötelező, de felette ajánlatos (864. kánon).

Ismételten magunkhoz vehetjük s magunkhoz kell vennünk akkor is az Eucharisztiát, ha csak így tudjuk elhárítani annak meggyalázását.

Jegyzet: Aki méltatlanul fogadta útravalóképpen az Oltáriszentséget, az ilyen az isteni törvénynek, melyet az Egyház is hangsúlyoz (864. kánon), nem tett eleget. Ismételten köteles tehát azt fogadni. (Nem így az utolsó kenetet, amelyet ugyanabban a halálos veszélyben csakis egyszer szabad feladni.) A betegnek, ki a szent útravalót méltatlanul vette s becsülete veszélye nélkül aznap újra és nyilvánosan nem áldozhatik, kérnie kell lelkiatyját, hogy az neki az Eucharisztiát talán másnapon, esetleg rejtetten elhozza. Aki azonban a szent útravaló méltó vétele után súlyos bűnt követne el, nem köteles a szentáldozást megismételni.

Mikor szabad áldozni?

Életveszélyben az év bármely napján, a nap bármely órájában megáldozhatunk, ha lelkileg fel vagyunk készülve. Egyébként pedig mindenkinek minden nap szabad áldoznia, ha a kegyelem állapotában van s jószándékkal közeledik az Úr asztalához. De mégis az év két napja kivételt alkot. Nagypénteken egyáltalán nem, Nagyszombaton pedig csak az ünnepélyes szentmise alatt vagy közvetlen utána szolgáltatja ki Egyházunk az Eucharisztiát (867. kánon).[3]

Rendes körülmények között csak abban az időben áldozhatunk, amelyben a misézés meg van engedve, tehát csakis délelőtt, amely napszak egyházi számítás szerint hajnal előtt egy órával kezdődik s délután egy órakor végződik. Észszerű okból azonban a szentáldozás még a későbbi délutáni órákban is kiosztható, feltéve, hogy a hívek éhom maradnak. A szent missziókban ez nem ritka eset (vö. 867. kánon).

Karácsonykor az éjféli szentmisén a szerzetesrendek, intézetek, kórházak s jámbor egyesület félig nyilvános kápolnáiban, ahol az Eucharisztiát állandóan őrzik, szabad a híveknek áldozniok. Ilyen helyeken mindhárom karácsonyi szentmise éjjel egymásután elvégezhető. Egyébként a 867. kánon 4. §-a értelmében a hívek az éjféli szentmise közben bárhol áldozhatnak. Az éjféli szentmisében való részvétellel az Egyház ünnepi parancsának is eleget tettünk.

Legszebb, ha a hívek a szentmisét a pappal mintegy együtt végzik s közben vele együtt áldoznak is. Így volt ez az ősi Egyházban. Az új törvénykönyv kánonja szerint azonban a hívek áldoztatása nemcsak mise alatt, hanem a kismise előtt s után és misén kívül is végbemehet (864. kánon). Requiem mise alatt s a csendes Requiem előtt s után is szabad áldoztatni. Közvetlen nagymise előtt s után azonban a miséző nem áldoztathat (846. kánon), miért is kevéssel előbb vagy utóbb miseruha nélkül kell azt elvégeznie.

 [1] XI. Ince Cum ad aures decretuma 1679. febr. 12.; X. Pius S. Tridentina Synodus 1905. dec. 20.

[2] Vö. A hatodik parancs 92–96. lap.

[3] Ezzel azonban úgy látszik nincs visszavonva az az engedély, melynél fogva azok (többnyire munkások), kik a nagyhéten át lelkigyakorlatokat végeztek s Nagyszombaton fejezik be, aznap megáldozhassanak. Gury Ferreres II. n. 297.

Létrehozva 2015. július 12.